2022.08.12. Kiruna-Nikkaluokta-Kebnekaise

Nyirkos, szelesen hideg és szürke reggelre ébredtünk az indulás napján. Legalábbis a telefon alapján reggel van, de itt a napszakokat nagyon nehezen lehet megkülönböztetni egymástól, mert a legsötétebb órákban is fehérség dereng mindenhol, igazi éjszaka nincs. Egyelőre nem volt ezzel problémám, az esti sör megtette a hatását, gond nélkül tudtam aludni, s mikor felébredtem, másodpercekig értetlenül szemléltem a sátorbelsőt, mire megértettem, hogy nem otthon vagyok, hanem az északi sarkkörön túl. Sajnos sok időt veszítettem, mire a hotel hajlandó volt a mosdókat és egyéb helységeit kinyitni, de túl álmos és fázós voltam, hogy ezen bosszankodjak.

Gyuri kérésének megfelelően felkeltettem a többieket, miközben elkezdtem összepakolni és szétszerelni a sátrat is. Meggondolatlanságom egyre bővülő listájára egy újabb tételt írhattam fel, mivel nem vagyok benne teljesen biztos, hogy az indulást megelőző másfél órában kellett volna megtanulni összerakni olyan kicsire a derékaljat, a hálózsákot, vagy éppen a sátrat, hogy megfelelő módon tudjam elrendezni a táskámat, de végül is egy kisebb szorongató érzést leszámítva, hogy lekésem a buszt, sikerült abszolválni a dolgokat, ami egy magamfajta komótos városlakótól szerintem egészen jó teljesítmény. Gyuri egy buddhistát megszégyenítő nyugalommal és kimértséggel hajtogatta palotaméretű sátorkölteményét, Sanne pedig hozzám hasonlóan gyorsabb tempót tudott produkálni az enyémnél is kisebb sátrával. Kicsit átfázva kezdtünk el éhes disznó vágtában közelíteni a buszokhoz, amik órás turnusokban visznek minden aznap indulót a kis számi településre, Nikkaluoktába, ahol kezdődik maga a túra. Mint kiderült, hiába siettünk, mert a fenyegetéseik ellenére, a szervezők senkit nem hagytak ott, és a későn kelőket is bevártuk.

Csodaszép utakon hajtott végre a legkorábbi csoport két busza, s miközben az utolsó töltésfröccsöket adtuk a beépített energiaforrásokból a telefonjainkba, Gyurival vigyorogva kedvenc dalok szövegeit fényképeztük le és mentettük el a telefonjainkba. Boldognak éreztük magunkat, izgatottak voltunk, és ahogy a táj suhant mellettünk, egyre inkább kézzelfoghatónak éreztük azt az elképzelhetetlen csodát, amiben 9 év álmodozás után eddig csak reméltük, hogy részünk lesz. Nem gondoltam arra, hogy közel öt éve, mielőtt megszülettél volna, lebénultam és veled együtt tanultam járni. Nem gondoltam arra a tengernyi kínra, amit akkor kellett megtanulnom némán elviselni, miközben te az első szavaidat tanultad. Nem gondoltam semmire, ami a múlt megpróbáltatásait idézte volna fel bennem. Átadtam magam az örömteli izgalomnak, hogy egy olyan, messze komfortzónán kívüli helyen járunk, ahol maguk a régi istenek jártak az emberek között a mitológiák szerint. De arra sem gondoltam, hogy Gyuri minden létező kilencvenesévekbeli zenés reklámot fejből tudja, és kiverhetetlenül beülteti a fejembe… Ezért tuti egyszer megfojtom álmában.

Amikor azt mondom, Nikkaluokta kis számi település, akkor a kicsit nem egyfajta költői képnek kell elképzelni. Az összesen 4 házból álló tanya hirtelen telt meg élettel, ahogy a buszaink leparkoltak és hangyaként elleptük a területet. A szélrózsa minden irányába indultak emberek, ki a szervezőkkel egyeztetni, ki a táskáját lemérni, hogy mivel kínozza majd magát az elkövetkező napokban, ki pedig azt a helyet kereste, ahova maga a svéd király is csak gyalog jár. Mondjuk a Kungsleden-en. Vagy nem nevezheti magát királynak, ha azt a bizonyos 400 km-t nem gyalogolja végig. Az utolsó simításokat végeztük, s közben egy cserkészkolbászt ropogtattunk, mikor a szervezők egy kis visszaszámlálást követően hivatalosan is elindították a Fjällräven Classic vándortúra első csoportját, aminek mi is része voltunk, de nem akartunk 40 emberrel egymás sarkát letaposva elindulni, sem rohanni, így nagyjából negyedórás szöszmötölés után vágtunk neki az északi rengetegnek.

