2013. 08. 05-06                     Arca O Pino – Santiago de Compostela

Még most is nehezen hiszem el, de ez a nap is eljött. Minden nap két cél volt előttem, mint zarándok előtt, és ez a két cél volt egyszerre az, ami nehézzé tette a vándorlást, és az, ami egyszerűvé tette az életem. Csak kettő. Juss el egyik helyről a másikra. Juss el végül Santiago de Compostela városába. Ennyi csak. A többi felesleges részlet. Volt egy kisebb összetűzésünk egy csapat spanyol illetve olasz fiatallal, akik éjjel 1 körül ott álltak a zarándokszálló és a sátor előtt, és részegen üvöltözve azt társalogták egymás között (Kasia lefordította reggel), hogy mekkora királyság lejönni egy hétvégére túrázni, és milyen gyorsan teszik meg a 21 kilométeres szakaszt. Én annyira ájult voltam, hogy nem volt erőm kimenni és kiverni a fogaikat nyakláncnak, így Kasia volt az, aki kiment a sátorból, és kedvesen megkérte őket, hogy ugyan már húzzanak el innen a jó büdös fenébe. Hangos röhögések közepette arrébb mentek 10 métert, és folytatták a bájcsevejt, aztán elunták és elmentek. Reggel a többi zarándokon láttam, hogy mennyire kialvatlanok a hangoskodók miatt, és több beszélgetést hallottam, ahogy azt mesélik, mennyire dühösek. Nagyon sötét volt, pedig nem keltünk annyira durván korán, mégis olyan volt, mintha csak este 11kor indulnánk tovább. Kasiával kerestünk jelet, de nem találtunk, így elindultunk egy irányba, amerre az út vitt, kifelé Arcából. Már a város széle felé jártunk, amikor gyanús lett az, hogy semmiféle nyíl vagy tábla nem volt, így visszafordultunk, és összetalálkoztunk Marcelláékkal és az Annákkal, és együtt találtunk egy kis utat, ami kivezet a városból egy erdőbe, ahol már találkoztunk az ismerős, kőre festett sárga nyilakkal. Nehezen, de csak kivilágosodott, de az idő nem melegedett fel, szinte egész nap hűvös volt, és a nap is csak pár órára sütött ki. Keveset beszélgettünk, mindenkin lehetett érezni, hogy minden lépésnek sokkal nagyobb a súlya, és ez lesz az a nap, amire életünk végéig emlékezni fogunk, vagy legalábbis a végére. Egy idő után azt vettem észre, hogy ha nem is igazán egy kupacon megyünk, de 100 méteren belül megtalálható a megmaradt kis társaságunk túlnyomó többsége. Kétszer álltunk ma meg, először egy kisebb szusszanásnyi időre, aztán pedig egy lakókocsiból átalakított kis boltnál, ahol ebédeltünk egyet. Mivel nem volt túl bő a választék, egy hamburgert ettem, és meglepő módon jó is volt. Amikor Gyuri meglátta, hogy mi van a tányéromon, komoly félelmeink támadtak a többiekkel, hogy arcon fog okádni, olyan zöld lett a feje az emlékektől, de megúsztam az ilyesféle reakciót. Mindenki sokkal lassabban evett, vagy pakolászott, mint amúgy, húztuk az időt, hogy ne kelljen annyira gyorsan elindulni, pedig megbeszéltük, hogy szeretnénk mindannyian odaérni a nagymisére. Ennek szellemében mentünk is tovább, és mikor beszélgettünk, arról esett szó, hogy ki hogyan képzeli el, milyen lesz majd megérkezni, illetve az idő nagy részében nosztalgiáztunk, vagy azon nevettünk, mennyi minden változott egy hónap alatt. Majd megérkeztünk az utolsó dombra, a Monte Gozo-ra. Egy nagy emlékmű árnyékában leültünk, és néztük, ahogy a fák mögül odalent feltünedezik a