2013. 07. 16.                                         Ágés – Burgos

Derick Annája várt reggel a szállásom előtt, a többiek elindultak már, mert fáztak az esős idő és az erős szél miatt. Gyönyörű volt, ahogy haladtunk a dombok felé a síkságon, és előttünk tornyosultak a vastag esőfelhők, melyeket olykor villámok tettek fényesen ezüstszínűvé. Felkapaszkodtunk a csúszós köveken egy magas domb tetejére, és ahogy felértünk, azzal a lendülettel fordultunk rossz irányba a többiekkel, akiket akkor értünk be. Tettünk vagy másfél kilométert a fals irányba, majd visszafordultunk keresni a sárga nyilat. Találtunk is egyet, ami nagyjából a semmi felé mutatott, de elindultunk arra. Először az út fogyott el, és a zuhogó esőben egy búzamezőn találtuk magunkat. Valaki meg is jegyezte, hogy csak a távolból kedves ez a látvány, de mikor a zoknidba kerül ez a szúrós izé, akkor már nem a kedves az a szó, ami a szádra jön. Másodszor a föld fogyott el, így le kellett a domboldalon másznunk, hogy elérjük az alattunk futó utat. Állati hangulatos volt, hogy úgy haladtam, hogy a sapkámról vízesésként lefolyó eső miatt nem láttam semmit, és közben dudorászva meneteltem, mint aki életébe nem érezte ilyen jól magát. Pár megálló után, mikor már az eső is elállt, beértünk Burgos iparnegyedébe. Itt még egy órát meneteltünk, mire beértünk a történelmi belvárosba, a hatalmas katedrális melletti zarándokszállásunkra. Kiderült, hogy a rossz idő és a folyamatosan zuhogó eső miatt mindenki sokkal lassabban jött, mint mi, így majdnem elsőkként érkeztünk meg, egy olyan épületbe, ami állítólag egy hatalmas könyvtár volt régen. Olyan jó hangulata volt, még a koszos ruhák kézzel való mosását sem bántam akkor. Szieszta, zuhany, evés egy közeli kebabosnál, este borozás, aztán megint a sötét gondolatok. Amikor Derickkel a kebabosnál ettünk, cseresznye nagyságú jégdarabok kezdtek hullani az égből, míg mi bentről néztük a menekülő embereket, és tátottuk a szánkat. Derick egészen korán elment lefeküdni, rosszul lett, feltehetően a vega-kebabtól. Nyomott hangulat kezdett eluralkodni mindenkin, amit sokan megpróbáltak feldobni telefonról lejátszott zenével, kevés sikerrel. A második pohár borom után egy Annával folytatott korábbi beszélgetés járt az fejemben. Amikor arra a konklúzióra jutottam, hogy nem tudom miért nem vagyok boldog, mikor mindenem megvan, sőt, még annál is több, azt kérdezte tőlem: miért nem engeded magadnak, hogy boldog legyél? Nem tudtam mit válaszolni neki. Talán mert mélyen, legbelül azt gondolom még mindig, hogy nem érdemlem meg? Vagy nem érdemeltem ki? Őszintén fogalmam sincs. A bor fogyott, az idő telt, a gondolatok pedig csak peregtek a szemem előtt. Eszembe jutottak a szüleim. Amikor tükörbe nézek, mindkettőjüket látom. Amikor Antonnal, vagy Júliával beszélgettem a másnapról, vagy a környező emberekkel káromkodni tanítottuk egymást, hirtelen úgy éreztem mikor én beszéltem, hogy apát hallom. Kisebb koromban csuklóból elutasítottam volna ezt a gondolatot, mostmár elfogattam, hogy olyan vagyok, mint ő. Bár ez így nem teljesen igaz, mert édesanyámból is van bőven, és egyikük sem volt sosem dominánsabb a másiknál fontosságban. Minden ami vagyok, amim van, nekik köszönhetem. Kicsit ijesztő azért belegondolni, mert itt is jön az elmaradhatatlan kérdés: ki vagyok én? Apa? Ahhoz eléggé kevés vagyok egyelőre, de akkor mégis kicsoda? Ezért jöttem el Európa másik felére, hogy megtudjam a választ? Ha egyáltalán megtalálom, vagy van válasz. Lehet ezért nem vagyok boldog, mert nem tudom ki vagyok valójában. Vagy csak túldramatizálok valamit, és elsiklom a lényeg felett. Vagy abszolút másról van itt szó. Teljesen másról… Mindegy, egy dolgot tudok. Holnap fel kell kelnem, és mennem kell. Végig kell csinálnom, ha már nagy merészen belevágtam. Kezdődik a Meseta. Most meglátjuk mennyit bírok el. Még hátravan 500 kilométer. Aztán hazamehetek.