Az első néhány kilométeren nyilvánvalóvá vált, hogy hiába telt el 9 év, Gyuri és az én tempóm, valamint a ritmusunk, illetve az ezek körüli filozófiánk és szerveződésünk mit sem változott, így az első néhány kanyarban már lehagytam őt és Sannét, de biztos voltam abban, hogy hamarosan találkozni fogunk, így nem görcsöltem különösen azon, hogy egyelőre nem beszéltünk meg semmit a nap további részét illetően. Az első napon a hatalmas szélvihar miatt amúgy sem engednek tovább minket az első ellenőrzőpontnál, szóval egy a cél, és azt megtanultuk régen, hogy ha nem a saját tempójában megy valaki, annak rövidúton rossz vége lesz, mind fizikailag, mint mentálisan. Persze képesek vagyunk olykor összehangolódni másokkal időről időre, s ilyenkor idomulnak a ritmusaink, de ezt sem szabad erőltetni. Emlékszem Annára, akit a Camino-naplómban csak a szőke Annának neveztem, s hogy vele milyen volt együtt menetelni az ismeretlenbe. Egyszerre emelte fel a lelkem egy addig ismeretlen magasságba, és töltött fel a soha véget nem érőnek tűnő úton, hogy addig se érezzem a nehézségeket. Most nincs se Anna, se más, aki hasonlót váltott ki belőlem. Ez egyszerre tölt el szomorúsággal, és nosztalgiából fakadó örömmel, hogy részese lehettem valami magasztosnak, vagy nem is tudom, hogyan nevezzem… Mikor összekapcsolódsz mással, figyelsz, tanulsz, töltődsz, adsz, fogadsz, felfedezel, s a magány eltűnik az életedből. Amikor a fizikai valód megmérettetik, közben pedig a lelketek együtt tisztul.

A táj nagyon emlékeztetett a Camino első napjaira. Egy hatalmas, összefüggő erdőségen kellett keresztülvágni, körülöttünk csupa zöld lomb, alattunk pedig barna avar és vastag, a földből mindenütt kiálló gyökerek, melyek miatt kifejezetten figyelni kellett, hogyan és hova lépünk, ha nem akartunk az arcunkra esni. A fák megvédtek a széltől, de amikor nyílt területre értem, erősen bele kellett hajolnom, és így is kétszer olyan fárasztó volt lépni, mint szélcsendes időben. Még két órája sem gyalogoltam, amikor megláttam a híres Lappdonalds feliratot, amit a régi Indexes, azóta Telexes csapat ajánlott a 2013-mas videójukban, hogy itt rendes rénszarvashúsból csinálnak hamburgert. Amit viszont azok a srácok nem mutattak meg olyan látványosan, amit amúgy a fabódéknál látni lehetett, az a táj.

Egy hatalmas tó terült el a hegyek alatt, melynek méregzölddé változott hullámai úgy csapdosták a partokat, hogy csak óvatosan lehetett megközelíteni a vizet, mert könnyen teljesen ronggyá lehetett ázni. A nyílt terep miatt a szél pokoli erős volt, és mivel a sok réteg miatt már teljesen leizzadtam, pillanatok alatt elkezdtem fázni. Szerencsére az egyik kunyhóban, ahol fizetni lehetett, kisebb padok voltak bekészítve, így kényelmesen, egyedül elterpeszkedve elfogyasztottam életem első rénszarvasburgerét, amivel csak egy baj volt: villámgyorsan elfogyott. Alapvetően marhahús-szerű íze van, csak füstösebb és kifejezetten porhanyós, bár lehet ez utóbbival nem mondok újat, mert egy húspogácsa amúgy is az. Most nem szándékoztam kínozni magam azzal, hogy megvonom magamtól rossz szokásaim egyikét, így a kólámat szorongatva elkezdtem körbejárni a helyet, vissza-visszatérve a kunyhóba melegedni, hogy megtaláljam Gyuriékat, s együtt mehessünk tovább. Mint kiderült, rossz felé keresgéltem őket, mert lent voltak a parton és az ilyenkor kötelező fényképeket készítették, majd csak akkor vettük észre egymást, amikor bejöttek a kihagyhatatlan hamburgert kifizetni. Miközben sorban álltak, bemutattak új útitársuknak, a kifejezetten magas, szőke és sárgakabátos Hollandiából érkezett lánynak, Liznek. Hiába húztam ki úgy magam, ahogy csak bírtam, nem sokat segített a megcsorbult hiúságomon, de szerencsére Liz kifejezetten kedves és jó humorú, így a vele töltött idő kellemesen, sok nevetéssel telt, Gyuri legnagyobb örömére. Addig sem énekel régi reklámokat.

