2013. 07. 31.                                             O’Cebreiro – Triacastela

Hihetetlen volt az egész, de mikor ma reggel felkeltem, nyoma sem volt az előző napi kimerültségnek! Semmim nem fájt, jól éreztem magam, alig vártam, hogy folytathassam a sétát. Összekészítettem a cuccaim, és a többi zarándokot gyorsan az első métereken lehagyva folytattam az utam. Hatalmas dombok és hegyek oldalában kanyargott az út, gyönyörű reggel volt. Ahogy haladtam előre, egyszer csak megpillantottam egy nagy zarándokszobrot, ami az alattunk lévő völgyre nézett le, és a tövében ott ücsörgött Simon, hulla fáradtan. Kasia valahol arrébb ment tovább, így odaültem Simon mellé, és megreggeliztem. Készítettünk pár fotót, gondoltam elveszem a gépét, és lövök róla párat, ő is legyen már rajta a képein. Együtt mentünk tovább, és 1-2 órán belül Kasiát is beértük, majd lehagytuk. Többször is megálltunk pár nagyon hangulatos faluban, általában egy bár kőteraszain nyújtóztatva a lábainkat. Találtam egy kölyökkutyát, aki egészen olyan volt, mint egy plüssállat, és egyedül elhagyatottan csipogott az út mentén. Gondoltam beviszem legalább az első faluba, mert irgalmatlan sok itt a kóbor állat, és a kutyák a helyiek szerint csapatokba, falkákba verődnek, és ezért igen veszélyesek, muszáj kikerülni őket, vagy elbújni, ha találkozunk velük. Letettem a következő falu bárjánál, ahol azonnal közönségkedvenc lett természetesen, majd mentünk tovább. Egy tanya mellett mentünk el, amikor egy spanyol néni rámkiabált, hogy „UNO MOMENTO!!!” Majdnem mondani akartam, hogy nincs uno momento, mire eltűnt, és pár másodpercen belül megjelent egy nagy tál palacsintával, és egy üvegcse cukorral. Meghintette a palacsintákat, és minden ott megállónak a kezébe nyomott egyet. Megkérdezte, hogy honnan származom, és mikor válaszoltam, hogy Magyarországról, hangosan kiabálva mutogatott a kajára: PALACSINTA! Jót nevettünk Simonnal, főleg, hogy utána elmondta lengyelül is, és más nyelveken is, azoknak, akik épp akkor ott álltak. Volt egy kisebb eltévedésünk, de szerencsére gyorsan korrigáltunk, és tovább kanyarogtunk a hegyek között, az egyre melegebb időben. Simon egyre sápadtabb lett, és egyre inkább lemaradt. Az elején még meg-megvártam, aztán végleg lehagytam. Így értem be Triacastellába, viszonylag hamar, mert a szállás még ki sem nyitott, ahol aznap akartunk aludni. Simon nem sokkal utánam megérkezett, és ott ücsörögtünk a nyitásra várva. Összebarátkoztunk egy cseh lánnyal, aki amikor kiderült, hogy magyar vagyok, őszinte részvétét fejezte ki. Kérdezte, hogy miért? Azt válaszolta, hogy hallotta, hogy náci kormányunk van. A szemöldököm leszaladt a fejemről, mire megkérdeztem, hogy miről nem tudok, mióta eljöttem hazulról? Kiderült, hogy olyan pocsék a nemzetközi hírünk, hogy nagyjából semmilyen információ nem állja meg a helyét a cseh lány fejében. Amikor kérdezte, hogy akkor mégis milyen a kormányunk, liberális? Mondom nem. Konzervatív? Annak sem mondanám, bár ők ezt mondják magukról. Akkor milyen? Mondom populista, mint minden párt szerintem, attól függetlenül, hogy ők minek tartják magukat, és ezen felül jobboldali irányultságú. Erre felkiáltott, hogy jé, nekik is ilyesmi. Milyen meglepő… Náci párt, atyaúristen. Közben Kasia is befutott, és a szállás is kinyitott, így miután összeszedtem az elmászott szemöldököm, becsekkoltunk. A cseh lány, Simon, Kasia és én egy négyfős szobát kaptunk, a magyarokról még nem volt hírem. Úgy döntöttünk, hogy sziesztázunk, mert dög meleg van, de előtte elég sokat dumáltunk mindenféléről. Simon fintorgott a Harry Potterre, és csúfondárosan megjegyezte, hogy Kasia nagy rajongó. Erre lehajoltam az ágyról, és pacsit kértem tőle, mondván, hogy én is, sok más mellett. Kasia hatalmas vigyor kíséretében csapott a tenyerembe. A szieszta végén ettünk egy zarándok menüt, de Simon nem jött velünk, nagyon rosszul érezte magát. Később mégis csatlakozott hozzánk, de folyamatosan napszúrásos tüneteket produkált. A helyiek mindenfélét hoztak neki, gyógyszert, hideg vizet, vizes törülközőt, sőt, a bár tulaja adott neki egy legyezőt is, de ő folyamatosan hányingerrel és rosszulléttel dülöngélt ültében. Este találkoztam ugyanazon a szálláson a magyarokkal, vigyorogva kiültem velük egy kicsit a szálló elé, hallgatva Gyuri pocsékabbnál pocsékabb vicceit, meg Derick történeteit. Végül bejöttem, és a lengyelekkel dumáltam rengeteget. Megtudtam, hogy Czareket azért nem látom, mert a térde miatt kidőlt a sorból, és lemaradt, elszakadtunk tőle. A kaja óta egyre többet beszélgettem Kasiával is, és vigyorogva konstatáltam, hogy ugyanazokat a számítógépes játékokat szereti, mint Simon vagy én, a témák végtelen tárházát kínálva ezzel. Most épp aludni készülünk, de kisebb csoda, hogy abbahagytuk a röhögést és a beszélgetést. Simon már legalább beszél, de akadozik a hangja, és nagyon rosszul fest. Beszéltem telefonon apával, aki elmondta, hogy felkereste a lakótársam édesapja, és megkértek, hogy költözzek el az albérletből. Indoklást nem kaptam, és a lakótársam, akivel az egész összeköltözést szerveztem nem keresett meg, nem jelzett. Azt hiszem az út előtt teljesen ledöbbentem volna, vagy elromlik a kedvem, vagy nekiálltam volna idegeskedni, vagy valami hasonló, most egy egyszerű vállrándítással elintéztem a dolgot, és nem foglalkoztam vele többet. Majd akkor foglalkozom a problémával, ha majd tudok, és otthon leszek, hogy kezdjek a kialakult helyzettel valamit. Ez van, ha dühöngök vagy nyavalygok, akkor sem lesz jobb. Felhívtam Danit, a bátyámat, elmondtam, hogy mi a helyzet, illetve, hogy lakhatási bajaim lesznek otthon, erre felajánlotta, hogy költözhetek hozzá, örülne neki. Ha nem is hosszútávra, de legalább addig, amíg nem találok új albérletet. Naugye, ennyi. Összességében, az esti hírek ellenére meglepően jó napot zárok.