város, ahova már 32 napja igyekszünk megérkezni. Kasia nagyon elszomorodott, és azt mondta, hogy itt találkoznia kell egy emberrel, nagyon fontos, de nem volt hajlandó többet elmondani, csak annyit, hogy egy papról van szó, aki maga is lengyel. Nem értettem, de nem akartam, hogy egyedül maradjon, mikor azt láttam, hogy mindenki elkezdett ereszkedni a lejtőn. A többiek látták, hogy én leteszem a táskám, és leülök, hogy megvárjam a lányt, mire Derick hangosan szitkozódva veszekedni kezdett velem, hogy több mint egy hónapja együtt vagyunk, és én képes vagyok mindenbe beleszarva lemaradni, és nem velük együtt megérkezni a célhoz. Én nem szóltam egy rossz szót sem, csak annyit mondtam neki, hogy nem fogok senkit egyedül hagyni, Kasiát sem. Derick nem tágított, csak mikor azt mondtam, hogy 20 percen belül be fogjuk úgyis érni őket, ne aggódjon, és bár nem győztem meg, de továbbment végül. Nem tudom, hogy igaza volt e, vagy sem, de úgy éreztem, hogy ez a helyes döntés. Nem a megérkezés számít, nem ez a pillanat, amikor átlépjük a város határát, hanem az egész út, amit együtt éltünk át. Nem hiszem, hogy azért, mert lemaradok, ezzel bárkit is megfosztanának attól, ami már a miénk. Azt nem veheti el tőlünk már senki. Kasia hálás, de könnyes szemekkel nézett rám, mikor visszajött, de a sebes iram, amit diktáltam annak érdekében, hogy időben odaérjünk, gyorsan kitisztította a fejét. Egy idő után már hangosan nevetve és vigyorogva vágtunk át Santiago de Compostela utcáin. Szinte fel sem fogtam, az épületek csak elmosódtak mellettem, aztán egyszer csak ott állt a hatalmas katedrális. Épp mellette haladtunk el, amikor végre lelassíthattunk, és gyönyörű ír zenét hallottunk. Egy utcai zenész állt egy szűk utcában, és mosolyogva játszott egy gyönyörű kelta dallamot. Megérkeztem, ez nekem szólt, éreztem minden porcikámban. Forgott velem a világ, mikor kiléptem arra a hatalmas nagy térre, ahol mindenki fotókat készít, amit eddig csak képeslapokon, vagy a neten láttam. Gyönyörű volt. A többiek nevetve, mosolyogva ott feküdtek a tér közepén, és mikor megláttak minket, odaszaladtak és aztán mindenki egymás nyakába omlott. Sírtunk, nevettünk, majd megint sírtunk, de egy csöppnyi keserűség sem volt ezekben a könnyekben. Mikor kibontakoztam az ölelésekből, szembe álltam a katedrálissal, és csak néztem a tornyait. Csak akkor vettem észre, hogy még mindig folynak a könnyeim, mikor már fájni kezdett a szemem. Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot. Itt álok. Én. Megtettem 820 kilométert, több mint 10 kilót és ezernyi más terhet cipeltem magamon, és magamban, de végig csináltam. Volt, aki hitt bennem, volt, aki kinevetett, volt, aki értetlenkedve fogadta, mikor elindultam. Soha többé senkinek nem tartozom semmivel, soha semmilyen elvárásnak nem kell többé kényszeresen megfelelnem, a magam ura vagyok. Már tudom ki vagyok, mi vagyok, szembenéztem a múltammal, az összes fájdalmammal, örömömmel, a vágyaimmal, a vélt jövőmmel, de semmi és senki nem számít már, csak az, hogy itt vagyok most. Tudom, hogy mire vagyok képes, tudom, hogy milyen erő van bennem, szabadon érezhetek, leszámoltam minden bűntudattal és megbánással, és végre önmagamnak érzem magam, minden