Miután mindenki kifújta magát, és Gyuri is megette a buci nélküli rénszarvasát (mert mint kiderült, gluténérzékeny lett, ami oltári nagy szívás itt, ahol nehéz válogatni az ételek között, az kifejezett tortúra volt, hogy a megfelelő Turmat gyorskajákból kiszemezze azt, amitől nem lesz rosszul), összeszedtük magunkat, és a szembeszéllel megküzdve folytattuk utunkat. Egy darabig együtt ment a kvartettünk, a most dominánsabban nyitottabb, gyérebben fás szakaszokon, ahol egy idő után olykor hangosan anyáztunk, amikor elkapott egy erősebb széllökés.

Nem kellett sok idő, Gyuri elkezdett lemaradozni, Sanne pedig vele maradt. Liz hamar mellém került, és miután közölte, hogy kifejezetten tetszik neki a tempóm, elkezdtünk a világ minden témájáról beszélgetni, legyen az a Gyűrűk Ura trilógia, vagy a készülő Hatalom Gyűrűi sorozat, az otthoni életünk, a körülmények, amik oda vezettek, hogy itt lehessünk, vagy bármi más. Megkedveltem, határozott, autonóm, erős személyiségű nő, aki megél a jég hátán is, legalábbis a történetekből következtetve, amiket megosztott velem. Jót vigyorogtam magamban, hogy magyarra fordítva a neve Hegyi Erzsébetet jelent, s mikor végre sikerült a lábam előtt húzódó egyre sziklásabb útról felfelé emelnem a fejem, az egyre csak közeledő és növekvő hegyeket láttam mindenütt. Többször megálltunk fényképezkedni, 1-2 óránként pedig találtunk egy szimpatikus sziklát, aminek vagy a tetejére telepedve, vagy pedig szélárnyékot adó aljába ültünk le kifújni magunkat. Az egyik ilyen megállónál Liz megjegyezte, hogy látszik, mennyire szeretem a fekete színt. Őszinte naivitással értetlenül fogadtam a megjegyzést, majd magamra tekintve leesett, hogy a sötétszürke talán az egyetlen, ami nem éjfekete rajtam! No, hát egy holló tolla is fekete, nincs is ezzel baj…

Ennél a kritikus szakasznál követtem el a legnagyobb hibát, amit egy ilyen körülmények között túrázó ember elkövethet, de azt hiszem egy életre megtanultam a leckét, korholva magamat tapasztalatlanságomért. A Camino-ból indultam ki, ahol nem kellett olyan gyakran enni, volt, hogy ráértem akkor, mikor megérkeztünk a célhoz, főztünk vagy beültünk valahova, és teletömtük magunkat. Itt is ez volt a gondolatom, hogy megcsinálom valamelyik útitársam főzőfelszerelésével (mondván, ha Gyurival együtt vagyunk, elég egyikünknek cipelni a gázt és a tartozékokat) az egyik ilyen zacskót, de ráérek akkor, mikor megérkezünk a kiszemelt táborhelyre, addig maximum elnyammogok egy otthonról hozott energiaszeletet. Először azt hittem, hogy vészesen lebecsültem az út nehézségét, mikor még terveztük, hogy nekivágunk ennek az egésznek, és nem vagyok fizikailag eléggé felkészülve arra, ami itt vár, s Észak kifog rajtam. Egyre többször kellett megállnom, így mondtam az egyre szótlanabb Liznek, hogy menjen csak, majd hamarosan találkozunk, talán már nincs olyan messze a cél. Felvettük egymást Facebookon, mivel itt még volt térerő, ha esetleg keresnénk egymást, majd zihálva próbáltam mozgósítani minden maradék erőmet.

