2022.08.16. Valahol a mocsaras vidéken túl, ahol az utolsó dombok kezdődnek, Kieron és Alesjaure között – Kieron – Abisko – Kiruna – Stockholm – Bécs – Győr

Hamarabb keltem minthogy az ébresztőm csörgött volna. Hiába vagyok álmos, a kényelmetlen derékalj miatt motivált vagyok arra, hogy gyorsan kikászálódjak, és a csípős hideg levegő többet ér bármilyen kávénál vagy más legális doppingszernél. Éjjel most már a legtöbb kezdetekben tapasztalt kellemetlenséget képes voltam kiküszöbölni, mert tanultam az eddig elkövetett hibáimból. A viking szúnyogok közül is csak 1-2 csípett meg, a lábamon és a könyököm tájékán, de ezt leszámítva elkerültek messzire a bűzös olaj miatt. A legnagyobb bajom a fájdogálós lábam mellett a kezeim körmei volt. Valószínűleg, bár nem vagyok benne biztos, mivel bot nélkül gyalogoltam, sokszor lógott a kezem, és emiatt az összes körmöm belenőtt a húsba, és mostanra már szabályosan lüktettek, ahogy nőttek tovább, vagy mozgattam, használtam az ujjaim, amik amúgy szabályosan megdagadtak.

Bevettem a biztonság kedvéért az egyik tegnap kapott fájdalomcsillapítót, majd Gyurit hagyva pihenni kicsentem a vízforraló készletet és a gázt a sátor bejáratából, majd elkészítettem az utolsó trutymó reggelimet. Szabályosan rosszullétig erőltettem magamba minden falatot, de az utolsó kanalakat egy nagyobb szikla alá beöntöttem, annyira tiltakozott már a szervezetem a műkása ellen. A belső agóniám gondolom fülsüketítő lehetett, mert a társam sátrából zajt lehetett hallani, majd mikor egy magyar fickó nevetve számonkért engem, hogy vajon ki ordíthatott tegnap este be a sátrába este 9 körül, akkor mielőtt megszólalhattam volna, Gyuri kiabált vissza, magára vállalva bűnét. Mielőtt elindultam volna, kérte, hogy forraljak neki teához vizet, így kiürítettem az egyik kulacsom és összeraktam mindent, hogy mire kikászálódik a fészkéből, csak lekapcsolni kelljen a gázt. Csak kevés szót váltottunk, én már egy másik elmeállapotban voltam, mint ő, megbeszéltük, hogy a végén találkozunk, majd sok szerencsét kívántunk egymásnak. Ahogy nekivágtam a végső megmérettetésnek, úgy kezdtek kavarogni a gondolataim. Olyan módon nem hagyhattam magamat elkalandozni, ahogyan azt a Camino-n tehettem, mert abból megint egy ordas nagy zakó lett volna, de elkezdtem megtanulni megosztani a figyelmem a gondolatfolyamom és a lábaimat kicsináló sziklák között. Kezdtem számot vetni az északi úttal, a teljesítményemmel, és azzal is, hogy miket tudok ebből a nagyjából egy hétből hazavinni.

