2013. 07. 17.                                         Burgos – Hornillos

Első nap a hírhedt Mesetán. Mikor felkapaszkodtam a fennsíkra, egy alvó fenevadat láttam magam előtt, annyira tele volt a fejem a rémmeséktől, amiket a spanyoloktól hallottam. A jégeső és a hidegfront viszont megtette a hatását, hűvös volt, és fújt a szél. Ahogy a nagy büdös sík semmiben haladtam, el bírtam képzelni, hogy milyen lehet ezen a köves, homokos úton végig vonszolni magamat, mikor a nap kegyetlenül süt, és nincs légmozgás sem. A sors kegyes volt, és megkímélt ettől egyelőre. Helyette volt egy változatlan, unalmas táj. Inger híján járt aznap a fejemben minden. Néztem filmet odabent, hallgattam zenét, láttam a múltat, elképzeltem a jövőt. Képtelen voltam hosszabb ideig a jelenben maradni és nem a gondolataimban, az út monotonitása miatt. A nap ugyan felkelt, de az erős szél miatt nem éreztem meleget. Hamarosan megérkeztünk Hornillos faluba, ami magyarul annyit jelent, hogy „kis kemence”. Lassan befutottak a külföldi barátaim is. Itt vettem végleg búcsút a lengyel Monicától és a spanyol Anától, lehet, hogy egy életre, ki tudja azt. Monica el sem akart köszönni, mert ő reménykedik a hamaros viszontlátásban. Befutottak aztán a belgák is, és tőlük is el kellett búcsúznom, mert innentől ők más úton és tempóban fognak járni. Ez borzasztóan rosszul érintett minket, a magyarokat és engem. Elmélázva ittam az utolsó söröket velük. Anton fordult oda, hogy sajnálja, hogy elválunk, megszeretett minket nagyon. Pontosan így gondoltam én is. Akkor azt feleltem neki, talán ez is a Camino része. Olyan, mint az élet kicsiben. Haladsz, küzdesz, megpihensz, megint küzdesz, önmagaddal, az idővel, az úttal, a terheddel a hátadon, vagy a terheddel magadban. Közben megismerkedsz emberekkel, megszereted őket, majd nagyon gyorsan elveszíted őket. Aztán megint reggel lesz, és nem tehetsz mást, menned kell tovább. Nagyon szomorúan kívántam jóéjszakát, és ugyanazt a bánatos mosolyt kaptam vissza Martinéktól is, ami az én arcomon volt akkor. A legvidámabb és legközvetlenebb csapatot veszítjük most el. De örültem is, mert megismerhettem őket, de ilyenkor nehéz erre gondolni. Sakkoztam egyet a szállás mellett a szerb sráccal, Pavellel, amíg a barátnője Tanya nézegette a mellettünk elterülő tájat. Pavel kitalálta, hogy menjünk el a falu egyetlen vendéglőjébe, és együnk egy zarándokmenüt. Ez volt az első alkalom, hogy teljesen hibátlan és ízletes kaját ettem a 10 eurómért. Elégedetten mentünk vissza a szállásra. Gyuri véglegesen is beért minket, úgy néz ki velünk is marad, nagyon megedződött, bírja a strapát, csak később ér be, mint mi. Sokkal jobban élvezi a sík terepet, mint a hegyeket, ő egészen vidámnak tűnt. Ez a nap rövid volt, és gyorsan vége lett.

2013. 07. 16.                                         Ágés – Burgos

Derick Annája várt reggel a szállásom előtt, a többiek elindultak már, mert fáztak az esős idő és az erős szél miatt. Gyönyörű volt, ahogy haladtunk a dombok felé a síkságon, és előttünk tornyosultak a vastag esőfelhők, melyeket olykor villámok tettek fényesen ezüstszínűvé. Felkapaszkodtunk a csúszós köveken egy magas domb tetejére, és ahogy felértünk, azzal a lendülettel fordultunk rossz irányba a többiekkel, akiket akkor értünk be. Tettünk vagy másfél kilométert a fals irányba, majd visszafordultunk keresni a sárga nyilat. Találtunk is egyet, ami nagyjából a semmi felé mutatott, de elindultunk arra. Először az út fogyott el, és a zuhogó esőben egy búzamezőn találtuk magunkat. Valaki meg is jegyezte, hogy csak a távolból kedves ez a látvány, de mikor a zoknidba kerül ez a szúrós izé, akkor már nem a kedves az a szó, ami a szádra jön. Másodszor a föld fogyott el, így le kellett a domboldalon másznunk, hogy elérjük az alattunk futó utat. Állati hangulatos volt, hogy úgy haladtam, hogy a sapkámról vízesésként lefolyó eső miatt nem láttam semmit, és közben dudorászva meneteltem, mint aki életébe nem érezte ilyen jól magát. Pár megálló után, mikor már az eső is elállt, beértünk Burgos iparnegyedébe. Itt még egy órát meneteltünk, mire beértünk a történelmi belvárosba, a hatalmas katedrális melletti zarándokszállásunkra. Kiderült, hogy a rossz idő és a folyamatosan zuhogó eső miatt mindenki sokkal lassabban jött, mint mi, így majdnem elsőkként érkeztünk meg, egy olyan épületbe, ami állítólag egy hatalmas könyvtár volt régen. Olyan jó hangulata volt, még a koszos ruhák kézzel való mosását sem bántam akkor. Szieszta, zuhany, evés egy közeli kebabosnál, este borozás, aztán megint a sötét gondolatok. Amikor Derickkel a kebabosnál ettünk, cseresznye nagyságú jégdarabok kezdtek hullani az égből, míg mi bentről néztük a menekülő embereket, és tátottuk a szánkat. Derick egészen korán elment lefeküdni, rosszul lett, feltehetően a vega-kebabtól. Nyomott hangulat kezdett eluralkodni mindenkin, amit sokan megpróbáltak feldobni telefonról lejátszott zenével, kevés sikerrel. A második pohár borom után egy Annával folytatott korábbi beszélgetés járt az fejemben. Amikor arra a konklúzióra jutottam, hogy nem tudom miért nem vagyok boldog, mikor mindenem megvan, sőt, még annál is több, azt kérdezte tőlem: miért nem engeded magadnak, hogy boldog legyél? Nem tudtam mit válaszolni neki. Talán mert mélyen, legbelül azt gondolom még mindig, hogy nem érdemlem meg? Vagy nem érdemeltem ki? Őszintén fogalmam sincs. A bor fogyott, az idő telt, a gondolatok pedig csak peregtek a szemem előtt. Eszembe jutottak a szüleim. Amikor tükörbe nézek, mindkettőjüket látom. Amikor Antonnal, vagy Júliával beszélgettem a másnapról, vagy a környező emberekkel káromkodni tanítottuk egymást, hirtelen úgy éreztem mikor én beszéltem, hogy apát hallom. Kisebb koromban csuklóból elutasítottam volna ezt a gondolatot, mostmár elfogattam, hogy olyan vagyok, mint ő. Bár ez így nem teljesen igaz, mert édesanyámból is van bőven, és egyikük sem volt sosem dominánsabb a másiknál fontosságban. Minden ami vagyok, amim van, nekik köszönhetem. Kicsit ijesztő azért belegondolni, mert itt is jön az elmaradhatatlan kérdés: ki vagyok én? Apa? Ahhoz eléggé kevés vagyok egyelőre, de akkor mégis kicsoda? Ezért jöttem el Európa másik felére, hogy megtudjam a választ? Ha egyáltalán megtalálom, vagy van válasz. Lehet ezért nem vagyok boldog, mert nem tudom ki vagyok valójában. Vagy csak túldramatizálok valamit, és elsiklom a lényeg felett. Vagy abszolút másról van itt szó. Teljesen másról… Mindegy, egy dolgot tudok. Holnap fel kell kelnem, és mennem kell. Végig kell csinálnom, ha már nagy merészen belevágtam. Kezdődik a Meseta. Most meglátjuk mennyit bírok el. Még hátravan 500 kilométer. Aztán hazamehetek.