megjátszás, maszk, átverés vagy hazugság nélkül. Szabad vagyok. Felfoghatatlan. Gyönyörű. Tiszta. Annyi minden után, ami történt, itt állok, a könnyeim csak folynak, és azt érzem, hogy mennyire hálás vagyok… Hálát érzek, hogy élhetek, hogy itt lehetek, hogy ezt az egészet megélhetem. Nem tudom leírni, hogy milyen könnyed és csodálatos volt akkor, abban a percben, mert nem érzem, hogy bármilyen szó elég kifejező, vagy méltó lenne arra, hogy megközelítsék ezt az egészet. Önmagam teremtette boldogtalanságommal érkeztem az útra, az általam vert láncokat viselve általam önként elfogadott szerepben, szolgaként, rabként. És most úgy érzem, szabad emberként veszek levegőt. Ránéztem a többiekre, és láttam, ahogy mindegyikük másképpen éli meg azt, ami itt történt, és mikor elmúlt a pillanat heve, jeleztem, hogy keresnünk kell egy helyet, ahova lepakolhatjuk a táskákat, és bemehetnénk a misére. Végül nem találtunk semmilyen megfelelő helyet, de Czarek és Kasia jelezte, hogy tegyük le egy oszlop tövébe a cuccokat, ők vigyáznak majd rájuk, mert ők holnap is itt lesznek egész nap, nem kell most bemenniük. Hálálkodva elrohantunk a katedrális irányába, és mindenféle fájdalmat kiszorítva az elménkből tényleg futottunk, és időben meg is érkeztünk. Sajnáltam, hogy egy szót sem értek a spanyol miséből, de nem foglalkoztam vele egy gondolatnyi időnél tovább. Kerestem egy hűvös, magányos helyet egy oszlopsor mellett, elővettem azt a rózsafűzért, ami végig nálam volt, és a tenyerem közé csavartam. Halkan suttogva elmondtam a papomnak, akitől kaptam ezt az emléket, hogy végigcsináltam, amit megígértem, hogy mennyire sajnálom, hogy nem voltam képes megtalálni a hitemet, és megszegtem a szavamat. De már nem éreztem azt a sok rosszat, amit annak előtte, főleg önmagam felé, sokkal inkább éreztem úgy, hogy az Öregember büszke rám, és megbocsájt. Nem vártam meg a mise végét, magamban végiggondoltam az egész utat, felmerült a fejemben minden barátom és rokonom, és mindenki, akinek hálás vagyok, hogy velem voltak az út alatt, és csendben kimentem a katedrálisból. A két lengyelhez közben megérkezett a két litván zarándok társam is, így kellemes hallgatásban, de egyáltalán nem magányosan ülhettem le a táskákhoz, várva a többieket. Czarek törte meg végül a csendet, hogy az ő térképe említ egy eldugott és jó zarándokszállót, és ha azt megtaláltuk, elmehetnénk enni. A korgó gyomrom jelzett, hogy nagyon is helyesel, mire a litván srác, Artas, hozott nekünk egy jégkrémet, hogy addig se maradjunk éhen. Megjöttek aztán a többiek, így összeszedtük magunkat és megkerestük az egyházi zarándokszállót, ami viszont csak 1,5 óra múlva nyitott ki, de addig leültünk a fal tövébe, és végig beszélgettük az időt. Én rágyújtottam végre a győzelmi szivarra, és többen el is szívtuk azt. Egy nagyobb darab spanyol pap volt a hospitalerünk, aki először ismertette, hogy mi itt a rendszer, gratulált mindenkinek a sikeres úthoz, és egyesével regisztrált minket, majd az ágyainkhoz vezetett mindenkit. Elmentünk egy hivatal-szerű épületbe, ahol kiváltottuk a compostelánkat, ami egy tanúsítvány latinul arról, hogy végigcsináltuk az El Camino-t, aztán elmentünk vásárolni Gyurival és Kasiával. Ökörködtünk és sétáltunk