2013. 07. 17.                                         Burgos – Hornillos

Első nap a hírhedt Mesetán. Mikor felkapaszkodtam a fennsíkra, egy alvó fenevadat láttam magam előtt, annyira tele volt a fejem a rémmeséktől, amiket a spanyoloktól hallottam. A jégeső és a hidegfront viszont megtette a hatását, hűvös volt, és fújt a szél. Ahogy a nagy büdös sík semmiben haladtam, el bírtam képzelni, hogy milyen lehet ezen a köves, homokos úton végig vonszolni magamat, mikor a nap kegyetlenül süt, és nincs légmozgás sem. A sors kegyes volt, és megkímélt ettől egyelőre. Helyette volt egy változatlan, unalmas táj. Inger híján járt aznap a fejemben minden. Néztem filmet odabent, hallgattam zenét, láttam a múltat, elképzeltem a jövőt. Képtelen voltam hosszabb ideig a jelenben maradni és nem a gondolataimban, az út monotonitása miatt. A nap ugyan felkelt, de az erős szél miatt nem éreztem meleget. Hamarosan megérkeztünk Hornillos faluba, ami magyarul annyit jelent, hogy „kis kemence”. Lassan befutottak a külföldi barátaim is. Itt vettem végleg búcsút a lengyel Monicától és a spanyol Anától, lehet, hogy egy életre, ki tudja azt. Monica el sem akart köszönni, mert ő reménykedik a hamaros viszontlátásban. Befutottak aztán a belgák is, és tőlük is el kellett búcsúznom, mert innentől ők más úton és tempóban fognak járni. Ez borzasztóan rosszul érintett minket, a magyarokat és engem. Elmélázva ittam az utolsó söröket velük. Anton fordult oda, hogy sajnálja, hogy elválunk, megszeretett minket nagyon. Pontosan így gondoltam én is. Akkor azt feleltem neki, talán ez is a Camino része. Olyan, mint az élet kicsiben. Haladsz, küzdesz, megpihensz, megint küzdesz, önmagaddal, az idővel, az úttal, a terheddel a hátadon, vagy a terheddel magadban. Közben megismerkedsz emberekkel, megszereted őket, majd nagyon gyorsan elveszíted őket. Aztán megint reggel lesz, és nem tehetsz mást, menned kell tovább. Nagyon szomorúan kívántam jóéjszakát, és ugyanazt a bánatos mosolyt kaptam vissza Martinéktól is, ami az én arcomon volt akkor. A legvidámabb és legközvetlenebb csapatot veszítjük most el. De örültem is, mert megismerhettem őket, de ilyenkor nehéz erre gondolni. Sakkoztam egyet a szállás mellett a szerb sráccal, Pavellel, amíg a barátnője Tanya nézegette a mellettünk elterülő tájat. Pavel kitalálta, hogy menjünk el a falu egyetlen vendéglőjébe, és együnk egy zarándokmenüt. Ez volt az első alkalom, hogy teljesen hibátlan és ízletes kaját ettem a 10 eurómért. Elégedetten mentünk vissza a szállásra. Gyuri véglegesen is beért minket, úgy néz ki velünk is marad, nagyon megedződött, bírja a strapát, csak később ér be, mint mi. Sokkal jobban élvezi a sík terepet, mint a hegyeket, ő egészen vidámnak tűnt. Ez a nap rövid volt, és gyorsan vége lett.