2013. 07. 15.                                        Belorado – Ágés

Mivel Derick egy másik szállón aludt az éjjel, a két Anna társaságában indultam ma útnak. Egy darabig ez így is maradt, aztán összefutottunk egy Mael-Derick párossal az egyik pihenőnél, és a szőke Anna lemaradt velük. Bírtam a másik Anna gyors tempóját, de egy aztán lelassultam én is, így Anna gyorsan eltűnt a szemem elől. Saint Juanhoz vezető hegyes erdőségeken egyedül bolyongtam végig, sokszor a kétségbeejtően végeláthatatlan erdőúton keresztül, ami folyamatosan kanyargott. Mire a tervezett szálláshoz értünk, mindenem sajgott és messze lehagytam a többieket. Anna meg is jegyezte, hogy „ugyan szarul nézek ki, de jó tempót jöttem”. Milyen kis kedves tündérbogár. Nem volt a parókián konyha, a semmi közepén volt az egész és a házinéni is ellenszenvesnek bizonyult, a szállás pedig hányingerkeltőnek, így a magyar csapat úgy döntött, hogy megyünk tovább a következő faluba, ami még 3 kilométer. Újabb erdő után megérkeztünk Ágésba, de itt sem volt konyhás szálló, és nyolc euró volt a legolcsóbb hely, így a többiek még tovább akartak menni. Semmi kedves, sem erőm nem volt már hozzá, mégis mint a hülyék, mentem gondolkodás nélkül tovább. A következőfaluban minden szállás betelt már, vihar közeledett, egyre erősebben fújt a szél, és esteledett, mindenki kikészült. Kínunkban leültünk egy templom közelében, és hisztérikusan nevettünk, de annyira, hogy a végén a földön fekve fogtuk a hasunkat. Derick akadt ki a legjobban, megevett egy csupor nutellát, és a falhoz vágta. Visszamentünk a falu elejéig, ahol Anna anyuja várt minket, hogy eldönthessük, hogy hova tovább. Felmerült, hogy menjünk busszal Burgosba. Na az én agyam itt durrant el végleg, és mindenkit otthagyva morogva és nagyon haragosan visszamentem Ágésba. Nem elég a rossz döntés utáni apátia, szenvedés és döntésképtelenség, még menjek a Caminon busszal. Hát nem. Nem azért jöttem el Európa másik felébe, hogy vitessek a seggem bárhová, szükségtelenül. Bár irtózatosan dühös voltam, volt annyi lélekjelenlétem, hogy nem mutattam ki senkinek semmit, hanem azonnal leléptem, és visszamentem. Itt az első helyen becsekkoltam és letettem a táskát, és irány a zuhany! Egy kislány, gondolom a házigazda lánya, elvette a zarándokútlevelem, és beleírta, hogy „Buen Camino”. Itt egy csapásra elillant a dühöm java része. 1 euró volt a net, úgy éreztem muszáj beszélnem egy kicsit a barátaimmal és a múzsákkal (a három lány) is. Sikerült is, irtó aranyosak voltak. Közben odakint egyre jobban viharossá vált az idő. A zuhany alatt végleg kiment belőlem minden indulat, a helyére ólmos álmosság került, de erőt vettem magamon, és kimentem körülnézni. Beszélgettem egy kövérkés Boston mellett élő sráccal, majd bementem egy zarándokszállás aljában üzemeltetett étterembe. Ott voltak a többiek Derick kivételével, aki mégis talált egy helyet a másik faluban, a lányok itt szálltak meg Ritával. Az Annák vigyorogtak, és közölték van egy meglepetésük: egyszercsak megjelent Gyuri, hatalmas vigyorral az arcán, kiderült, hogy ő is eljött idáig, mert három magyar katona motiválta őt annyira, hogy tartsa a tempót, és bírja a távot. Végre zenét hallgattam!!! Gyuri bánta a legjobban, mert elvettem az Iphone-ját a cél érdekében. Igazi, hamisíthatatlan Marci-féle zene! Azt hittem elpityeredem, annyira jól esett, de megráztam magam. Gyuri aztán lefotózott minket, és elküldte az eredményt a többi pesti barátunknak. Kaptam is a megjegyzést, hogy ej de szarul nézek ki. Noszép, ennyit rólam. Fáradtan átkullogtam aztán egy pizza után a majdnem üres szobámba, hogy végre alhassak egy kicsit. Soha többé nem térek el a térképemtől, hogy időt spóroljak. Hallgatni fogok a megérzéseimre.

2013.07.14.                                   Santo Domingo – Belorado

Egész jó időben sikerült elindulni, és az út sem jelentett különösebb nehézséget. Megint a szőke Annával kerültünk egy idő után egymás mellé, szépen sorban előzgetve a korábban kelőket. Ez a szakasz az eddig tapasztaltakhoz képest elég unalmas volt, szerencsére a vállam tett róla, hogy ne révedhessek túl messzire. Az utolsó 3 km viszont kifejezetten tetszett. Erdős dombok között kanyarogtunk végig, mikor egyszer csak ott volt Belorado, akár egy vörös kígyó, ami az erdő közepén tekergőzik. A belvárosi parókiás zarándokszálláson foglaltunk helyet a többieknek, amit amúgy 3 svájci vezetett. Egészen megörültek, amikor németül szóltam hozzájuk. Vicces volt, amikor svájci csokival és magyar szavakkal köszöntek vissza. Estefelé, amikor ettem, az egyik pasas adott nekem egy üveg bort, hogy ezt a szimpi zarándokoknak szokta ajándékozni. Kapásból felbontottuk és megittuk együtt. A társaság fele egy medencés szállást talált magának, amit Martin nem győzött a későbbiekben a városi sörözés közben hangoztatni. Csak akkor nyugodott le, amikor befenyítettem azzal, hogy elspoilerezem a kedvenc sorozatát, a Trónok Harcát. A barna Anna tök szomorú volt szinte egész nap, próbáltam kicsit jobb kedvre deríteni, vagy legalább megtudni, hogy mi lehet a baja, de csak másnap tudtam meg, hogy eddig együtt voltak Derickkel a maguk bonyolult módján, de ez ma szűnt meg. Miután kaptam a másik Annától egy életmentő vállmasszázst, bementünk a közeli városközpontba. Napközben valamilyen fesztivál keretein belül futóverseny és koncert volt rendezve, amit Julival élveztem, amíg a lányok tekeregtek Jani pedig aludt, este pedig a Caminos keménymaggal söröztünk, és jól éreztük magunkat. Jani, miután felkelt, tett róla, hogy jól szórakozzon az egész társaság, és undorító illetve vicces dilemmákkal állított szembe minket, a "mi lenne ha, mit tennél ha" kezdetű mondatokkal. Egyszer csak megjelent a tér közepén Pierre a hegedűjével, kitette a kalapját és játszani kezdett. Nem hagyhattuk egyedül a vándor társunkat, így fogtuk a sörünket és minden egyéb cókmókot, és leültünk elé a nyitott tér kellős közepére. A helyiek nem nagyon tudtak a jelenséggel mit kezdeni, zavarodottan ácsorogtak a közelünkben, de azért tisztes távolságot tartva. Valaki elkezdte hordani nekünk a jobbnál jobb tapas-okat a sörünk mellé, ami különösen jól esett a zene mellé. Amikor Mael megkínált egy tonhalassal, hirtelen villámcsapásként minden összeállt. A lány Szegedről! Hirtelen már nem a beloradoi téren ültem, hanem a szegedi kórház várójában… Az egyik terhem, amit cipelek a táskámon kívül, az ez az emlék, és amit hagyott bennem. Amikor 2011 nyarán újra romlani kezdett az állapotom a Crohn miatt, egy új, kockázatosabb gyógyszerhez nyúltunk, ami végül később meggyógyított. Mielőtt jóváhagyták volna az egészet, több vizsgálaton kellett átesnem, így kerültem Szegedre. A váróteremben ültem többedmagammal, amikor megpillantottam egy igencsak helyes és csinos lányt, aki rám mosolygott, mikor észrevette, hogy nézem. Azon gondolkodtam, ő miért van itt, vagy hogy hogyan szólíthatnám meg, mi lehet a neve… Ott ültünk egymás mellett, sorstársakként, és az a mosoly jókor jött, mert nagyon fájt a hasam. A vizsgálatok után őt hamarabb hívták be konzultálni. Hamarosan azonban nyílt az ajtó, majd a lány sírva elment, édesanyja karjaiban. Még a nevét sem tudtam megkérdezni… Aggódva léptem be az orvoshoz, de jó hírt kaptam, lehetségessé vált a kezelés, az állapotom romlása nem szabott neki gátat. A doktornő azt mondta, jobb szeret ilyen jó híreket közölni. Megkérdeztem, miért sírt ez a lány, aki előttem volt. Műthetetlen daganat van a testében, és valószínűleg 2 hónapon belül meg fog halni, hangzott a válasz. Elakadt a lélegzetem, nem tudtam mit reagálni. Most is csak állok a dolog előtt értetlenül. Eltelt azóta két év. A lány már halott. Én élek. Nem tudom miért, nem tudom hogyan, vagy egyáltalán kinek a kegyetlen játéka ez, de így történt. Mael pontosan úgy néz ki, mint a szegedi lány. Nem tudom miért érdemeltem ki én az egészséges életet, és miért nem ő az, aki megkapta ezt a lehetőséget. Képtelen vagyok kiverni ezt a fejemből, egyszerűen nem megy. Inkább megittam a maradék söröm, hazamentem zárás előtt, és lefeküdtem aludni.