egy keveset, majd visszamentünk a szállóra. Elmentem zuhanyozni, majd mire visszaértem az ágyamhoz, Kasia üzenete várt, hogy jöjjek ki a főtérre, a litvánokkal és Czarekkel ott várnak rám, és elmegyünk enni egy kebaboshoz. Így is lett, pár fotó után meg is kerestük az említett éttermet, ahol teleettük magunkat, majd beszélgettünk egy darabig. Jóllakott óvodásokként gurultunk vissza lassan a szállóhoz, ahol aztán megint előkerült jó pár üveg bor, amit az udvaron fogyasztottunk el, amihez csatlakozott a pap is, és közben megkért, hogy vegyünk részt a szokásos misén, ami különleges, mert egy az egyben zarándokoknak tartják itt helyben, és néhányunkat megkért arra is, hogy a saját nyelvünkön olvassunk fel egy szöveget. A magyart nekem osztották ki, a szlovákot Dericknek, a lengyelt Czarek, az olaszt Marcella kapta. Amikor odaértünk a kis kápolna bejáratához, egy nő állt a bejáratban, egy kosárral a kezében. A kosárban lapos kavicsok voltak, mindegyikre egy sárga nyílt volt festve, nekünk pedig választani kellett egyet. A pap aztán később megkért mindenkit, hogy helyezze ezeket az oltárra, és így is tettünk. 2 nyelven, spanyolul és angolul beszélt, és végig arról beszélt, hogy a Camino az élet útja, és micsoda bátor, komoly és nagy dolog amit véghez vittünk. Beszélt persze sok minden másról is azért, de nekem ez maradt meg leginkább, az egyházi része kevésbé. Felolvastam a pódiumon a többiekkel együtt végül a szövegrészemet, majd mindenki újabb csoportos ölelésben tört ki, ezzel zártuk le a misét. Végül visszavettük a köveinket az oltárról, és elindultunk elpakolni a cuccainkat és készülni a lefekvéshez. Már a fogamat mostam, mikor rájöttem, hogy pár óra múlva ébrednem kell, hogy elérjem a buszt, ami kivisz a reptérre. Még volt egy nagyobb beszélgetés, hülyéskedés, amiben mindenki részt vett, akivel együtt jöttünk, de aztán eljött az a perc, amikor el kellett búcsúznom ezektől az emberektől. Amikor felálltam az ágyamról, már mindenki tudta, hogy mi jön most, és többen könnyekben törtek ki megint. Gyuri csóválta a fejét, mert szerinte vele kellene tartanom az óceánhoz, és nem itt abbahagyni. Én csak mosolyogtam, és tudom, hogy sosem fogja elfogadni azt, hogy nekem ez volt a cél. Én ezt tűztem ki magam elé, és ezt is teljesítettem. Nem akartam kevesebbet, és nem akarok többet sem. Az én utam itt véget ért, és nem bántam meg a döntésemet, de éreztem, hogy nagyon fog a többiekkel együtt hiányozni. A két Anna megígértette velem, hogy nem tűnünk el, és találkozni fogunk Pesten, amikor csak tudunk. A szőke Annával még egy utolsó, komoly, mindent-tudó pillantást váltottunk. Czarek, aki egyfajta nagybácsi szerepet töltött be a csapat életében, mosolyogva kívánt nekem sok szerencsét a további életemhez. Francescoval nevetve ráztunk kezet, és azt kívántam neki, hogy jövőre jöjjön vissza, és csinálja végig az egész utat. Kasia nem volt hajlandó rendesen elbúcsúzni, azt kérte, keltsem fel hajnalban, amikor elmegyek. Marcella megölelt, és a vállamon sírt, és szipogva csak annyit mondott: „Marci, te egy csodálatos ember vagy.” Én erre azt válaszoltam kuncogva, hogy csodálatosan unalmas, de ő csak rázta a fejét, és még megszorított utoljára. Végül Ritától búcsúztam