A kezdetben füves, fás-gyökeres, avaros talaj teljesen eltűnt, és átvette a helyét az először gyéren, majd egyre sűrűbben előforduló, változó méretű sziklákkal tarkított terep, amelyet csak nehezített a tény, hogy egyre többet kellett felfelé haladni. Korábban még kifejezetten tudtam élvezni a mélyebben húzódó, vékony, de annál erősebb sodrású folyókon átívelő fémhidakon való átkelést, de amikor már egyedül botorkáltam Gyuriék előtt, Liz után, a szemem előtt táncoló fekete csillagokkal küzdöttem, és a táj már nem jelentett semmit, csak teret, ahol haladnom kell. Elvesztettem az időérzékem, ahogy az eleredő, majd egyre erősebben zuhogó esőben, az új esővédő nadrágban és kabátban baktattam, miközben attól is szenvedtem, hogy az említett ruhadarabok nem engedték úgy ki a testem által generált hőt, hogy ne főjek meg a saját levemben. Így érkeztem meg az eddigi legnagyobb hídhoz, melyen áthaladva megláttam az első sátrakat az út mentén, legtöbb szélárnyékban lévő tenyérnyi kis helyeken. Egy kisebb emelkedőre felkapaszkodtam, ahol mégtöbb sátorral találtam szembe magam, így táskámat letéve Liz ismerős sárga kabátját kezdtem keresni, de sikertelenül, ami csak növelte kimerültségemmel keveredő frusztráltságomat. Mivel az eső csak nem akart elállni, jobbnak láttam mielőbb tovább indulni, és azon fohászkodni magamban, hogy már csak egy kevés kell és véget ér az elsőre könnyen teljesíthetőnek hangzó 20 kilométer, aminél az eredeti tervben többet akartunk menni. Itt borult a terv, elvérzett a sziklákon, és borultam én is. Egy nagyobb, néhol pallókkal tarkított sík, egyenes szakasz terült el előttem, a távolban egy hatalmas erdő. Körülöttem menedék az esőtől vagy a széltől nem volt, de már nem érdekelt. Lerogytam az út szélére, párnának használtam a táskát és lecsuktam a szemem. Éreztem az esőcseppeket az arcomon, és ahogy a levegővételeim végre lassacskán lelassulnak, hogy a tompa zsibbasztó fájdalom múlni kezdjen, ami a tagjaimat uralta. Megállt egy útitárs felettem, hogylétem felől érdeklődve, de mosolyogva megnyugtattam, hogy életben maradok, de egyelőre képtelen volnék felállni és tovább cipelni magam. Mielőtt tovább indult volna, rákérdeztem, tudja-e esetleg, hogy mennyire messze van még az ellenőrző pont, és milyen terep vár még ránk addig. Meglepetésemre megnyugtató választ kapok: a látóhatárnál húzódó erdő mögött van a cél, csak egyenesen végig kell menni, majd egy kis kanyargás után már sátrakat fogunk látni a fák között. Ekkor beszéltem először telefonon Gyurival, akik körülbelül egy órányira lehettek mögöttem. Aggódott, mert nem tudtam hosszan összefüggően beszélni, minden szó megformálása nehéznek tűnt. Átadtam, amit az imént én is hallottam, végül elszántam magam.

Adva a pihenésnek még egy kis időt, csak lassan tápászkodtam fel, majd megpróbáltam elérni telefonon Liz-t, hogy adjon kis útmutatást, merre keressem az erdőben, de nem vette fel, mint kiderült, ő is hasonlóan rossz állapotban küzdött meg az út utolsó szakaszával. Keservesnek éreztem minden léptemet, miután beértem az erdőbe. Ott minden kanyarulatnál azt mondtam magamnak, hogy ez lesz az utolsó, de egyre csak úgy tűnt, hogy a sok sátor között esélyem sem lesz megtalálni a holland útitársam. Szerencsémre mikor már azt éreztem, feladom, és telefonon sem értem el, megpillantottam a sárga kabátot, ahogy egy Gyuriéhoz hasonló sátor körül foglalatoskodott. Alig hittem a szememnek, kikészülve estem le egy fa tövébe Liz félkész sátra mellé. Mondta, hogy képtelen volt felvenni a telefont, mert ő is összeesés közeli állapotban van, éppen azt érzi, hogy a rossebnek jött el ide, és nem vágyik másra, mint feküdni a biztonságos sátor falai között. Megértettem, bocsánatot kértem, és próbáltam közben a szememmel sátorhelyet keresni, ahol nem akadályozza egy kő vagy egy gyökér a kampós végű szögek leszúrását. Először megkérdeztem Liz-t, hogy tud e segíteni majd, mert azt éreztem, hogy képtelen leszek egyedül felállítani a sátrat, de végül ahogy elkezdtem a munkafolyamatot, úgy váltak egyre tudatosabbá a mozdulataim, és végül ment egyedül is. Liz feszülten időt kért, majd bevonult a sátrába pihenni. A sátorállítás közben Gyuri többször is hívott, és együtt kisilabizáltuk, hogyan kell helyzetmegosztást küldenem neki, hogy ne kelljen feleslegesen keringeniük Sannéval, s így fél órán belül gond nélkül meg is találtak minket. Gyurit szorosan megöleltem, majd a korábban elutasított pálinkás laposüvegét alaposan meghúztam, aminek köszönhetően visszaköltözött a meleg átfagyott tagjaimba.