2013. 07. 13.                                   Nájera – Santo Domingo

Későn indultunk, a belgákkal együtt hagytuk el a szállást fél nyolckor, utolsókként, cserébe viszont az említett csapat hatalmas vidámsága repített fel minket a szállás mellett rögtön felfelé kanyargó úton. Emelkedők és lejtők ezen a napon is, főleg az első szakaszon. Ez az első alkalom, amikor a vállamon kívül úgy igazán egyik testrészemmel sem volt problémám. Egy valami aggasztott csupán, az pedig a kimerültség. Mentálisan, és másképpen is. Egyre jobban érzem, és ez egy kicsit aggódásra ad okot. Olyan, mintha valami vadállat leselkedne rám egy árnyékos, sötét helyről, ott van, de nem látom, csak érzem. Nem szabad kimerülnöm, még csak az út egyharmadánál járok, és belül egy hang folyamatosan arra bíztat, hogy adjam fel, csomagoljak össze és menjek haza. A nagy lószart. Előbb sülök pecsenyévé a Meseta homokján, minthogy úgy menjek haza, hogy nem csináltam végig. Nem tudom, honnan lesz elég erőm, de mindent megpróbálok majd. Szerencsém volt, mert az út felétől végig együtt mentünk sokan zarándokok, nem csak magyarok, ami elterelte a figyelmem. Az utolsó két kilométert tettem meg csak egyedül, mert Derick fülsértően rázendített pár magyar népdalra, és a 80.-ik után elment a türelmem, előre siettem. Így találkoztam Derick Annájának édesanyjával, az egyházi szállás bejáratában. Jani és Juli kivételével mind ott szálltunk meg aznap. Először azt hittem, hiba volt, mert a másik hely ugyanennyibe került, és jobban fel volt szerelve, de szerencsére a történtek megnyugtattak, hogy jó döntés volt maradni. A szálláson minket fogadó apáca eléggé felhúzta az agyam. Hatalmas betűkkel hirdették, hogy adományos a hely, annyit adsz, amennyit akarsz, de a néni közölte, hogy ja, adományos, de minimum öt euró. Ez azért vicces, mert ha a hely donativo jellegű helynek van bejelentve, akkor adómentes. Így viszont ugyanennyit elkérnek, mint a privát szálláson, akik rendesen leadózzák… A vérlázító az volt, hogy mikor apróban akartam a perselybe dobni a pénzt, a néni rámkiált, hogy ő azt előbb megszámolja. Számoljad bakker. Elmentem sétálni és reggelit venni a városba, hogy közben kicsit lenyugodjak, majd egy óra múlva fáradtan roskadtam le a parókia kertjében álló székek egyikére, a belgák közé, ahol az egész estémet töltöttem végül. Sokat beszélgettem velük, akkor főleg Martinnal és Antonnal. Anton politológus végzettségű, így elég sokat dumáltunk a magyar, a belga és a nemzetközi politikáról is, míg Martinnal az útról filozofáltam. Martinról tudni kell, hogy 28 éves, gazdasági szakon végzett és valami ilyesmi munkája is volt, majd egy napon elege lett az irodai melóból, összepakolt, összegyűjtötte az összes pénzét, és a barátnőjével világgá ment. Először bejárta Ázsia keleti részeit Kína kivételével, majd mikor elfogyott a pénze, Ausztráliában vállalt munkát, és azt a kontinenst is végigvándorolta. Most ide keveredett Európába, majd a Caminora. Elmondtam neki, hogy nem megy, vagy legalábbis nem úgy megy a naplóírás, mint vártam, mert túl sokat panaszkodom benne, szomorú vagyok, vagy épp túl tárgyilagos, és ez így nem tűnik nekem túl jónak. Azt mondta, hogy szerinte ez normális, és valahol mindenkinél így van, ő is így volt ezzel. Mikor Ázsiát járta egyedül, 3 szakaszt különített el és tapasztalt meg. Az első volt a depressziós szakasz, ahogy nevezte, a hatalmas magányérzettel a kiszakadás miatt, a folytonos egyedüllét a fáradtság és a kilátástalanság érzete. Ez hajlik át szépen lassan a második, nosztalgikus szakaszba. Itt egyre többet gondolt a családjára és a barátaira, megtörtént dolgokra, döntésekre, vegyesen jó és rossz emlékekre. Aztán eljött a 3. szakasz, a végtelen szabadság és felszabadultság érzése, amikor minden kitárul, szép lesz és miénk a világ. 2 dolgot mondott még, ami nagyon megmaradt: „az utad és az ott megélt dolgokat igazán csak otthon kezded megérteni, és nem magán az úton.” A második gondolat az volt, hogy „nem az a nagy dolog, hogy itt vagy az úton, vagy nem az a fontos, hogy mekkora távot teszel meg, vagy végig érsz e. A nagy dolog a reptérig megtett út.” A beszélgetés után magamra maradtam, hogy emészthessem a hallottakat. A hegedűs Pierre ma is zenélt, egyfajta aláfestést adva a gondolataimhoz. Hihetetlen volt nézni, ahogy a zarándokok egybegyűltek a közös helységbe, és együtt, néma csöndben gondolkodva figyelték, ahogy játszik a hegedűjén. Egy kisebb csoda. Végül sok sör után a barna Anna szülinapját ünnepeltük meg egy nagy vacsival, amit az anyukája varázsolt, majd egy erős vörösbor után zuhany és fekvés. Pár belga szobatársam volt, de a szemem megakadt egyikükön, Mael-en és nyugtalanító érzés fogott el. Úgy éreztem ismerem ezt a lányt. Beszéltem vele egy keveset, mert gondja volt a térképével, meg az egyik magyarral is, de nem bírtam rájönni sehogysem, hogy kit láthattam meg benne. Éjjel nem aludtam.