Egyik domb követte a másikat, amikor aztán egy kisebb lejtő végén egy hatalmas fém kerítés szelte át a tájat, akár egy határ. Korábbi tájékozódásom szerint úgy emlékszem, hogy ez leginkább a jávorszarvas nyájak vonulását akadályozza leginkább ezen a szakaszon. Amikor egy lépcsőn fel és lementem, hogy folytathassam az utamat, egy hatalmas füves sík tárult elém, aminek a legvégén, messze a látóhatáron olyan dolgot pillantottam meg, amit az első napon láttam utoljára: fákat! Egyre több ember jött velem szembe a Kungsleden-t taposva, és arra következtettem, hogy most sokan indulnak meg egyszerre ezekben a napokban, hiszen ami nekem az utolsó nap, az nekik logikusan az elsőt jelentette. A fáknak különösen örültem, mert abban reménykedtem, hogy ez kevesebb követ jelent, de csak mérsékelt módon lett igazam, ugyanis az első erdős sávok után újból hegyet kellett másznom. Néhány lépésnél, mikor az amúgy rendszeresnek számító megbotlásaimat abszolváltam, volt pár halálközeli pillanatom is, mert ahogy fölfelé haladt az út, úgy lett egyre mélyebb a tőlem jobbra mélyülő szakadék, aminek az aljában hangosan zúgott egy folyó. Az út is jóval keskenyebb volt, mint az eddig megszokott, és olykor ketté is vált, ahol egyszerre csak egy ember fért el kényelmesen, így, ha valaki szembejött azon a szakaszon, valakinek félre kellett állni, hogy elengedje a másikat. Az egyik ilyen keskeny résznél sikerült majdnem lefordulni a szakadékba, ami innen fentről nézve elég nagy esés lett volna. Az egyik legcsodálatosabb látvány ennek a szervezők által sosem említett kaptatónak a végén volt, egy meglepő, de homokos magaslaton. Jobbról lent a folyó hangoskodott, messze körülöttem pedig mindenfelé zölden terpeszkedő erdő.

Ahogy a felfelé nehéz, úgy lefelé sem volt könnyű haladni. Egy újabb fém híd előtt konkrétan rákjárásban lépegettem lefelé, annyira nem éreztem magam biztonságban, majd lent a folyónál a szervezők által kirakott kis fákra szögelt papírok fogadtak, hogy itt töltsem újra a kulacsaimat, mert egy jódarabig nem fogom tudni beljebb. Ez sem volt épp olyan egyszerű, mint eddig, mert találni kellett egy nagyobb lapos sziklát, ahol a továbbra is sebesen futó folyóhoz le tudtam hajolni biztonságosan, anélkül, hogy ronggyá áznék. Kulacstöltés és pár perc pihenő után tovább baktattam a kellemes erdei úton, aztán olyan fél 11 magasságában beérkeztem a cél előtti utolsó checkpointhoz, Kieronba. Már egy kisebb tumultus alakult ki az egyik szervezői sátor előtt, ugyanis itt több adag, folyamatosan utángyártott frissen sült és vastag palacsinta várt mindenkit, gyümölcslekvárral és zsíros habbal a tetején. Gyorsan saját magamnak beírtam a menetidőm és lepecsételtem az útlevelem, majd én is jelentkeztem a fejadagomért, csak lekvár nélkül, mert abban sajnos magos bogyó is volt, ami a műtét óta tiltólistás dolog számomra, és nem az utolsó napon akarok kockáztatni bármit az egészségemmel. Az összehajtható gumipohár ismét nagy szolgálatot tett, mert tányérom nem lévén, azt tömték tele forró palacsintával, amit lassan, a könnyeimmel küszködve faltam, mint egy kisgyerek. Találtam egy kényelmes, puha füves részt, ahol a táskámat párnaként tudtam használni, és elnyúlva, cipőt levéve tudtam üres fejjel bámulni a fás, természetvédelmi területként védett tájat. Sokan már itt, vagy az arra kijelölt táborhelyen sátoroztak 1-2 kilométerrel beljebb az erdőben, mert máshol itt már tilos volt. Egy magasabb területen voltunk, ha felálltam, a tó és az erdő valamelyest alattam terült el, felettünk pedig borzalmasan haragos fekete fellegek kezdtek el gyülekezni. A szervezők szerint az igazi zuhé csak este fog megjönni, de pár órán belül így is esni fog. Körülbelül egy, másfél órát feküdtem itt, egy nagyon rövidet aludtam is és nyújtóztattam minden izmomat, hogy nekivágjak a hátralévő 17 kilométert. Indulás előtt bevettem a pezsgőtablettás csodafájdalomcsillapítót, amit a patikus lányok adtak, aztán vettem egy mély levegőt, és vigyorogva ereszkedtem le a szervezői tisztásról újra a fák közé.

Minden egyes kiírás, ami jelezte, hogy mennyi van még hátra az útból, folyamatosan megmelengette a lelkem, és volt egy pont, ahol el is sírtam magam, hogy ennyi küzdelem után realitássá válik, hogy képes leszek befejezni időben a túrát, és hazamehetek, hogy felkapjalak és addig pusziljalak, amíg kacagva fel nem sikítasz, hogy most aztán elég legyen a jóból… Egy szebb, könnyebb szakasznál, ahol egy 12 kilométert jelző tábla mellett haladtam el, még egy videóüzenetet is csináltam, abban reménykedve, hogy lesz lassan térerő, de ez nagyjából csak 5 kilométerre a céltól következett be. Hiába fogyott minden lépéssel a távolság, az út újra pokoli nehéz lett, és úgy tűnt, az északi mérföldek átka itt is lesújtott. Csalóka volt, hogy egy óra alatt mennyit tudtam megtenni, és csak nem akart véget érni az út. Egy 5-6 fős társasággal elegyedtem pár mondat erejéig szóba, mert mindig, amikor beértem őket, ahol pihentek, én ott megálltam, ők pedig indultak tovább, és a harmadik találkozásunkkor leszakadt a megjósolt eső is, így muszáj volt legalább az esőkabátot felvenni, a nadrágot nem voltam ebben a sártengerben hajlandó, bíztam az eredeti gatyám mérsékelt vízlepergető képességében és a fáj nyújtotta részleges oltalmában. Nem kellett volna. Olyan nyálkás és bőrig áztató eső zuhogott, ami cuppogós kis láppá változtatta a földet alattunk. 8 kilométerre lehettem, amikor a jobb lábamba egy erős és éles fájdalom hasított, onnantól pedig bárhogyan léptem, minden lépésnél ez megismétlődött, így nem tudtam terhelni rendesen. A féloldalas sánta lépkedés nagyjából 4 további kilométeren keresztül folytatódott, amikor a bal lábamban ugyanott, ugyanolyan fájdalom keletkezett, én pedig ott álltam egy fa mellett, ledobott táskával, ülőhely híján, fuldokoltam a saját testhőmet alig kieresztő esőkabátban, és elöntötte az agyamat a jéghideg elszántság. Nem érdekel, hogy a testem bizonyos részei éppen a végén mondják be az unalmast. Eszembe jutott Dávid és Máté unokatestvéreim párbeszéde, amit még 2013-ban, a zarándoklat után osztottak meg velem, aminek az lett a konklúziója, ha kicsit is olyan vagyok, mint ahogy a családom férfitagjait ismerik, akkor ha üszkös lábbal, de a fogammal akkor is behúzom magam a célegyenesig. Nos, itt az idő, hogy próbára tegyem akkor a fogaimat.

Nagyjából egy magát teljesen összecsinált reumás pingvin minden kecsességével lépkedtem előre a gyökeres, sziklás, a sártól iszamós talajon, miközben igyekeztem nem törődni az agyamig felható folyamatos fájdalommal. Éveket éltem le folyamatos fájdalommal, még egy kicsit ki fogom bírni. Csak egy kicsit. Nem kell sok. Még három kilométer. Még kettő. Aztán egy hatalmas folyóhoz partjához értem, ahol a fák felett egy vasúti híd sziluettjét lehetett kivenni. Átkeltem a túra utolsó fém gyaloghidján, pár pillanatig csodáltam a türkíz vizet, majd a szemerkéléssé enyhült esőben murvás talajon találtam magam. Mivel nem volt egyértelmű a jelzés, sajnos nem a kijelölt útvonalon jutottam el Abisko első házaiig, így lemaradtam néhány szép túrás relikviáról, mint a díszes aluljáró, vagy a túrázók fala, de ebben az állapotban ez már egyáltalán nem érdekelt. Pár társammal rövid nézelődés után megtaláltuk a turista állomást, amit jelenleg egy az egyben a szervezők birtokoltak, és megtettem az utolsó lépéseket a házak között a cél felé. Amikor beértem, úgy 5 óra magasságában, a még mindig potyogó eső ellenére sokan kint álltak egy kerítés mögötti padokkal és asztalokkal tarkított kertben és zengő kiabálásokkal és elismerésekkel fűszerezett tapsvihart kaptam. Néma, mosolygós könnyek közt fogadtam a szervezők gratulációját, akik azonnal két helyi csodabogyólét nyomtak a kezembe, amit egy hajtásra megittam, majd mikor odaadtam az útlevelemet, és egyeztették az adataimat a rendszerükkel, megkaptam az elismervénynek számító érmet, a felvarrót, az utolsó pecsétet és egy apró kitűzőt is.

Abszurd, ahogy ott álltam, mindennek a végén. A világ vége északon, a túra vége, egy megpróbáltatásokkal és erőpróbákkal telt hét vége. A kaland vége. Alig voltam magamnál, de annyi eszem volt, hogy rögtön odamentem a buszjegyeket áruló standhoz, ahol egyeztettem, hogy mikor indul másnap a gépem, és a legkorábbi járatra kaptam is egy jegyet, bőven időben érkeztem, így ezzel semmi gondom nem volt. Gyurinak nem vettem, mert az ő gépe később indul. Egy újabb pult következett, ahol az addig egy nem túl jól záródó tornazsákszerű táskában gyűjtöttem minden szemetemet, és lemérve bizonyos súly felett ajándékokat adtak. Nem emlékszem már az enyém hány kiló volt, de méltónak találták egy vízhatlanító waxra a súlyt, bár én a szép fém bögrében reménykedtem. Nem baj, apának odaadom, hátha hasznát veszi, és még kölcsön is tudom kérni, ha arra alkalmas felszerelésem lesz egyszer. Apró sánta lépésekkel beoldalogtam a hotelbe, mert abban reménykedtem, hogy a maradék koronám elég lesz egy szobára, rendes ágyra, ezegyszer nem a sátorponyvával a fejem felett. Elképesztő szerencsém volt, mert a műszakvezető elképzelhetetlenül empatikus és kedves volt, ráadásul épp most ment el egy kisebb turista csapat, így átrendezték a szobákat és ki tudnak nekem egyet adni, viszont nem vihetek magammal senkit oda, csak nekem adják ki. Nem értettem, de túl kimerült voltam forszírozni bármit, így az árat meg sem kérdezve kiraktam az összes pénzem. A recepciós csak nézett, összeszámolta és azt mondta, hogy akkor ad egy kis kedvezményt és elég lesz. Nem tudom mit láthatott rajtam, szerintem nagyjából azt, hogy az ágyukban fogok meghalni perceken belül és ennek az embernek már úgy is mindegy, vagy nem tudom. Amikor egy kólát akartam venni az apróból, azt meg odaadta ajándékként. Hálásan és kábán csoszogtam el a szobámig, ami egy másik épületben volt, közös zuhanyzókkal és mosdókkal, leginkább egy sípályás szállásra emlékeztetett a gyerekkoromból. A plakátok szerint annyira nem is tévedtem nagyot.

Beestem a szobámba, kipakoltam a táskát, levetkőztem és kitettem száradni az átázott ruháimat a radiátorba, majd megálltam, hogy beessek az ágyba. Összeszedtem magam annyira, hogy elmenjek zuhanyozni. A testemet kék zöld foltok borították, a megdagadt ujjaim pokolian fájtak a benőtt körmeim miatt, és az eddig megúszott vízhólyagok helyett a lábam tele volt vérhólyaggal, legalábbis annak néztem őket, mert eddig semmi ilyenem nem volt. A forró zuhany egy második megszületésélménnyel kecsegtetett. Azt hittem sírni fogok, de ahhoz is kimerült voltam, ahogy csak álltam és áztam a víz alatt, mint aki most verekedte valahogy ki magát a gaugamélai csata sűrűjéből. Nem tudom meddig lehettem ott, de nehéz volt kimozdulnom vissza a szobám irányába, aztán végre kikapcsoltam a repülőgép módot is és felhívtalak titeket, és a szüleimet is. Aztán néhány barátom is telefonált, elmondhatatlanul meleg és jó érzés volt hallani a hangjaikat, a kedves, elismerő szavaikat. Úgy éreztem kezdek belázasodni, így a beszélgetést rövidre zártam és jobbnak láttam aludni egyet, bevéve az utolsó gyógyszeremet is. Este Gyuri hívott, hogy megérkezett, legalábbis azt hiszem már este volt, mert a fehér fény itt sem sötétült el, zenét hallottam is hallottam, így kimásztam az ágyból, visszaöltöztem és kibotorkáltam megkeresni azt a mamlaszt. Megláttuk egymást, és hatalmas ölelkezésbe fogtunk, mert továbbra is hihetetlen volt, amit végigcsináltunk. Páran a beérkezettek közül már annak rendje és módja szerint ittas volt, mint például a magyar fickó is, akihez Gyuri bekiabált, és történeteket cseréltünk. Én hüledeztem azon, amit az utolsó szakaszon láttam, hogy egy fickó két társával ment velünk szemben a Kungsledenen, de két mankóval! Én a hátsófelemen csúsztam le a Kieron előtti lejtőn, ő azon hogyan fog felmenni, elképzelésem nem volt. Eszement vikingek, meg az összes hülyeségük…

Gyuri elment felverni a sátrát és lezuhanyozni, addig én vettem egy rénszarvasos wrappet, kólát és sört, majd kiültem a sátor előtti nagy sziklára és gyönyörködtem az eufórikus emberekben, miközben élveztem az élőzenét, amiből a legtöbb számot tökéletesen ismertem, mert tele volt a kedvenc 90-es évekbeli retro dallamokkal, kiváló feldolgozásban. Egy kisebb tömeg táncolva ugrált ezekre a számokra, amit őszintén nem értek, hogyan volt energiájuk véghez vinni, de nekem is fülig ért a szám. Közben Gyuri is visszaért és meghívattam magam egy újabb, 4500 forintos sörre, és megittuk a maradék pálinkát is. Beszélgettünk egy darabig, de újra olyan érzésem volt, hogy szökik fel a lázam és remegni is elkezdtem, így az igencsak bulis kedvében lévő Gyuritól lassan búcsúzkodni kezdtem, mert éreztem, hogy nem vagyok már képes sokáig a lábaimon állni. Néhányan a körülöttünk állókból mondták, mikor látták, hogy továbbra is artitiszes medveként cammogok, hogy ne aggódjak, holnapra sokkal jobban leszek, és igyekeztem elhinni ezt nekik. Megbeszéltük Gyurival, hogy bepótoljuk a záróbulit, most menjen, érezze jól magát, találkozunk majd Magyarországon, főleg, hogy egy zacskónyi cuccát nálam tette le Győrben. Gyere Gyuri Győrbe, a… najó, befejeztem. Mielőtt kidobtam volna a trutymó turmatjaim megmaradt darabjait, ez a jó mazhoista lélek felkiáltott, hogy meg ne tegyem, mert ez annyira király, hogy ő hazaviszi őket. Hát egészségedre, mester.

Nem kellett sokat forgolódnom, hogy elaludjak. Hajnalban kelés, és a lábaim a fájdalom mellett most már teljesen merevek voltak, nem javult a helyzet. Kidobtam, ami nem kellett, összepakoltam még egyszer utoljára, majd nagyon lassú léptekkel elsétáltam a néma, a buli után teljesen kihalt kerten át, le a város szélére egy magányos buszmegállóhoz, ahol kávét osztogattak két busznyi embernek. Visszafelé is csodaszép volt az út, most Kiruna felé, hála az égnek a reptér bejáratánál tettek minket le, így nem kellett pár lépésnél többet megtenni. Bénáztam egy kicsit a csomagokkal, mert olyan korán volt, hogy senki nem dolgozott még és a rendszer automatizált volt, majd jött a több órás várakozás. Ugyanez Stockholmban, de nem zavart semmi, annyi élménnyel a fejemben ültem a reptereken, hogy nem esett nehezemre türelmesnek maradni. A svédek fővárosi repterén ugyanoda ültem le, ahol Sannéval először találkozunk, és mosolyogva emlékeztem, közben igyekeztem a naplóban is megörökíteni a történteket.

A Bécs felé vezető út szempillantás alatt eltelt, majd édesanyád picit kavargott, ahogy parkolót keresett, de végül sikerrel jártatok. Aztán a következő pillanatban megláttam egy napfényben aranyló hajzuhatagot…

Összességében, most, hogy már 2023-ban itt ülök, az asztalomon a monitor előtt „vigyázok” a pónijaidra, ahogy kértél, a fentebbi sorok nem is tűnhetnének távolabbinak. Ambivalens érzéseim vannak még mindig a Fjällräven Classic Swedennel kapcsolatban. Nagyon átverve éreztem magam, mert ahhoz képest, hogy tájékozottnak gondoltuk magunkat, minden, a szervezők által elolvasott anyagot elolvastunk, mégis teljesen más realitás fogadott, mint amire számítottunk. Nem frissülő információforrások, Kiruna felkészületlensége a tömegre, pokolian nehéz terepviszonyok, amik semmilyen promóvideóban nem szerepeltek, és azóta ezen nevetünk is, hogy persze, hogy nem, mert ott nem kamerázol, hanem az életedért kapaszkodsz, ahol olyan a helyzet. Summázva a nehézségek ellenére nagyon nem bántam meg, hogy elmentem. Hihetetlen kaland volt, hihetetlen volt végigcsinálni. Ugyan egy hosszú rehabilitáció lett az ára, mert a lábaim nem javultak, mikor újra munkába álltam, így elmentem orvoshoz, aki hazazavart és ultrahangos meg árammal böködős-kenőcsös kezelést írt elő, és a lábaim vízszintbe tartására utasított. Hónapokig tartott, mire azt mondom, hogy helyreállt az eredeti, posztbénulásos állapot. Szóval akkor is megérte. De vissza biztosan nem mennék. Amit másképpen csinálnék, az az, hogy sokkalta intenzívebb felkészüléssel előzném meg a túrát, illetve több gyógyszert vinnék magammal. Azzal már nem tudok mit csinálni, "hogyha lett volna plusz egy napom", valószínűleg a lábaimnak semmi baja nem lett volna, mert végül így alakult, és így sem lett nagyobb baj. Gyuri is másnap szerencsésen hazaért, neki a térdei igényeltek nagyobb figyelmet, bár azóta nem találkoztunk, a dolgai még mindig nálam vannak. Ő szeretne visszamenni, mert zavarja, hogy rohannunk kellett, szeretné kiélvezni jobban Észak atmoszféráját, és még azon is gondolkodott, hogy valamelyik évben jelentkezik szervezőnek. Van, ami nem változik!

Nekem egyelőre nincsenek túl nagy terveim, talán elmegyek idén a Gerecse túrára, te pedig szülinapodra egy aurora borealis nézést kértél, de nyilván azt inkább pihenős körülmények között fogjuk csinálni. De tudom, hamarosan el fog jönni az az idő is, amikor új kalandok után kell nézni!

Aztán majd meglátjuk, „hogyan tovább”…