Amíg a többiek pakolásztak, volt időm gondolkodni, hogy mit csináltam nagyon rosszul a mai napon, amin sürgősen változtatnom kell, mert ez a tortúra nem ismétlődhet meg, ha egy darabban végig akarok érni. Kibontottam a térképet és tanulmányoztam a másnapi szakaszt és annak terepviszonyait, közben pedig még mindig elfúló hangon beszéltem pár percet édesapámmal, aki szintén felhívja a figyelmem, hogy nem tudok eleget enni, annyi kalória van elégetve az ilyen terepen. Mikor a többiek elkészültek, be akartak menni a pár nagyobb faházból álló Kebnekaise településre, hogy megnézzék milyen lehetőségeink vannak itt. Sanne így is tett, körbenézett, majd invitált minket, hogy melegítsük meg a fogadónak kialakított nagyobb házban az élteleinket és együnk ott. Először nem akartam moccanni a sátramból, majd átgondolva, hogy hülyeség lenne itt maradni, kikaptam egy kajás tasakot a csomagomból, és elindultam én is a fogadó felé.

Odabent levetettük a cipőinket, majd felfedeztük a helyet. Találtunk egy kisebb boltot is, ahol lesöpörtem az energiaszeletes és édességes pultot, és vettem kólát is, abban bízva, hogy a cukor biztosította energia és kalória magamhoz térít. A többiek ugyanígy tettek. Forraltunk mindenkinek vizet és találtunk egy kényelmes kis helyet is, ahol már épp elkezdtünk volna enni, mikor egy felszolgáló közölte velünk, hogy nem ehetjük itt a saját ételünket, ez lényegileg egy étterem, menjünk el, ha nem fogyasztunk. Én kifejezetten meglepődtem, Gyuri inkább csak nyűgös volt, mivel ő csinált egy adag krumplipürét is az otthonról hozott porból egy fazékban, így kissé kellemetlen volt cipőt húzni és visszamenni a hidegbe. Egy másik faházban, ahol egy nagy étkezőt láttunk, s mint kiderült az egy fedett (főleg síszezonban használt) szálláshely, szintén bepróbálkoztunk, hogy bemehessünk enni, de ott is ugyanezek a szabályok vártak minket. Így a faházhoz tartozó verandán találunk helyet magunknak egy padon, ahol végre megehettük a megérdemelt estebédünket, gumicukorral és kólával leöblítve az egészet. Visszatért belém az élet, majd miközben fel alá jártam a hideg elleni stratégia részeként, hallgattam, ahogy Liz és Gyuri egymást hecceli, jókat nevetve, de szörnyülködve is, ahogy a holland lány élvezve pusztította be az általunk meghagyott medvecukrot is, mondván az a legfinomabb! Legalább nem a kukába megy, mert amúgy szerintünk ehetetlen. Sanne közben elkezdi írni a saját naplóját, ő csendesebben tölti az időt, mint mi, de láthatóan élvezi a társaságot. Én már elindultam volna, de a többiek szívesen időznek itt, így csak akkor lépdelünk vissza, mikor már egészen átfagynak az ujjaim, de nem bánom, mert az itt töltött percek feledtetik velem a gyötrelmes utat idefelé.

Még egy kisebb korty életmentő taktikai pálinka, pár perces szóváltás, főleg a holnapi napot és az ébredés időpontját illetően, majd sózsákként rogyok a sátorba, hogy aztán percek alatt elnyomjon az álom, ahogy rád gondolok, drága kislányom.