2013. 07. 12.                                          Logroño – Nájera

A második 30 km feletti zsinórban. Reggel annyira fáradt voltam, hogy csak hét óra felé tudtam kivakarni magamat az ágyból, ami annyit jelentett, hogy háromnegyed nyolckor kerültünk a két Annával és Derickkel az útra. A tegnapi vacsi elrontotta a gyomrom, így a WC reggeli meghódítása után, csak 1-2 falat étellel és fájós hassal kezdtem a napnak. Gyurival találkoztunk a városból kifelé menet, és úgy 5 km-en jött velünk. A lányok előrehúztak, mi, fiúk eldumálgattunk egy kényelmes tempó mellett. Újfent bebizonyítottam, hogy nem vagyok normális, mert pl: a srácok bármit kérdeztek a Star Warsról, kapásból tudtam rá válaszolni, és olykor, ha azt kérték, kisebb sztorikat is elmeséltem olyan történetekről, amikről még nem is hallottak, én pedig a régen elolvasott könyveimből majdnem mindenre emlékeztem. Gyuri elfáradt, így leállt pihenni, mi mentünk tovább. Nem merek megállni, mert nehezebb utána elindulni. A második városkánál egy templom mellett megálltunk azért, és ha már ott voltunk, bementünk körülnézni. Én nem tudom hány tonna arannyal volt a hely felcicomázva, de egyszerre volt lenyűgöző, és visszatetszést keltő. Derick véres azték aranynak nevezte, az én megnevezésem nem volt ennyire hízelgő. Az út további részén nem történt sok minden, beértük a lányokat, miután Derick lemaradt az ő Annájával, mi pedig a másik Annával még épp időben érkeztünk meg egy kisebb városi bolyongás után a szállásra, mert már nem nagyon volt hely, és még le tudtunk foglalni 4 ágyat. A szállásunk nagyon tetszett, egyrészt mert egy folyó közelében volt, másrészt pedig egy nagy katonai barakkra emlékeztetett. Az emeletes ágyak össze voltak tolva, így már-már franciaágy illúzióját keltették. Abba nem merek belegondolni mekkora horkolás lesz egy olyan nyitott térben, ahol 100 ember zsúfolódik össze. Anna megint megmasszírozott, ezúttal a hátamat, aztán hátradőlve élveztem a légmozgást, és a nemzetközi kompánia nyújtotta örömöket. Martin meghívott Brüsszelbe sörözni, Leo gitározott, egy spanyol tag pedig énekelt. Egy svájci srác felhúzott az igencsak idióta kérdéseivel, miszerint mi tényleg öljük e a zsidókat az utcákon, és üldözzük e a cigányokat... A válaszaim után hál' istennek békén hagyott a hülyeséggel. Ferivel tudtam egy jót beszélgetni, illetve Jani-Juli párossal is kicsit jobban megismertük egymást... Szóval összességében egy jó zárást kerítettünk a napnak. Csak a zarándok menü ne lett volna annyira pocsék, amit Janival és Julival ettünk. No mindegy, nem lehet mindig minden tökéletes.

2013. 07. 11.                                                       Los Arcos – Logroño

Hajnali háromnegyed 4-es ébredés. Azigen. Alig aludtunk valamit a többiekkel a fullasztó hőség miatt. Éjjeli sötétségben elindult a magyar különítmény: Feri, Lajos, a két Anna, Jani és Juli, Derik és én. Jött egy nemrég megismert magyar nő is egy darabig, Dina. A meleg elől menekültünk, illetve aggódtunk, hogy nem lesz helyünk a következő zarándokszálláson, amiről azt hallottuk, hogy elég kicsi. Mármint az egyházi, és nem akartunk privátba menni. Fejlámpákkal felszerelkezve gyilkos tempóval értünk be egy furcsa középkori hangulatot árasztó ikervárosba, ami még bőven aludt, nem számítva utazókra. Az egyik rész egy magaslaton helyezkedett el, onnan le lehetett látni a másikra, ami pedig egy meredek ereszkedő után tárult elénk. Gyönyörű fényei voltak mindkettőnek, és egy teremtett lélek sem járt az utcákon rajtunk kívül. Szürkületben sem álltunk meg, folyamatosan haladtunk előre, pihenés nélkül. Én hol leszakadtam, hol beértem a többieket. A nap egy nagyobb városka előtt kelt fel, gyorsabb tempóra sarkallva minket. A lejtőkön szinte már futottam, de a térdem így legalább nem fájt. Az említett városban, Vianában álltunk meg az első, és aznap egyetlen pihenőnkre, a központi templom előtt elterülő téren. De hogy ne legyen túl egyszerű, az egész város egy nagy dombra épült. Derick nagyon rosszul nézett ki, ájuldozott menet közben és holt sápadt volt, a lányok is elnyűttek és fáradtak voltak, csak Lajos lelkendezett egyedül. A többieket teljesen elhagytuk. Összekotortuk magunkat, és folytattuk tovább. Újabb lejtők és emelkedők után hirtelen ott volt Navarra tartomány végét és Logroño város kezdetét jelző tábla. Korai volt az öröm, onnan még egy óra városi séta várt minket, aztán pedig a parókia papja azzal fogadott minket, hogy csak később fognak kinyitni. Szédelegtünk két órát a városban, a sok barátságtalan ember és a nyüzsgés végül beüldözött minket egy folyó menti parkba. Egyikünk sem örült, hogy városban vagyunk, mindenki nyugalomra vágyott. Derikkel félrevonulva dumáltunk a parókia nyitásáig. Egy kisebb hisztériás tolakodás részei lehettünk a templom bejáratánál, mert a parókia szervezése egy kissé amatőr volt, a spanyolok pedig rendkívül türelmetlenek, de csak bejuttattuk magunkat a lökdösődő spanyol nyámnyilák ellenére is. Egy emeleti teremben összezsúfolt matrac halom volt a szállásunk, de a hajnali rohanás után ez maga volt a Kánaán. Ebédnél bejött a pap, és rám szólt, hogy vegyek fel pólót, ha már van rá pénzem, hogy megengedhessem magamnak. Naszép, irigy csuhás. :)

A spanyol Anna és a jelenleg részeg Monica épp sörözni invitál minket, aztán rájöttek, hogy minden zárva van. Elmentünk végül vásárolni, de Janival kb csak lődörögtünk a boltban, egykedvűen. Olyan mintha kezdene ez az egész Camino sztori sok lenni. Minden nap más hely, sok órás gyaloglás után, bizonytalanság, nem tartunk még sehol, és hiányunk van mindenből. A társaság az, ami kárpótolhat, ha nincs valamid, vagy esetleg hiányozna valaki…Mindenki igyekszik segíteni enyhíteni azt, amit csak lehet. Túl negatívnak éreztem magam, csodálkoztam is, hogy ennyire az elején képes vagyok ilyeneken agyalni, így beszéltem erről a többieknek is, abszolút megértettek. Érdemes kiszakadni a mélabúból, mert a magyarok, vagy a vegyes nemzetekből álló társaság képes megnevettetni, hogy feledjem ezt az indokolatlan rosszkedvet. Most épp abból csináltunk viccet, hogy Feri kb 8 angol szót tud angolul, de nincs ember, akinél ezekkel a szavakkal ne boldogulna el, vagy ne értetné meg magát tökéletesen. Jelenség, vagy enni, vagy sörözni hívja meg mindig valaki. Leo ahogy hallom odakint a minigitárjával koncertet ad, a többiek már alváshoz készülődnek a közös vacsora után. Holnap hosszú út vezet a következő városig. Remélem kisétálom alatta a felhőket a fejemből. Furcsa dolog ez a Camino. Vagy épp én vagyok hülye.