el, aki szintén könnyes szemekkel ölelt meg, és jókívánságokat suttogott. Azt mondtam neki, hogy vigyázzon a többiekre helyettem is, figyeljen rájuk. Hiányozni fognak. Aztán leoltották a villanyt, és ez volt az utolsó pillanat, hogy a többségüket élőben láttam. Túl gyorsan jött el a hajnal, óvatosan összeszedtem magam, a táskámat már előző nap este nagyjából összecsomagoltam. Felvettem az órámat, amit első nap vettem le a csuklómról, majd a szemüvegemet, amit Párizs óta nem használtam. Felkeltettem Kasiát, megöleltük egymást, majd halkan, nagy sóhajjal kiléptem az ajtón. Két magyar tartott velem a buszhoz, akik az óceántól jöttek vissza és szálltak meg itt, így nem kellett egyedül mennem. Még sötét volt, mikor megérkeztem a reptérre, és pár óra várakozás után már a sorban álltam, ami a repülő felé vezetett. Szokatlan volt az egész, de minden várakozás ellenére mégis a béke volt az az érzés, ami legbelül eltöltött. Gyorsan Barcelonába ért a gép, és gondoltam rá, hogy leadom a csomagomat valahol, és elmegyek sétálni egyet a városba, de amikor leültem enni egy reptéri gyorsétterembe, olyan ólmos fáradtság töltött el, hogy gyorsan elfelejtettem minden felfedezői ambíciómat. Jóllakottam kerestem egy szimpatikusan gusztustalan és kényelmetlen fém széket, és a legkülönbözőbb lehetetlen jógapózokban aludni próbáltam, ami félig meddig sikerült is olykor. 5 órával később elindultam, hogy becsekkoljak, és mikor már megtaláltam a kaput, ahonnan a gépem ment volna, kiírták, hogy 8 órát késik a járat, szíves elnézésemet kérik. Mivel már csomagom nem volt, azt gondoltam, hogy az újabb 8 órát nem tölthetem csak ücsörgéssel, úgyhogy bejártam minden elérhető helyett a reptérnek ezen a részén, megtanultam a vámmentes boltban minden termék spanyol nevét és árát, és volt ott egy makett kiállítás is, szóval ott is elidőztem. Aztán mikor már mindent kipróbáltam, azzal szórakoztattam magam, hogy az embereket nézem, elemzem, vagy épp hallgatom, ahogy beszélnek, ugyanis több magyar is volt a kapu környékén. Furcsa volt idegen emberek magyarját hallani, az pedig még furcsább, ahogy viselkedtek, vagy beszéltek. Feszültek és idegesek voltak, türelmetlenek, veszekedtek, minden bajuk volt, mindennel bajuk volt. Megfordult a fejemben, hogy megszólítom valamelyiküket, de inkább kerestem egy éttermet itt is, és elmentem enni. Végül este tíz körül megérkezett a gépem, és pár üvöltő spanyol kisgyerek és 3 szlovák úriember horkolásának társaságában Budapest felé vettem az irányt. Éjfél után érkeztem, a reptérre kijöttek értem a szüleim, és velük volt a bátyám, aminek külön nagyon örültem. Mikor beszálltam a kocsiba, és hallgattam, ahogy beszélnek, azt vettem észre, hogy a gondolataim nem itt, hanem az óceán felé tartó barátaim mellett vannak, és mosolygom. Micsoda kaland volt! És most itt ülök, Győr felé tartok, és olyan, mintha csak egy álom lett volna az egész. Azt leszámítva, hogy lefogytam, kinőtt a szakállam és a bajszom, hosszabb a hajam, lebarnult a bőröm, és tele vagyok tapasztalattal egy olyan út után, amin egy nap egy évnek tűnt. Szabad ember vagyok. Ez az út véget ért, de talán kezdődik egy másik, azok után, hogy ennyi minden átértékelődött. Végül hazaértem. Hova tovább?