2013. 07. 10.                                     Estella – Los Arcos

Valami nagyon nincs rendben a csípőmmel. Mikor hajnalban felkeltem, ettem pár falatot és tettem pár lépést a táskámmal, azt hittem felüvöltök. Elindultam a nap első sugarainál egyedül, bicegve, mondván a többiek úgyis beérnek előbb utóbb, ha csak így bicegve tudok haladni. Nem értem, tegnap még nem volt semmi baja. Elmentem a híres borkút mellett, amiből akkor éppen víz folyt, és összefutottam Gyurival, aki vígan ücsörgött egy fa alatt az árnyékban. Együtt mentünk az első városig miután megörültünk egymásnak, ahol Mariannal találkoztunk, és ők tovább maradtak végül ott, nekem pedig sürgős sántikálnivalóm akadt. A nap megint kezdett gyilkos meleget generálni, de most pár ritka szellő enyhített egy kicsit a hőségen. Totális egyedüllét, sehol senki, az út meg csak megy tovább, velem együtt. Lankás dombokon, szőlős lejtőkön, búzamezőkön mentem keresztül, árnyék és kút viszont sehol sem volt. Megint képeket láttam ugrálni a szemem sarkában, de most éles csípőfájdalom biztosította az aláfestő zenét. Ilyenkor újra előretörtek az érzések és az, hogy kik hiányoznak. Lehet erről is szól ez az egész? Hogy a semmi közepén rájössz, hogy ki a fontos neked? Hogy mennyi mindenem van, amit nem értékelek, vagy nem látok? Mim van? Kik várnak otthon? Megint az idióta kérdések, lassan elegem lesz magamból. Így értem be Los Arcosba, a társaságból utolsók közöttiként. Az itteni időt a téren ülve, Annával beszélgetve, merengve töltöttem el. Pierre, egy belga hegedűművész kiállt a térre zenélni, 20 eurónyi pénzt keresett ezzel, és elhatározta, hogy mindenkit megvendégel Santiagóban ebből a pénzből. Sokat beszélgettem akkor Marcellával is, illetve estefele Gyuri is befutott, csak más szálláson volt. Ott összeismerkedett egy magyar lánnyal, aki a vendéglátója volt, otthon főztek is egy lecsót közösen. Nagyon jól esett ebben a kisvárosban eltöltött késő délután és kora este, olyan megnyugtató légköre volt az egésznek, és Pierre zenéje is rengeteget jelentett. Beszélgettem vele is, kérdezte, ha 8 évig jártam zenesuliba az általános mellett, miért nem lettem végül zenész? Heh, vicces egy életút lett volna belőle… De az nem az én utam, a sajátomat egyelőre még csak keresem.

Most viszont alvás, mert holnap nehéz nap lesz. Nem adom fel, inkább beledöglöm… A csípőm meg tehet egy szívességet!

2013. 07. 09.                                    Puente La Reina – Estella

Alvás 3 horkoló ember mellett? Felejtsd el, ne álmodozz… Persze 5-kor már keltek, zörögtek és trappoltak. No mindegy, pár falat és zúzunk a hajnalban. Gyönyörű táj megint, dimbes-dombos, hegyes-völgyes. Hál’ istennek a többiek fényképeznek, így lesz mit otthon mutogatni. Egészen büszke voltam magamra, hogy bírják a vállaim, a lábaim is viselhető állapotban vannak, minden rendben, és szépen haladok. Aztán a nap rázendített, és egyre erősebben kezdett tűzni. A terep viszonylag kisimult, egy dombról való leereszkedés után, de a meleg egyre gyilkosabbá kezdett válni. Kút sehol nem volt… Árnyékban 40 fok, de nincs árnyék. Láttam egy várost, sőt, át is mentem rajta, ami egy magányos kis dombra épült. Egészen úgy magasodott elém hirtelen, mint Edoras, a Gyűrűk Urából. A meleg miatt kezdtem össze-vissza lépkedni, fáradni, így a büszkeségem maradéka is elszállt belőlem. Így estem be Estellába, úszva az izzadságban, délután 2 körül, egy tipikusnak tartott olasz által vezetett zarándokszállóra. A fickó, Ivo, folyamatosan kiabálva beszélt, magyarázás közben hadonászott, a lányokat ölelgette és puszilgatta, szóval szép kis sztereotip olasz figura volt. Amikor a vízhólyagjaim szurkáltam, jött és osztotta az észt, hogyan kell jól csinálni. Mivel ő nem beszélt olaszon kívül más nyelven, én meg az ő nyelvét nem beszéltem, pár perc alatt az egész zarándok csapat rajtunk és a jelenetünkön röhögött, ahogy ő magyaráz, én pedig rázom a fejem, és kínomban magyarul próbáltam vele szót érteni. A vége az lett, hogy odahívta a hospitaler társát, aki beszélt angolul, így át lehetett hidalni a nyelvi nehézségeket. Aranyos kis zsúfolt hely volt amúgy, csak a meleg volt istentelen. Kivétel nélkül mindenki csak feküdt, ahol tudott órákon keresztül, és izzadt, mert semmit nem lehetett így csinálni. Jó móka volt. Janival rájöttünk, hogy két közös ismerősünk is van, aztán összehaverkodtam a csapat vándor papjával, Emánuel atyával. Egy vándor csuhás, akiről azt pletykálták, hogy Bristolból indult, és már február óta úton van. Ezen ő jót mosolygott, és közölte, hogy vonattal jött, ahogy mindenki más. Irdatlan laza és jófej volt, nagyon jókat dumáltam és vitatkoztam vele. Ő volt az első külföldi, aki ki tudta ejteni a nevem rendesen. Este előkerült pár hangszer, sör, bor, meg ami kell, és lámpaoltásig ment a buli. Derick még táncolt is. Vagy valami olyasmi. Ja, és végre sült húst ettem!! Istenem, de jól esett. Megvan a maga hátránya, ha a társaságodban szinte mindenki vega… De a saját zeném azért még mindig hiányzik. Legalább párnak a szövegére emlékeznék pontosan…

2013.07.08.                                   Cizur Manor – Puente La Reina

Nem volt hosszú táv, de megint egy hegyet kellett megmászni. Egészen koránelindultunk, így a nagy meleg csak az út második szakaszában ért minket. A hegytetőn egy robosztus emlékmű árnyékában legyömöszöltünk a torkunkon pár falatot, meg egy kis vizet, majd Annával elkezdtünk ereszkedni lefelé. Na, az mocsok egy dolog, rosszabb és térdgyilkosabb a mászásnál. Érdekes, hogy amikor megállok pihenni, az elinduláskor sokkal rosszabbul érzem magam, mindenem fáj, de menet közben alig érzek valamit. Ebben az állapotban kezdtem elszakadni Annától, elrévedtem az emlékeimben. Először fordult velő elem, hogy nem ott vagyok, ahol fizikailag vagyok, az úton. Belemerültem a gondolataimba, és valahol teljesen máshol jártam. Vajon mi lehet a többiekkel? Samuval, Andival, Ágival, Pével, Kristóffal és a többi pesti barátommal? A lányokkal, a csoporttársaimmal, vagy a győriekkel? Mi van otthon? Hogy vannak, gondolnak néha rám? Mikor felfogtam, hogy mi vesz körül, hol vagyok, és mit csinálok, hirtelen nem értettem… Mit keresek én itt? Miért jöttem ide, ki vagyok én? Éktelen fáradtság tört rám, meg kellett állnom pihenni. Egy olyan búzamező közepén találtam magam, ami a Gladiátor filmben visszatérő jelenet. Úgy is csináltam, mint akkor Maximus, végigsimítottam a kezem a búzán. Korán érkeztem a szállásra, ami egy erődszerű kolostornak tűnt, tágas kerttel. A mellette lévő kisváros középkori hangulatot árasztott, több póznán láttam gólyákat is. Mivel idő bőven volt, vásároltunk enni és sokat beszélgettünk a többiekkel. Aludtam egyet délután szieszta időben, majd kiültem a kertbe pihenni a többiekkel. (meg szurkálni a vízhólyagjaimat) Most épp estebédelek, mindenki lefekvéshez készülődik, egyedül ülök egy tágas, hűvös közös helységben. Ma megismerkedtem pár új emberrel, Daviddel, aki egy nagyon normális és művelt amcsi srác, illetve Marcellával, aki egy szimpatikus olasz nő, Nápoly mellől, hatalmasra dagadt térdekkel. Lehet nem kellett volna ma 1 pohárnál több bort inni, kótyagosnak érzem magam tőle. Istenem, de hallgatnék most egy kis zenét!

2013.07.07.                                        Zabaldica – Cizur Menor

Hol lejtőkön, hol mezőkön haladtunk keresztül. Szép volt minden, de a fő látványosság, amit mindenki várt már, az Pamplona volt. San Fermin fesztivál van épp, bikafuttatással, hisztérikus, részeg spanyolokkal. Az utcákon folyt a mocsok a hányás, a sör, a bor, a levegőben pedig hol ezek összetett bűze, hol fű szaga terjengett. Minden második baszk be volt állva, a többi pedig valahol a részegek pálinkás álmát aludta. Nehezen tudtunk a hatalmas tömeg miatt haladni, városnézésre nem nagyon volt lehetőség. A város éles váltás volt az eddigiekhez képest, mindenki kényelmetlenül érezte magát, gyorsan ki akartunk jutni. Vásároltunk egyet, majd indultunk is kifelé. Néhányan odakiáltották hozzánk, hogy „Buen Camino”, ez egészen jól esett. Cizur Menor közel volt, a tegnapi menetelés ajándéka volt ez. A Máltai Lovagrend által működtetett kis szálláshoz értünk, majdnem elsőkként, így volt hely még bőven az ágyaknál. A későn érkezőknek kinyitották a templomot, hogy legyen hol aludniuk. A szálláson a falak tele voltak képekkel, régi várakról és lovagokról készült rajzokkal, teljesen a hatásuk alá kerültem. Kis főzés a konyhában, aztán a nap további részét azzal töltöttem, hogy megismerjek minél több embert, a zarándoktársaimat. Itt beszélgettem először Monicával, a jófej leszbikus lengyel szakácsnővel, aki Berlinben él és dolgozik, a belga társaság legnagyobb hangú tagjával, Martinnal, aki a világ olyan vidékeit járta be, amiről még csak nem is hallottam. Leoval, a francia jógatanárral, aki majdnem minden nap zenélt, és jókedvet teremtett arra, amerre ment, Lajossal, egy magyar fickóval, Juli Jani párossal, akikkel a későbbiekben kiderült, hogy több közös ismerősünk is van, Annával, a spanyol újságíróval, aki Monicával barátkozott nagyon össze, és még sok más emberrel, akiknek még nem tudtam megjegyezni a nevét. Rengeteg érdekes ember, külön történet, furcsa megpróbáltatások. Fáradtan, de vigyorogva aludtam el.

Pamplona és a San Fermin:

Cizur Menorban a szállás

2013.07.06.                                         Roncesvalles – Zabaldika

Jónak indult a nap, mert természetesen még fogalmam sem volt arról, mi vár rám. Gyors kaja a tegnapi maradékból, összecuccolás és indulás. Azt hittem, a Pireneusok után nem fogok hegyeket látni. Rosszabbul nem is gondolhattam volna. Hegyre fel, hegyről le, vízesések mellett, patakokon át, búzamezőkön keresztül. Sokszor elszakadtam a többiektől, vagy épp vegyesen utaztam csendben. Nem nagyon tudok mit írni a nap első nagyobb szakaszáról, mert csak a hihetetlen festői táj az, ami uralkodott, és ehhez a látványhoz és az általa keltett érzésekhez nem volt fogható semmi sem. Találtunk egy kisvárost, Zubirit, ahol megálltunk pihenni, és inni egy sört a melegben, egy árnyékos kis sarokban meghúzódva. Pár óra után mentünk tovább, és hulla fáradtan beestünk a zarándokszállásra. Az én bajom az volt, hogy rossz irányba fordultam egy elágazásnál, mikor elszakadtam a többiektől, és tettem egy nagyobb kitérőt egy halott városban Mariannal a nyomomban. Se ember, se jelzés, elég ijesztő volt. Visszamentünk az útra, és észrevettem, hogy azért nem láthattam a jelzést, mert egy hatalmas kuka volt elé tolva. Hogy a többi zarándok ne járjon úgy mint én, arrébb toltam a jeltől azt a nyüves kukát dühömben, majd mentem tovább. Mikor megérkeztem, a többiek azzal fogadtak, hogy a szállás megtelt, és két választásunk van. Vagy szabad ég alatt alszunk a folyóparton, vagy megyünk tovább, mert 7-8 km-re van egy másik város, másik zarándokszálással. Menjünk még 7-8 kilométert. Hegyen. Baszki. Egyszerűen éreztem, hogy fogy az erőm. Lassan, de kétségbeejtően biztosan. Egy erdő patakjában megálltam megmártani a lábam, de alig bírtam onnan felállni, Derik ösztönzött tovább. Aznap sokat köszönhettem neki, mert a végén sosem hagyott egyedül, mindig tudott motiválni a következő mérföldekig. Ahogy kezdtem kimerülni, úgy kezdtek egyre élesebben képek és érzések feltörni bennem, mintha haluznék, miközben vonszolom magam. Láttam a szüleim aggódó arcát, a pillanatot mikor elbúcsúztunk. Kiabáltam Mamával utolsó nap, ezért biztosan bocsánatot fogok kérni tőle. Láttam a lányokat, Lucát, Fruzsit és Henit, és közben a neveiket hajtogattam, miközben valahogy mentem tovább. Most is itt vannak a képeik előttem, 2 nappal később, mikor már tudok írni az eseményekről. De megjelentek más meghatározó emberek is az életemből, Emese, akit ezer éve nem láttam már, a pesti barátaim, a győriek, és sokan mások is… Időm az volt, hogy sorra vegyem őket. Nem tudom, hogy nélkülük meddig jutnék el. Beértünk egy hegyoldalban fekvő kisvárosba, de onnan is tovább kellett mennünk, egy magasabb hegyre, egy apácazárda és zarándokszállás felé, mert itt nincs semmi. Tettem két lépést, mire a világ elkezdett forogni, a lábaim remegtek, és fekete csillagok kezdtek dervist járni a szemem előtt. „Bírd ki még egy kicsit”, hallottam Deriket. Nem tudom hogyan, miért, vagy mi által, de megmozdultam, eljutottunk a hegyig, amin a cél lesett ránk…És akkor másztam. Vagy valami mászott helyettem. Nem tudtam gondolkodni, egyetlen dolog lebegett előttem: MENJ TOVÁBB! A következő percekben egy falnak dőlve találtam magam, miközben hámozzák le rólam a táskát, a kezembe vizet nyomnak, a lelkemnek pedig kedves mosolyt ajándékoznak. Hely itt sincs. De adnak matracokat és pokrócokat, alhatunk a templomkertben egy fa alatt. Tökéletes. Adnak vacsit, reggelit, áldást. Nem kérnek pénzt. Nem hittem el, képtelen voltam. Néztem, mint a hülye, valami ír emberkék faggattak, de alig voltam már magamnál. Nyugtatgattak ámuldozva, hogy milyen sokat jöttünk ma, de én csak ültem, és sírni akartam. Nem ment, annyira fáradtnak éreztem magam. Hogy lehetséges ez az egész? Hogy kaphatok ennyi törődést (és megkockáztatom, szeretetet) amit aznap este kaptam, idegenektől? Életemben nem ettem még olyan finom lencsét és salátát, és sosem volt ilyen édes az alvás sem… Vacsora után minden nép, aki ott szállt meg, énekelt egy rájuk jellemző dalt, majd megáldottak minket. Nem bántam, még úgy sem, hogy nem vagyok hívő. Muszáj volt aztán felhívnom Lucát egy gyors helyzetjelentés erejéig, aztán beszélgettem a többiekkel alvásig. Másnap nehéz szívvel hagytam ott az apácákat… Azt hiszem ezt a napot sosem fogom elfelejteni.

A távolabbi fa tövében aludtunk:

2013.07.05                      Saint-Jean-Pied de Port – Roncesvalles

A mai nap kettőssége miatt nem tudom most eldönteni, hogy jó vagy rossz szakaszt zárok e. 7:30-kor indultunk végül a sok pepecselés és a kulacstöltés miatt. Nagyjából az emelkedő elejéig, a városka végéig együtt mentünk, onnan darabokra szakadt a csapat. Derick és a barna Anna konkrétan mint az őrültek előreszáguldottak, Feri hol lemaradt, hol felzárkózott, Mariann mögöttem jött, Gyurit pedig egy óra alatt elveszítettem. Szőke Annával kb azonos volt a tempónk, és egymás társaságát is élveztük, így együtt maradtunk. A Pireneusok megmászása tudtam, hogy a legnehezebb rész, de ennyire? Vérnyomás az egekben, a szívem szinte szétrobban, a fejem nem bírja el a nyakam, a súlyokról nem beszélve. Félreértés ne essék, nem akarok panaszkodni, mert a cuccaim minősége sokat segített, de bakker… Nem volt semmi. Hol Annával beszélgetve, hol némán caplatva a birkaszartól övezett úton gyorsan a felhők fölé kerültem. Igyekeztem azért fotózni is, de nem túl praktikus lecuccolni és matatni, mikor kilóg a belem. Volt egy nagyon nehéz szakasz, talán számomra a legnehezebb, ott a családommá lett 3 lány barátom nevét mantráztam, és az arcukra gondoltam, tovább kényszerítve ezzel magam felfelé. Pár holtpont megélése és sok közös téma Annával való átbeszélése után felértünk az első csúcsra. Aztán a következőre, majd megint egy újabbra. Hát ezek a rohadékok csak nem fogynak el… Rohadtul nem, csak magasabbra visznek. serébe kellemes hideg szél, és elképesztően festői táj. Mint a filmekben, elképesztő ezt így látni, nagyon szerencsésnek érzem magam. A hátam és a combom sajgásán kívül meglepően jól voltam a szakasz közepén. Beértük Derickéket, ettünk egy Szűz Mária szobornál, aztán nyomás tovább. Néha ha elbizonytalanodtunk a Caminos jelzések hiánya miatt, a birkaszar megnyugtató látványa biztosított minket az út irányának helyességéről. Annát 1 napja ismerem, de már most több dolgot tudunk egymásról, mint egyes barátaimmal, ez a tény megnevettet. Eléggé jól érzett rá a témákra, hatalmas türelemről és empátiáról, idealizmusról és elfogadásról tett folyamatosan tanúbizonyságot, örülök, hogy megismerhettem. Több olyan, a személyiségemet érintő húrt pedzegetett, amin egész nap rágódtam. A második fele a távnak egyre érdekesebbé vált, ahogy keltünk át a hegységen. Zöldellő dombok, sziklás lejtők, sáros és avaros erdős utak. Egy végső emelkedő után megint találkoztunk az élen haladó párossal, és már fentről láttuk a célvárost, Roncesvalles-t. Egy másfél órás életveszélyes, nagyon meredek és sáros, sűrű erdőben haladó lejtő után elég pocsék térdfájással értünk le. A többiek nagyon szenvedtek, nekik alapból gyenge térdük van, én egészen jól vagyok. 3 km-re láttunk még egy várost, és időspórolás miatt oda is elmentünk. Na itt fogyott el kb minden naftám, 4 liter víz, és egy rakás kaja (kolbász, bagett, műzli szeletek, jóreggelt szeletek) ellenére. Természetesen ebben a tyúkszaros kisvárosban a bolton kívül nincsen semmi, se szállás, se puszi se pá… Vásároltunk egyet, majd muszáj volt visszafordulnunk. Gyors becsekkolás egy hatalmas monostorszerű izébe, aztán a világ legeslegjobb zuhanya után lementünk főzni a közös helységbe. Na, itt már úgy jártam, mint egy 96 éves öregember, aki a gatyájába végezte a dolgát. Gyors telefon, meg egy rakás kalcium-magnézium ital, majd kalóriadús minimál kaja. Feljöttünk végül aludni, miután kb végig hülyültük az estét, és Annát megkértem, hogy picit masszírozzon meg, ha már úgyis gyógytornász, és szépen megkérem. Felajánlottam a viszonzást, azzal nem élt, de engem megmasszírozott, nagyon jól esett. Már mindenki durmol, csak én szívatom a társaságot az égő lámpával, csak hogy érezzék a törődést. Gyuriról semmi hír, Feriék sem látták. Kezdek nagyon aggódni, remélem semmi baja. Annyira lassan jött, senki nem bírt vele maradni… Basszus…

2013. 07. 04.                    Párizs- Bayonne- Saint-Jean-Pied de Port

A kávézóból hajnali 4 körül tovább mentünk a pályaudvarra, mondván legyünk ott időben nyitáskor, hogy Feriék jegyet tudjanak venni. Fél 5-re bejutottunk, majd hosszas várótermi agónia és dülöngélés vette kezdetét, amiben az volt a legrosszabb, hogy a természet szinte már üvöltözött értem. Természetesen csak 6-tól van nyitva a mosdó, aki előtte akar csurgatni, az tegye a gatyájába. Miközben próbáltunk nem elájulni a kialvatlanságtól, megismerkedtünk egy 3 fős magyar csapattal. Két Anna, egy hosszú szőke hajú, és egy rövidebb barna hajú, illetve egy raszta srác, Derick. Ők sem voltak épp toppon, így az elején még nem pacsiztunk le túlzottan. Feri és Mariann végül nem tudtak a pénztárnál jegyet venni, mert a francia számítógépes rendszer bemondta az unalmast, de a vonat lassan elindul, így el kellett szakadnunk tőlük. Gyuri egyre idegesebbé vált, amit nem mindig a megfelelő módon vezetett le, rohadtul fáradt és nyűgös volt, és ezt nem rejtette véka alá. 7 órás TGV út következett, késve értünk Bayonneba, mert pont előttünk volt valamiféle vonatbaleset. Megérkezés után összeszedtük Annáékat, és nagy meglepetésemre ott találtuk Feriéket is, akik végül a vonaton vettek jegyet. Volt még 2 óra a következő vonatig, így elmentünk várost nézni. Ugyan hangulatos kis hely volt ez a Bayonne, engem sokkal jobban érdekelt a 3 új útitársam, igyekeztem folyamatosan beszélgetést kezdeményezni velük. Derick egy felvidéki magyar srác, nagy világjáró, az élet határait próbálja folyton feszegetni, amúgy Csehországban grafikus hallgató. A barna hajú Anna egy folyton mosolygó, soha el nem fáradó, furcsa kérdéseket feltevő építész-hallgató, a szőke Anna pedig gyógytornász, és láss csodát: pszichológus-hallgató. Na, az ő kérdései több mint furák voltak. Borzasztó értékes és érdekes embereknek tűnnek, remélem nem szakad el hamar ez a hét ember az úton. A Saint Jean felé vezető vonaton már sokkal közvetlenebb volt mindenki a másikkal, egyre inkább megkedveltük egymást és összeszoktunk. Saint Jeanban különváltunk, Gyurival és Derickkel egy halál laza, „Zen-Cool” kifejezést emlegető nőnél szálltunk meg, akinek a cigitől olyan mély lett a hangja, hogy a hideg futkos a hátamon, amikor meghallom. Konkrétan kanárit és csirkéket, illetve csibéket és más baromfit tart a szálláson, és reggel figyelmeztetett, hogy halkan kell lelépni, fel ne keltsük őket… A többiek végül az óváros melletti, festői tájjal körülvett szállást találták meg, közel hozzánk. Közös vásárlás holnapra, és közös főzés estére. Annáéknál 1,5 kiló zöldséges rizst kellett volna bepusztítani, de ennek a fele sem ment le.(a mellettünk ülő koreaiak kérdezték, hogy akkor ez most magyar nemzeti étel? Nem értették min kezdtünk el nevetni) Derickkel osztoztam egy jó erős francia vörösboron, aztán kitaláltam, hogy segítek mosni a lányoknak egy kicsit, úgy sem mostam még mosószappannal ruhát, valamikor meg kell tanulnom. Az ottani házinéni aztán elzavart minket, mert nem ott laktunk, így visszafelé vettük az irányt. Félúton megláttam egy régi várfalra vezető lépcsőt, majd miután szóltam a srácoknak róla, felmentünk nézelődni. Akkor láttuk meg a lányokat, akik jöttek utánunk. Derick vezetésével elkezdtek nyaktörő módon a falra és a falon mászni, így a szőke Annával ketten elindultunk sétálni a város melletti dombok között, beszélgetve egy kicsit. Meglepő volt az egész, az a nyitottság, érdeklődés, kedvesség és megértés, amit tőle kaptam, kicsit az volt az érzésem, hogy nem csak egy napja ismerjük egymást. Dericknél ugyanezt tapasztaltam, csak persze egy kicsit másképpen. Sok hülyülés és közös fénykép után mindenki hazaindultunk, miután visszamentünk a többiekhez. Most itt fekszem az ágyamon a fejlámpám fényénél vigyorogva írva soraimat, egy szerb párral, franciákkal és más srácokkal megosztott szobámban. Boldog vagyok, legalábbis annak érzem magam. Végre élek, ha csak egy fél napra is. Holnap meghódítjuk a Pireneusokat, és átlépjük a spanyol határt. Valószínűleg esni fog, de állok elébe!

Bayonne-ban egy katedrális előtt, balról Gyuri, én és a két Anna:

Saint Jean, lazítás és felfedezés:

2013. 07. 03.-04.                                Ferihegy – Párizs

Valahol el kell kezdeni…

Egy furcsa nap, búcsúzások és végső koccintások után eljött az a pillanat is, hogy a sokáig halogatott és már-már esélytelennek tűnő Caminora vezető utam kezdetét vegye. A reptéren azon kaptam magam, hogy elkezdtem értékelni a magyar arcokat, legyen az férfi vagy nő, mivel sikeresen csak csúnyácska külföldiekkel sikerült találkozni az ott töltött pár óra alatt. Búcsú a szüleimtől, majd irány a gép. Évekkel ezelőtt repültem utoljára, és őszintén szólva ennek megfelelően be is voltam szarva az emelkedésnél, Gyuri legnagyobb örömére. Pár elmaradhatatlan felhős kép után megérkeztünk Párizs külvárosába. Mikor kiléptünk a kapun, nagyjából az első látvány, ami fogadott minket a hideg és zimankós idő mellett, az egy Camino jelvény, a sárga nyíl volt egy hátizsákon. A jelvényhez egy magyar páros is tartozott, Mariann és Feri. Két tanár, akik a neten beszélték meg, hogy útitársak lesznek, pedig látszatra azt mondtam volna, hogy együtt vannak, összeszokottnak tűntek. Másfél órás buszút választott már csak el a csigaevők fővárosától. A buszon össze-vissza tudtunk csak leülni, de egyáltalán nem bántam, legalább volt időm gondolkodni, illetve felfogni a helyzetem. Ahogy néztem a mellettem elsuhanó esős francia tájat, úgy éreztem, hogy egyszerre vagyok boldog, és szomorú. Otthon hagytam mindenkit, aki fontos és szeretek, és bár „csak” egy hónapról van szó, olyan érzéssel küzdöttem, mintha egy évtizedig elszakadnék tőlük. Főleg az elmúlt este után, amikor a pesti barátaim mind elég erősen kifejezték a szeretetüket, és azt, hogy hiányozni fogok. De ahogy haladt a busz, úgy éreztem ezt a fájdalmat egyre távolodónak. Aztán az előttem ülő Gyurival vigyorogtunk össze véletlen pillanatokban, mint valamilyen zárt osztályról frissen szabadul bolondok.

Elkezdtem, itt vagyok. Párizs basszus, és életem legnagyobb kalandja felé tartok! A dolgok szépen lassan, de biztosan kezdenek átértékelődni, és teljesen más világba csöppenek éppen bele. Amikor megérkeztünk, igyekeztünk információt szerezni a nyelveket nem beszélő franciáktól, hogy hogyan jutunk el a TGV vasútállomásig. Hosszabb bolyongás, ottani tömegközlekedéshez kellő jegyvásárlás, kérdezősködés, metrón harmonikázó atom módon beszívott figura hallgatása és nézelődés után jutottunk el Montparnasse pályaudvarig. Feri és Mariann még nem vett jegyet, de elhajtották őket, mondván majd csak reggel tudják ezt megtenni. Elkezdtük bejárni aztán a pályaudvar környékét, és találtunk egy olyan utcát, ahol egymást érték az éttermek és a kávézók. Mivel nem akartunk sokat költeni, sikeresen beültünk a legszakadtabb arab kebaboshoz. Épp az egyiptomi helyzetről ment tudósítás a tévében, meg is kérdeztük az egyik füstösképűt, hogy mi is történik éppen. Vesztemre aztán érdeklődtem, hogy most akkor a hadsereg mit is csinált, mire hangos anyázás közben szakrális körbeköpködés volt a válasz, dühös arab szavakkal, és heves tiltakozó kézmozdulatokkal. Lehet, hogy csak a gonoszt akarta kiűzni belőlem, én mindenesetre megijedtem, hogy mit hisz, és mit akar velem ezek után a tag csinálni. Kellett nekem kérdezni… A hangulatom csak fokozta, mikor Gyuri úgy fejezte ki abbéli problémáját, hogy ugyanazt rendelte enni, mint én, és nem olyat, mint Feriék, hogy kilátásba helyezte megverésemet, majd hosszasan zsörtölődött. Egy idő után leléptünk az egyre ellenségesebb arab pacák elől menekülve, valami éjjel is nyitva lévő kávézó után kutatva. Egy kis kávé bepusztítása után a többiek játszva töltik az időt, Gyuri épp fázik, én pedig antiszoc módon ezeket a sorokat írom, várva a hajnalt, pár óra a vonatos alvás reményében. Ha már aludni nem tudunk, kezdünk összebarátkozni a többiekkel. Messze még a tényleges kezdet, de itt vagyok, Európa másik végében.

Kezdetnek nem is rossz!

A párizsi kávézó: