2013. 08. 01.                                Triacastela – Barbadelo

Még este Gyuri megkért, hogy amikor felkelek, ébresszem fel őt is, a pincerészen lévő szobáknál kapott helyet. Mire felébredtem Kasia ébresztőjére, már odakint javában sürgölődött mindenki, így gyorsan lekaptattam a lépcsőkön, hogy rászóljak Gyurira, de már ébren volt, legalábbis azt gondoltam. Gyorsan összekészülődtem, és éppen indulni készültem Simonnal, aki még mindig rosszul festett és Kasiával, amikor Gyuri kirobbant a szobájából, és nem túl hízelgő jelzőkkel illetett, és kiabálva lecseszett, hogy én miért nem keltettem fel, és hogy így meg úgy menjek a francba, mert nem várom meg, blablabla. Túl álmos voltam, és túlságosan is reggel volt, hogy ezekkel a hülyeségekkel vitázni kezdjek, ezért szimplán közöltem vele, hogy soha többet nem fogom ébreszteni, mellesleg nincs igaza, higgadjon le szépen, majd otthagytam, had füstölögjön. Hál’ istennek estére már nem volt velem baja. Nagyon korán, 6 előtt keltünk fel, mert előző nap a helyiek figyelmeztettek, hogy eszméletlenül meleg lesz, nagyon vigyázzunk magunkra. Tehát a meleg elől igyekeztünk a korai keléssel menekülni. Kasia egy ideig bírta Simonnal és velem az iramot, de a hatalmas és nehéz táskája miatt szépen lassan, de biztosan lemaradozott, végül eltűnt a fák között mögöttünk. A nap első szakaszában egy hatalmas erdőségen haladtunk keresztül a vak sötétben. Mérgesen konstatáltam, hogy nem működik a fejlámpám, pedig látszatra kutya baja sincsen, így szorosan Simon nyomában haladtam, amíg nem lett annyira világos, hogy ne essek orra a saját lábamban, vagy egy rohadék kiálló kőben. Elképesztő volt az erdei túra, mindenhol ködfátylak lebegtek bármerre nézett az ember, és a szél is pont annyira fújt, hogy megrezegtesse a fák leveleit, ezzel misztikus, de egyben baljós hangulatot kölcsönözve a tájnak. Vigyorogva mondtam Simonnak, hogy most olyanok vagyunk, mint az ókori kelták, akik itt vándoroltak majd letelepedtek. Egy tisztáson találtunk egy tehéncsordát, mire Simon megállt, mert akart párat fotózni, majd hirtelen feltette a kérdést: mi lehet az ott, a többi tehéntől picit távolabb? Bárhogy meresztettem a szemem, mivel a szemüvegem a táskám mélyen lapult, nem bírtam kivenni, de arra tippeltem, hogy egy méretes, nagy, gusztustalan barna szarkupac. Simon is erre tippelt, de képtelen volt a jelenséggel mit kezdeni, mondván, hogy milyen állat présel ki magából ekkorát? Már majdnem belementünk a szar mélyfilozófiai értelmezésébe, mikor az, amit eddig szarnak hittünk, megmozdult. Ijedten kiáltottunk fel, Simon gyorsan odafényképezett, és egy erős zoom után megállapítottuk, hogy az egy nemrégen megszületett tehén… Visítva röhögtünk, és a hasunkat fogva próbáltunk tovább haladni, de nem bírtunk menni, csak miután abbahagytuk a nevetést. Két ekkora szerencsétlent… Szépen lassan a nap is felkelt, mire félúton járhattunk már, és elértünk egy bárhoz, ahol reggeliztünk egyet. Itt találkoztunk Ritával és Marcellával, de beért minket Kasia is. Nem tudom, miből van ez a kislány, de keményen tartja magát eddig. Egy hatalmas hamburger elfogyasztása után a kólámat kortyolgatva a kilátást csodáltam, és nézegettem, hogyan terül el az előttem fekvő síkságon Sarria városa. A két lengyelem találkozott egy régebbi útitársukkal, egy afrikai néger pappal, és nagy örömködések illetve közös fotók után mehettünk tovább. Ahogy teltek az órák, és közeledtünk Sarriához, úgy lett Simon egyre rosszabbul, pont úgy, ahogy tegnap. Össze-vissza botorkált, és nem nagyon tudta megmondani, hogy hol van, vagy mit csinál. Kasia borzasztóan aggódott érte, és meggyőzte végül Sarriában, hogy maradjon itt, és keressen egy orvost, mert így nem folytathatja tovább. Egyetértettem, bár szomorú voltam, hogy el kell búcsúznunk, de az a lényeg, hogy jól legyen, és ne essen baja. Így folytattam az utam azzal a Kasiával, aki pár napja ki nem állhatott, és valószínűleg pont úgy tekintett rám, mint Simon és én arra a kis tehénre reggel, bár reméltem, hogy az utóbbi pár nap pozitív tapasztalatai alapján fog rám tekinteni. A félelmem teljesen alaptalannak bizonyult, mert borzasztóan jól éreztük magunkat, folytatva a tegnap félbehagyott témákat. Egyre bizalmasabb témákat is meg mertünk osztani egymásról, és kilométerről kilométerre haladva egyre jobban megismertük egymást. Hallgatni is jól lehetett vele, bár az elején nagyon zavart, hogy felvettem a tempóját, és sokszor csináltam azt, hogy lehagytam, és bevártam egy kereszteződésnél, vagy mérföldkőnél. Sarria után várt ránk egy kisebb hegymászás, de csak a feléig kellett felmennünk, mert a szállásunk a semmi közepén egy néhány fős falucskában volt. Amikor először megérkeztünk Barbadeloban, az első szállásnál már ki volt írva, hogy tele van, és egy nagyobb tömeget láttunk a kertben. Viszolyogva elmenekültünk, nagyon elszoktunk a sok embertől, és kerestünk tovább. A probléma csak az volt, hogy sehol semmit nem találtunk, csak egy üres és drága privát szállást, és pár sírt meg egy templomot. Felhívtam Ritát, hogy ő merre van, és elmagyarázta, hogy feljebb kell jönni a hegyen, és ott van a semmi közepén a xunta, tehát önkormányzati szállás. Felszaladtam, mivel aggódtam, hogy pont beelőznek minket és már nem lesz helyünk, de végül nem volt semmi probléma, Kasiának is jutott hely, és még az utánunk érkezők is kényelmesen elfértek. A szállásunk kívülről a régi idők kolonizált Amerikájának az építészeti stílusát juttatta eszembe, és később megtudtam az egyik hospitalertől, hogy ez egy régi iskola volt, amit aztán felújítottak és átalakítottak zarándokszállóvá. Nagyon nem bántam, hogy nem a tömeges másik szállón voltam, mert itt 20 emberrel kellett csak egy fedél alatt lennem, és mindegyik ismerős volt már az útról. Egy rövid szieszta után elmentem a faluba megnézni, hogy van e bolt, de csalódnom kellett, mert csak szerdánként szokott lenni. Naszép, bár mégiscsak egy hegyen vagyunk, ez itt teljesen szokványos. Ráadásul nincs messze Sarria sem, tehát a helyiek akár oda is lejárhatnak, ha kérlelhetetlen vásárlási roham törne rájuk. Egy kicsit irritált voltam a becsekkolás miatt, mert az egyik hospitaler szándékosan át akart verni 24 euróval, és nem szeretem, amikor hülyére vesznek, márpedig ez a fickó ezt tette, és fullba nyomta a kretént. Negyed órán keresztül veszekedtem vele, mire hajlandó volt odaadni a pénzemet, és még ő volt megsértődve. Szerencsére a Marcellával és Kasiával való beszélgetésem azonnal elpárologtatta minden dühömet. A többi olasszal együtt Kasia, Gyuri és én találtunk egy olcsó de elegáns kis éttermet, ahol adtak zarándokmenüt, így felsétáltunk a lejtőn, és ismét egy nagyon finom 3 fogásos vacsorával jutalmaztuk magunkat. Itt ismertem meg Marcella és egyben a mi új olasz útitársunkat, Francescot, és egy német lányt, akinek emlékszem, hogy nagyon szép neve volt, de hogy mi volt az pontosan, arra nem. Evés közben jókat beszélgettünk, viccelődtünk az olaszokkal, hogy milyen sztereotípiáink vannak egymás népeiről, illetve meghallgattuk egy felvételről, hogy hogyan énekel operát Kasia, és akkor már én is megmutattam, hogy anyum hogyan énekel, begyűjtve ezzel pár jól eső dicséretet. Szétszakadó hassal gurultunk le végül már sötétedéskor a szálláshoz, félig szédelegve a megivott bortól, és persze nekem ilyenkor jut eszembe, hogy nem írtam még ma semmit az útinaplóba. Azt hiszem ma sem lesz túl sok problémám azzal, hogy elaludjak, de ha horkolni mer az egyik olasz, feltolok egy bagettet az illető orrába.

2013. 07. 31.                                             O’Cebreiro – Triacastela

Hihetetlen volt az egész, de mikor ma reggel felkeltem, nyoma sem volt az előző napi kimerültségnek! Semmim nem fájt, jól éreztem magam, alig vártam, hogy folytathassam a sétát. Összekészítettem a cuccaim, és a többi zarándokot gyorsan az első métereken lehagyva folytattam az utam. Hatalmas dombok és hegyek oldalában kanyargott az út, gyönyörű reggel volt. Ahogy haladtam előre, egyszer csak megpillantottam egy nagy zarándokszobrot, ami az alattunk lévő völgyre nézett le, és a tövében ott ücsörgött Simon, hulla fáradtan. Kasia valahol arrébb ment tovább, így odaültem Simon mellé, és megreggeliztem. Készítettünk pár fotót, gondoltam elveszem a gépét, és lövök róla párat, ő is legyen már rajta a képein. Együtt mentünk tovább, és 1-2 órán belül Kasiát is beértük, majd lehagytuk. Többször is megálltunk pár nagyon hangulatos faluban, általában egy bár kőteraszain nyújtóztatva a lábainkat. Találtam egy kölyökkutyát, aki egészen olyan volt, mint egy plüssállat, és egyedül elhagyatottan csipogott az út mentén. Gondoltam beviszem legalább az első faluba, mert irgalmatlan sok itt a kóbor állat, és a kutyák a helyiek szerint csapatokba, falkákba verődnek, és ezért igen veszélyesek, muszáj kikerülni őket, vagy elbújni, ha találkozunk velük. Letettem a következő falu bárjánál, ahol azonnal közönségkedvenc lett természetesen, majd mentünk tovább. Egy tanya mellett mentünk el, amikor egy spanyol néni rámkiabált, hogy „UNO MOMENTO!!!” Majdnem mondani akartam, hogy nincs uno momento, mire eltűnt, és pár másodpercen belül megjelent egy nagy tál palacsintával, és egy üvegcse cukorral. Meghintette a palacsintákat, és minden ott megállónak a kezébe nyomott egyet. Megkérdezte, hogy honnan származom, és mikor válaszoltam, hogy Magyarországról, hangosan kiabálva mutogatott a kajára: PALACSINTA! Jót nevettünk Simonnal, főleg, hogy utána elmondta lengyelül is, és más nyelveken is, azoknak, akik épp akkor ott álltak. Volt egy kisebb eltévedésünk, de szerencsére gyorsan korrigáltunk, és tovább kanyarogtunk a hegyek között, az egyre melegebb időben. Simon egyre sápadtabb lett, és egyre inkább lemaradt. Az elején még meg-megvártam, aztán végleg lehagytam. Így értem be Triacastellába, viszonylag hamar, mert a szállás még ki sem nyitott, ahol aznap akartunk aludni. Simon nem sokkal utánam megérkezett, és ott ücsörögtünk a nyitásra várva. Összebarátkoztunk egy cseh lánnyal, aki amikor kiderült, hogy magyar vagyok, őszinte részvétét fejezte ki. Kérdezte, hogy miért? Azt válaszolta, hogy hallotta, hogy náci kormányunk van. A szemöldököm leszaladt a fejemről, mire megkérdeztem, hogy miről nem tudok, mióta eljöttem hazulról? Kiderült, hogy olyan pocsék a nemzetközi hírünk, hogy nagyjából semmilyen információ nem állja meg a helyét a cseh lány fejében. Amikor kérdezte, hogy akkor mégis milyen a kormányunk, liberális? Mondom nem. Konzervatív? Annak sem mondanám, bár ők ezt mondják magukról. Akkor milyen? Mondom populista, mint minden párt szerintem, attól függetlenül, hogy ők minek tartják magukat, és ezen felül jobboldali irányultságú. Erre felkiáltott, hogy jé, nekik is ilyesmi. Milyen meglepő… Náci párt, atyaúristen. Közben Kasia is befutott, és a szállás is kinyitott, így miután összeszedtem az elmászott szemöldököm, becsekkoltunk. A cseh lány, Simon, Kasia és én egy négyfős szobát kaptunk, a magyarokról még nem volt hírem. Úgy döntöttünk, hogy sziesztázunk, mert dög meleg van, de előtte elég sokat dumáltunk mindenféléről. Simon fintorgott a Harry Potterre, és csúfondárosan megjegyezte, hogy Kasia nagy rajongó. Erre lehajoltam az ágyról, és pacsit kértem tőle, mondván, hogy én is, sok más mellett. Kasia hatalmas vigyor kíséretében csapott a tenyerembe. A szieszta végén ettünk egy zarándok menüt, de Simon nem jött velünk, nagyon rosszul érezte magát. Később mégis csatlakozott hozzánk, de folyamatosan napszúrásos tüneteket produkált. A helyiek mindenfélét hoztak neki, gyógyszert, hideg vizet, vizes törülközőt, sőt, a bár tulaja adott neki egy legyezőt is, de ő folyamatosan hányingerrel és rosszulléttel dülöngélt ültében. Este találkoztam ugyanazon a szálláson a magyarokkal, vigyorogva kiültem velük egy kicsit a szálló elé, hallgatva Gyuri pocsékabbnál pocsékabb vicceit, meg Derick történeteit. Végül bejöttem, és a lengyelekkel dumáltam rengeteget. Megtudtam, hogy Czareket azért nem látom, mert a térde miatt kidőlt a sorból, és lemaradt, elszakadtunk tőle. A kaja óta egyre többet beszélgettem Kasiával is, és vigyorogva konstatáltam, hogy ugyanazokat a számítógépes játékokat szereti, mint Simon vagy én, a témák végtelen tárházát kínálva ezzel. Most épp aludni készülünk, de kisebb csoda, hogy abbahagytuk a röhögést és a beszélgetést. Simon már legalább beszél, de akadozik a hangja, és nagyon rosszul fest. Beszéltem telefonon apával, aki elmondta, hogy felkereste a lakótársam édesapja, és megkértek, hogy költözzek el az albérletből. Indoklást nem kaptam, és a lakótársam, akivel az egész összeköltözést szerveztem nem keresett meg, nem jelzett. Azt hiszem az út előtt teljesen ledöbbentem volna, vagy elromlik a kedvem, vagy nekiálltam volna idegeskedni, vagy valami hasonló, most egy egyszerű vállrándítással elintéztem a dolgot, és nem foglalkoztam vele többet. Majd akkor foglalkozom a problémával, ha majd tudok, és otthon leszek, hogy kezdjek a kialakult helyzettel valamit. Ez van, ha dühöngök vagy nyavalygok, akkor sem lesz jobb. Felhívtam Danit, a bátyámat, elmondtam, hogy mi a helyzet, illetve, hogy lakhatási bajaim lesznek otthon, erre felajánlotta, hogy költözhetek hozzá, örülne neki. Ha nem is hosszútávra, de legalább addig, amíg nem találok új albérletet. Naugye, ennyi. Összességében, az esti hírek ellenére meglepően jó napot zárok.

2013. 07. 30.                           Villafranca del Bierzo – O’Cebreiro

Reggel döntés előtt állt mindenki. 3 út vezet el a célhoz Villafranca után. Az egyik egy félig lerombolódott, a természet által visszahódított és életveszélyes Dragonte, a másik, középső út az aszfaltos autóút, a harmadik pedig egy nehéz, rögtön hegymászós út, jobbra. Annával vágtam neki a napnak, és mindketten egyetértettünk abban, hogy a jobb oldalon elforduló, hegymászós útvonalat kell választani, mert a baloldali megbízhatatlan, a középső pedig aszfaltos, amit nem szeretünk, és kihívásnak sem kihívás, sem nem olyan szép, mint a hegy. A felfelé menet felénél sem voltunk, amikor egy hangos, főleg fiatalokból álló spanyol csapat jött velünk szembe. Megkérdeztem, hogy miért fordultak vissza, van valami baj? Azt mondták nincs, csak ez az út nehéz, az aszfaltos pedig könnyű, akkor minek menjenek itt? Annával fejrázva és mosolyogva folytattuk a kapaszkodást, és a küzdés meghozta a jutalmát: eszméletlen látvány tárult a szemünk elé, és bár nem láttunk be a magas fák miatt mindent, ami körülvett, de nem bántam meg, hogy ezt az utat választottam, bár még itt nem tudtam mi vár aznap rám. A hegytető egy szélcsendesebb helyén találkoztunk Simonnal és Kasiával, akik épp reggeliztek, így csatlakoztunk hozzájuk. Kasia a szokásos fintorgással vette tudomásul, hogy itt vagyok, de nem szólt egy szót sem, így nyugodtan ettünk. Anna répát evett, és megkívántam, kértem egyet én is. Erre rám nézett, és felkiáltott: „mi a fene van veled, te zöldséget eszel!?”  Jólvanna, azért ez nem megy ennyire csodaszámba. Amikor felálltunk, hogy megyünk tovább, elkezdtem dúdolni az egyik kedvenc dallamomat, a Testvérbosszú című film főcímdalát. Kasia amikor ezt meghallotta és felismerte, rám kiáltott, hogy honnan ismerem ezt a dal!? Amikor elmondtam, teljesen megváltozott az arca, mikor rám nézett. Gondoltam addig ütöm a vasat, amíg meleg, így elmondtam neki, hogy imádom az ír illetve kelta kultúrát, zenével és minden egyébbel együtt. Rengeteg ír zenét hallgatok, innen van ez a dal is. Úgy érzem, hogy akkor és ott megváltozott a rólam kialakult véleménye, amit ugyan nem tudom, hogy mire alapozott, de alapvetően negatív volt. Vidáman hagytam ott a lengyeleket, és a lefelé menetnél elszakadtam Annától, és szapora léptekkel haladtam a hegy tövéhez. Túlságosan is gyorsan mentem valószínűleg, vagy nem ettem eleget tegnap, esetleg rosszul mozogtam, tudomisén, de mire leértem a hegyről, és tettem nagyjából 1 kilométert egy falu után, összecsuklottak a lábaim. Nem voltam fáradt, sem fájdalmat nem éreztem, de a lábaim olyan hevesen remegtek és rángtak, hogy nemigaz. Nem érettem, mi lehet a bajom, elvonszoltam magam egy kőfalhoz, ahol leültem, és próbáltam megint enni. Nagyon jól jött az a műzli, amit vettem, mert tele van kalóriával, és marékszámra tömtem az arcomba. Találtam egy magnézium-kalcium pezsgőtablettát is, amit még talán első héten vehettem, és beledobtam a kulacsomba, azt iszogattam annak reményében, hogy jól leszek. Közben a nap kisütött, és hirtelen nagyon meleg lett. Anna beért, és aggódó ábrázattal ült mellettem, majd egy 40 perces ücsörgés után nem tudom hogyan, de összekapart annyira, hogy képes legyek felállni, és menni tovább. Nagyon ritkán éreztem életemben ennyire rosszul magam. Betonúton kellett mennünk, így ez is rátett egy lapáttal, és minden lépés kínszenvedés volt. Attól féltem, hogy bármelyik pillanatban összeeshetek, mert nem bírnak el a lábaim. A táskám hirtelen túl nehéz lett, az idő túl meleg, én pedig elképesztő fáradt. Elkezdtem olyan dolgokat látni magam előtt, amiről tudtam, hogy nem lehet ott, annyira kimerült lettem szinte percek alatt. Anna gyorsan lehagyott, és én ugyan próbáltam elterelni a figyelmemet, de nem jártam sikerrel. Egyre több kép ugrált a szemem előtt, emlékek, amikre nem szívesen emlékszem, vagy amik fájnak. Dühös voltam magamra, hogy nem tudom kontrollálni a gondolataimat, így csak a saját dolgomat nehezítem. Aztán eszembe jutott a bátyám, és amiket nekem mondott. Arra is emlékeztem, hogy megígérte, hogyha hazamegyek, elmegyünk ketten moziba, mint az igazi testvérek, és megnézzük azt a filmet, amit mindketten kiszúrtunk már. Ebbe a képbe, ebbe az ígéretbe kapaszkodtam bele, és miközben botladozva vonszoltam magam előre a hegyek között vezető úton, félhangosan motyogtam magam elé, hogy „a bátyám megígérte, el fogunk menni”. Nem tudom, hogy mi történt körülöttem, vagy milyen emberek mellett mentem el, vagy mit csináltam, csak ez volt előttem. Már órák óta mehettem, amikor hirtelen egy kis patak mellett találtam magam, egy erdő szélén, egy magas hegy lábánál. Nem értettem, hogy kerültem oda, de nem is érdekelt. Egy dolgom van. Előre kell menni. Nekiálltam megmászni a hegyet, de az folyamatosan legyőzött. Nem tudom mennyi időbe került, de felértem egy faluba, aminek az eleje azonnal előbukkant, amint elmentem az utolsó fák mellett. Találtam egy kő padot egy forrás mellett. Hatalmas kortyok után a fejemet a jéghideg hegyi víz alá tettem, abban a reményben, hogy felfrissítsem magam, majd elfeküdtem a padon, és becsuktam a szemem. Késő délutánra járt az idő, mire felriadtam a telefonomra. Elaludtam, és hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. Rita hívott, hogy ők itt vannak, ebben a faluban, Rabanalban, és itt is maradnának a többiekkel, akik eddig megjöttek, én hol vagyok. Mondtam, hogy én is itt vagyok, de eszem ágában sincs itt megállni, ha már félig felmásztam a hegyen, elmegyek O’Cebreiroig. Ma már el akartam érni a galíciai tartományt, és a hegy tetején van a határ, nem fogok leállni, mikor ennyire közel van a kiszemelt cél. A többiek kivétel nélkül maradni akartak, így egyedül vágtam neki a hegy maradékának. 2,5 kilométert bírtam megtenni, találtam egy ital automatát, és egy narancsos Kas-szal a kezemben lerogytam egy kocsma melletti ház tövébe, izzadságban úszva, elkeseredve. Akkor, amikor már arra gondoltam, hogy esélyem sincs tovább jutni, zenét hallottam a kocsmából kiszűrődni. ÍR ZENÉT!!! Képtelen voltam elhinni, és legalább negyed órán át ültem, és vigyorogva hallgattam, ahogy a kedvenc zenefajtám bömböl az egész faluban, Laguna de Castillában. Úgy éreztem, hogy ez jel, ez a megerősítés, hogy jól tettem, hogy tovább jöttem, és képes leszek megbirkózni a maradék 2,5 kilométerrel. Elvégre Czeiner vagyok, márpedig rohadt egy makacs népség vagyunk, ha kell, a fogammal fogom magam végighúzni az úton. Elhaladtam a tartományhatárt jelző mérföldkő mellett, majd megérkeztem egy kicsi kelta faluba, O’Cebreiroba. Állítólag ezeken a hegyeken anno kelta törzsek éltek, azért volt az ír zene, azért látok a boltokban mindenhol kelta holmikat, a szokásos caminos ajándékok mellett. Még volt hely a zarándokszálláson, de csupa idegen vett körül. Beszélgettem egy izraeli nővel, majd egy zuhany után kaja után néztem. Bementem kíváncsiságból egy ajándékboltba, meg akartam nézni a kelta dolgokat. Vettem végül apának és mamának is egy kis apróságot, illetve apáét ajándékba odaadta a boltos, és Buen Camino-t kívánt, nem kis csodálatomra. Így találkoztam Annas-szal, aki meghívott a beígért sörre, és az ő társaságában ismerkedtem össze két magyar nővel, meg a többi ismerősével. A faluban találkoztam a Simon-Kasia duóval is, elmondták, hogy nem találtak helyet, úgyhogy felvertek pár sátrat a falura néző dombra, úgyhogy ma kint alszanak. Örültem, hogy láttam őket, de a többiekkel éhesek voltunk, így elmentünk körbenézni. Találtunk egy gyönyörű éttermet, és ott ettük a Camino eddigi legfinomabb zarándok menüjét. Amikor vígan lapátoltam magamba a húst (!!!!), valaki megölelt hátulról. Marcella volt az, és majd kicsattant az örömtől, hogy találkozunk, attól félt, hogy sosem látjuk már egymást. A többi olasszal kajált az étterem másik végében. Beszélgettünk egy picit, majd mindenki elment pihenni, borzasztóan fáradtak voltunk. Beszéltem telefonon apáékkal, megnyugtattam őket, hogy nincs bajom, csak nagyon fáradt vagyok. Nem tudom hogy vettem rá magam, hogy írjak, sosem voltam még ennyire kimerült, mint most. Azt hiszem az alvással ma nem lesz gondom. Remélem nem szakadok el végleg a többiektől.

2013. 07. 29                            Ponferrada – Villafranca del Bierzo

Reggel nagyon álmosan, de vigyorogva keltem fel. Az alattam lévő öregember úgy horkolt, hogy berezonált tőle az egész emeletes ágy, bár a füldugók segítettek egy kicsit. Úgy néz ki, hogy a belga srácnak, Annasnak és a barátnőjének nem volt ilyenje, mert az éjjel közepén hangos belga káromkodások kíséretével, takaróval és párnával együtt leléptek, mint később kiderült, az emeleti társalgóban aludtak. A készülődés kicsit elhúzódott a többiek részéről, de olyan kedvem volt, hogy inkább megvártam néhányukat. Gyuri a szokásos reggeli WC járata miatt Derickkel együtt csak később jött utánunk. Az idő kitisztult, és szépen sütött a nap, de mivel hegyvidékes tájon jártunk, sosem volt viselhetetlenül meleg, mindig fújt a szél, és kellemes hűvös van mindenhol. Ma nem mentünk túl sokat, de a táj, ami körülvett minket, megint irdaltan szép volt. A hegymenet megint rengeteget kivett belőlem, és mikor nagyon egyedül éreztem magam, énekelgettem dalokat, amik eszembe jutottak. Az út utolsó szakaszán, amikor szőlőültetvények között kellett átvágnom, és már az erőm vége felé jártam, észrevettem, hogy Anna eltűnt mögülem. Elfogott egy rossz érzés, de elhessegettem, biztosan feleslegesen aggódom. Amikor megmásztam az aznapi utolsó dombot, hihetetlen látvány tárult elém. Egy völgy szélén álltam, ahonnan beláttam az alattam elterülő városkát, Villafrancát. Annyira barátságos és hívogató volt, annyira szép és eldugott. Hangosan felnevettem, és arra gondoltam, hogy a mórok ha valaha is eljutottak idáig, jó nagyot szívhattak, ha itt kezdtek el csatározni az akkori spanyolokkal. Leereszkedtem a lejtőn, és találkoztam Ritával, majd megérkezett a Derick-barna Anna páros is. Megnéztük, hogy melyik szállás a szimpatikusabb, és végül abba csekkoltunk be, ahol a legtöbb ismerőst is találtuk. Én mielőtt lecuccoltam volna, megláttam Annast és utána futottam, mivel nálam volt az iphone töltője, amit még Ponferradaban felejtett a radiátoron. Hatalmas szemekkel meredt rám, és nem győzött hálálkodni, majd mikor otthagytam, utánam kiáltott, hogy meghív egy sörre a következő faluban. Épp mikor aggódni kezdtem volna Annáért, kaptam tőle egy sms-t, hogy meg kellett állnia, majd érkezik, senki se aggódjon, Gyuri pedig szintén jelezte, hogy még bőven az úton van. Egy szieszta után felhívtam az egyik múzsát, Lucát, mert már napok óta küzdöttem az otthoniak hiányával, és valamivel egyensúlyozni akartam. Ebből egy bő 20 perces beszélgetés lett, mesélt arról, hogy miket csinált a vitorlásversenyen Olaszországban, vagy hogy mi van a többiekkel, illetve hogyan alakul az élete. Én is igyekeztem elmondani pár dolgot, hogy hogyan vagyok, milyen táj terül szét a szemem előtt, meg válaszolgattam a kérdésére. Mondtam neki, hogy kezdek nagyon kimerülni, de jól érzem magam a bőrömben, bár eléggé lefogytam. Erre az volt a válasz, hogy majd felhizlalunk! Jó volt nagyon hallani a hangját, és tudni, hogy jól van, jó kedvű, és zajlik a nyara rendesen. Megígérte, hogy ha hazamegyek, tartunk egy sushi ebédet annak örömére, hogy megjöttem. Ezzel a szép gondolattal búcsúztam el tőle, és mentem el a belvárosba vásárolni. Egy kisebb bolyongás után találtam is egy supermarkado-t, ahol sikerült beszerezni mindent, amit terveztem. Hirtelen ötlettől vezérelve vettem egy doboz műzlit is, meg egy tejet, kedvet kaptam, hogy olyat egyek itt, amit nem szokás amúgy. A város gyönyörű volt, és teljesen a völgybe építették, ezért nagyon sok utca lejtős volt. Mikor visszamentem, a többiek már főztek, meghívták Marcellát egy tejberizsre, ami aztán elég rosszul sült el főzésileg, nem tudom, hogy hogyan, de kb másfél órát kavargatták, és így sem puhult meg rendesen. Mázli, hogy ma magamnak főztem. Kint a lengyelek nevetgéltek, így kimentem és csatlakoztam hozzájuk. Kasia mutogatott a telefonjáról netes videókat, és ezen szórakoztak ilyen jól. Kasia mikor meglátott, vágott egy fintort, majd nem sokkal később bevonult a szállásra, így a másik két lengyellel, Czarekkel és Simonnal hármasban maradtunk. Borzasztóan jófejek, főleg Czarekkel beszélgettem ma. Mesélt a családjáról, a fiáról, aki életében először nemrég rúgott be egy esküvőn, az életéről messze a hazájától, Berlinben, a feleségéről, meg mindenféléről. Nem hagyták viszont, hogy csak én kérdezgessek, folyamatosan faggattak az én dolgaimról is, és így történhetett meg az is, hogy megkérdezték, miért ragaszkodom ennyire a lengyelekhez, mi a kapcsolatom velük, miért szeretem őket? Láttam, hogy nem úszom meg, így elmeséltem nekik azt a történetet, aminek a vége a gyerekkorom végét is jelentette: a lengyel szerelem. Hol mosolyogva, hogy kikerekedett szemekkel hallgatták, ahogy elmeséltem az egészet, kezdve a netes megismerkedést, a betegséggel való harc közbeni egymásba szeretést, az ingázást Lengyelország és Magyarország között, a közös nyarat, a boldog vagy nehéz időket, azt, hogy megkeresztelkedtem érte, a közös karácsonyt és szilvesztert, majd a hirtelen, és akkor indokolatlannak tűnő szakítást, és az utóhatásait. Czarek nagyon empatikus volt, Simon csak hallgatott, ahogy meséltem, hogy évekig szenvedtem utána, nem akartam elhinni, hogy véget ért az egész, főleg úgy, hogy nem volt semmi baj, és csak a távolság gyilkolta meg a kapcsolatot. Levonták a következtetést, hogy túl korán találkoztunk, bár én jobbnak gondolom nem foglalkozni ilyenekkel. Ez a múltam része, megsínylettem rendesen a következményeit, és lezártam magamban, eltettem a helyére. Nem válhatok olyan emberré, aki folyamatosan csak a múltba bámul, és azon mereng, hogy mi lett volna ha. Semmi, mert nem úgy történt. Szeretem magam azzal áltatni, hogy minden okkal történik, és nincsen olyan, hogy véletlen. Ezeket az eseményeket is így kezelem, és már egyáltalán nem fáj, még az emlék sem, tovább léptem, mindenki éli szépen a kis életét, és már azóta egy kapcsolaton is túl vagyok. Simon vigyorgott egyet, hogy az ilyen történetekhez illik a bor, és együtt bámultuk a naplementét, valami olcsó lőrét kortyolgatva, hálásan gondolva a csöndre és a nyugalomra. A napot végül kis zenehallgatással zártam, mert itt is van wifi, és Gyuri odaadta az iphone-ját. Nagyon késő van már, és Gabriellen kívül, aki épp itt ül velem az étkezőben egy másik asztalnál, szintén zenét hallgatva és naplót írva, már mindenki alszik. A szőke Anna (aki elcsapta a gyomrát az úton fáról leszedett gyümölcsökkel) egyszer még le is jött, hogy miért nem fekszem le inkább, nem fogom bírni a holnapot. Kedves tőle, hogy törődik velem, és igaza is van. De most valahogy nem vagyok álmos, bármennyire is fáradt vagyok. Vicces, hogy pár sorral feljebb arról írtam, hogy nem akarok a múltba merengő ember lenni, és most mégis ezt teszem. Na sebaj… Elmúlt éjfél, most már el kell engedni a szellemeimet, végülis részben ezért jöttem ide. Nem akarom, hogy egész életemben kövessenek.

2013. 07. 28.                               Foncebadón – Ponferrada

Nagyon hideg éjjelen vagyunk túl, mindenki kabátig öltözve, a hálózsákot pokróccal kiegészítve aludt, legalábbis az, akinek jutott. Esős időben indultunk tovább, nagyjából együtt kelt az egész zarándokszállás, kora hajnalban. Előző este számolgattam, és sokat böngésztem a térképet, főleg Ritával, mert azon gondolkodtam, hogyan lehetne úgy lefaragni pár napot, hogy pontosan ötödikére ott legyünk Santiagoban, hogy a többieknek még legyen ideje elmenni az óceánhoz. Megtaláltuk a módját, innentől kénytelenek vagyunk eltérni a térkép által javasolt kilométer mennyiségektől, de legalább találtunk rá véghezvihető megoldást. A két Annával gyorsan megelőztük a hamarabb elindult társainkat, és a Cruz de Ferro-nál beértük Ritát, Derick és Gyuri viszont lemaradtak és lassabb tempót vettek fel. A Cruz de Ferro egy kultikus hely állítólag a zarándokok számára. Gyakorlatilag egy kavicsokból álló hegy, egy nagy póznával, aminek egy kereszt van a tetején. Itt az emberek megállnak, átgondolják azt, hogy miért és hogyan jutottak idáig. A kezükben ott van egy kő, amit magaddal hoztál, ez reprezentálja a gondjaidat, bánatodat, a terheidet, amit leteszel a keresztnél. Én nem tudtam erről a keresztről, vagy a szokásról, de nem is bántam az egészet. Szép szimbolikus dolog ez, de nincsen szükségem erre. Elég szimbolikus önmagában már az út is, és a célom, amihez napról napra közelebb jutok. Nem akartam eseménytelenül elmenni azért onnan, így fogtam egy követ nem messze a dombtól, felmásztam a tetejére, és odahelyeztem a pózna tövébe, miután átgondoltam a dolgaimat. Elképzelhetetlenül sok kavicsot találtam ott, a többségére írva is volt, vagy fényképeket, más tárgyakat is láttam. Az oszlop is tele volt mindenfélével, zászlókkal, levelekkel, emlékekkel… Gyönyörű esőfelhők társaságával mentem tovább, majd miután lehagytuk Ritáékat, egyre inkább leszakadtam a többiektől. Az eső hol erősen zuhogott, hol csak csöpögött, de én imádtam minden percét. Olyan méltóságteljes nyugalom áradt mindenből, ami körülvett, szinte éreztem ahogy az egész környezetem lélegzik és él. Szürkeség uralkodott és rossz idő van egész nap, ez lehet, de én folyamatosan mosolyogva haladtam. Az egyik hegycsúcson kanyargó úton megelőztem Kasiát, a lengyel operaénekes lányt. Akkora táskája volt, mint ő maga, és csak lassú, kínkeserves léptekkel tudott haladni. Rám se hederített, így jobbnak láttam nem zavarni, és folytattam az utamat. Az eső megint elkezdett zuhogni, mikor hirtelen futó léptek hangját hallottam mögülem. Még meg sem fordultam, hogy megnézzem ki az, mikor a táskámon erőteljes rántást éreztem, majd cibálást, ami majdnem ledöntött a lábamról, majd hirtelen a barna Anna vigyorgó ábrázatával találtam szemben magam. Közölte, hogy elhiszi, hogy vízhatlan a táskám, de azért van az esővédő, hogy használjam, aztán elszaladt, végig a lejtőn. Hátranéztem, és láttam, hogy az esővédő az egész táskát lefedő vízlepergető burokba foglalta az egészet, és még a színe is tök jól néz ki. Ez a lány teljesen hibbant, de hálásan vigyorogva mentem utána. Az egyik lejtőn volt egy kis falu, ott megálltam enni, és gyönyörködtem a tájban. Bár itt lennének velem a többiek! Látnák amit én látok, éreznék a hegyeket, a völgyeket, az esőt, meg azt a sok minden mást, amit megtapasztalok. Vidáman ráköszöntem az engem beérő többiekre, köztük a szőke Annára, aki megjegyezte, hogy nagyon megváltoztam, teljesen más lettem. Nem volt kedvem erről cseverészni túlzottan, inkább mentünk tovább, és szépen lassan megint leszakadtunk egymástól. Ma ilyen magányos nap van, de nem bánom, mert élvezem minden percét. Sok hegymenet után hullaként érkeztem meg Molinasecába, és a város túlsó felén lerogytam egy padra, annyira elfáradtam az egész napos mászás miatt. Ott üldögéltem legalább 20 percet, próbáltam összeszedni magam, és erőt gyűjteni ahhoz, hogy a maradék másfél órát le tudjam sétálni. Amikor két 60 feletti zarándok elsasszézott előttem, nagyon pipa lettem. Mi az, hogy ők itt vígan mendegélnek, én meg ülök? Menjenek a fenébe, lehagyom őket. No, ez nem nagyon ment, folyamatosan frusztrált, hogy ott vannak a sarkamban, alig 20 méterre mögöttem, de egyszerűen nem volt erőm gyorsabban menni, így próbáltam nem törődni velük. Egy kereszteződésnél az aszfalt utat választottam, mert kinéztem a térképből, hogy ez egyenesen a szálláshoz vezet, és nem kell kutakodni, és feleslegesen végigmenni egy kerülő-úton. A hátulütője az volt az egésznek, hogy egy gyártelep jelentette a környezetet, ami nagyon lehangolt, minél előbb el akartam szabadulni onnan. Egy nagyobb dombnál elbizonytalanodtam, mert sehol sem volt jel, és egy parkos rész szélén ácsorogtam, valami fogódzkodó után kutatva. Végül odamentem egy hajlott hátú öreg spanyol nénihez, és rákérdeztem, hogy „Alberuge San Nicolás?” Mosolygott egyet, felmutatott a domb tetejére, magyarázott ott nekem valamit, majd ment a dolgára. Nagyon jó kis szállás ez, amikor ideértem a bejárathoz, egy 3-4 méter magasba feltörő vízsugaras szökőkút köszöntött, és egy kisebb sor, ahol arra vártak, hogy regisztrálhassanak a hospitalereknél. Itt futottam össze Derickkel és Annával, akik a franc se tudja hogy hol, de megelőztek valamelyik ponton, de nagyon jó volt látni őket. Hamar bejutottak, én a sorban az egyik ír sráccal beszélgettem, Gabriellel. Szegénynek olyan szaga volt, hogy csak a számon tudtam levegőt venni mellette, és tetőtől talpig tiszta mocsok. Este láttam, hogy nem mosakszik, vagy mos fogat, tehát elég egyszerű okai vannak az állapotának. Nem tudom miért csinálja ezt, talán megfogadta, hogy addig nem fürdik, amíg Santiagoba nem ér? Mindenesetre furcsa a srác, bármennyire is intelligens. Van egy fehér csomag a hátán, úgy néz ki, mintha valamit bebugyolált volna. A vacsoránál azt találgattuk a többiekkel, hogy mi lehet az. Felmerült a balta, egy feldarabolt ember, puska, és még sok más frappáns ötlet. Kicsit ijesztő egy figura, de remélhetőleg teljesen ártalmatlan, velem speciel tök kedves. Amint lesz lehetőségem, kifaggatom, hogy ki is ő, és mi az a hátán. Egy négy fős szobában kaptam helyet, két belgával, akik Annáékkal barátkoztak össze még a Jesus szálláson, meg egy öregemberrel. Főztem egy smacket, amibe beletettem, amit csak találtam, majd végighallgattam, hogyan nyúzzák a magyarok egymást heccből. Van egy nagy társalgó helység az emeleten is, ott összegyűltünk a többiekkel. és elkezdtünk beszélgetni mindenféléről. Tervekről, hogy mi lesz, ha hazamegyünk, hogyan várnak minket, mit kezdünk az életünkkel, hogyan tudjuk beleilleszteni az itt tapasztaltakat az ottani életünkbe. Mindenki mesélt magáról egy kicsit, én itt beszéltem először a többeknek az egyetemen megismert barátaimról, a fonyódosokról és a múzsákról is. Nagyon elromlott a kedvem amikor elmondtam, hogy most hányadán állok a fonyódos társasággal, de a többiek megértettek. El kell döntenem, hogy hogyan folytatom velük a kapcsolatot, vagy hogyan mondjam el, hogy engem mennyire bántott az a helyzet… Fonyód volt életem egyik legszebb és legjobb nyaralása tavaly. Az egyetemről jöttek, velem együtt összesen kilencen voltunk. Mindegyik embert külön-külön és együtt is borzasztóan szeretem illetve közel állnak hozzám, így nagyon vártam az egész eseményt. Nem egészen egy hetet voltunk lent, és istentelenül jó élményekkel mentem haza. Emlékszem, hogy nekem fél nappal korábban haza kellett mennem Győrbe, mert az egyik utolsó kezelést akkor kaptam a kórházban. A boldog emlékeim segítettek aznap, hogy ne azzal foglalkozzak, hogy fáj, vagy hogy egy cső áll ki a kezemből. Még üzenetet is írtak, hogy jobban legyek. Aztán teltek múltak a hónapok, egyre jobban hiányzott a nyár mindenkinek, és megbeszéltük, hogy ebből hagyományt csinálunk. Mikor egyre inkább aktuálissá vált, hogy eljövök a Caminora, de még nem volt biztos, hogy milyen hónapban, megkérdeztem egyiküket, hogy szerinte mikor tervezzük a nyaralást. Akkor azt a választ kaptam, hogy júliusnak kicsi az esélye, mert meló van akkor, meg miegymás. Végül júliusra vettük Gyurival a jegyet, aztán jött a vizsgaidőszak, az államvizsga és a szakdolgozat leadás és védés. Volt egy közös beszélgetés, amit azért nyitottak a többiek, hogy megbeszéljük a nyaralás részleteit. Szinte azonnal a július kezdett realizálódni mindenkinek. Jeleztem, hogy nekem az sehogy sem jó, nem lehetne e június vagy augusztus végén tartani a dolgot. Heni mindkettőre mondott valamit, hogy miért nem jó, majd ment a szervezés tovább. Még párszor jeleztem, kérdeztem, hogy nem lehetne e olyan megoldás, amiben én is benne vagyok, de onnantól mintha nem is léteztem volna. Igazából ez ütött nagyon szíven. Nem lehet ennyi embernél mindig olyan verziót találni, ami mindenkinek jó, én ezzel teljesen tisztában vagyok. De ami utána következett, az esett szarul. Azt éreztem, hogy levegőnek néznek a többiek. Élőben is hanyagoltnak éreztem magam, nem nagyon kerestek, vagy hívtak el. Nagyon dühös voltam, nem értettem miért történik ez az egész, és nagyon elárulva éreztem magam. Emlékszem, arra gondoltam,hogy mi olyat tettem, amivel megbánthattam a többieket, hogy ezt kapom. A Caminoról nem kaptam Henin kívül igazán senkitől visszajelzést, és akkor húzódott keserű mosolyra a szám, mikor a fél éve ismert társaság rendezett búcsú bulit. Szó se róla, nem vártam senkitől, hogy ajnározzanak azért, mert elmegyek, de nem dobott a kedvemen. Ezekkel az érzésekkel jöttem el az országból, és kezdtem el az egészet. Dühös voltam, sértődött, ingerlékeny, ha erre gondoltam. Anna mondott még korábban egy mondatot, ami megragadt, hogy a képüket mégis magammal hoztam… Mivel minden nap eszembe jutott az egész, és időm bőven volt gondolkodni, megértettem, hogy mekkora egy ostoba barom vagyok. A barátaimról van szó, és én sértődött és elárult befordult marhaként nem gondolkodtam, inkább méginkább izoláltam magam. Miért nem szembesítettem a többieket ezzel? Miért nem mondtam el, hogy nekem ez az egész rosszul esik, vagy egyáltalán, hogy éppen mi történik? Én hülye ahelyett, hogy belegondoltam volna, hogy nem szándékosan teszik ezt, nem kibaszni akarnak velem, csak nem veszik észre, hogy ennek az egésznek milyen hatása van, inkább büszkeségből még az esélyét sem adtam meg senkinek, hogy elmondhassa, amit gondol. Teljesen elrugaszkodtam a valóságtól velük kapcsolatban, és önfejű módon pont ugyanannyira hibás vagyok a kialakult helyzetért, mint bárki más, ha nem jobban. Sajnálom az egészet, és ha tehetném, most másképp csinálnám, és nem kéne a táskám súlya mellett még ezt az érzést is cipelnem, hogy lehet, hogy elveszítettem őket, bármennyire is fontosak nekem. Ha egyszer hazaérek, annyi mindent kell jóvátennem, vagy újraépítenem, belegondolni is szédítő. A társalkodóban ülve a többiek hagytak nekem annyi teret, hogy átgondoljak mindent, majd szépen lassan elmentünk lefeküdni. Derick még problémázott egy sort, hogy egy nagyon meleg sráccal alszik egy szobában, de ahogy hallom, kezd minden elcsendesedni. Hiányoznak a barátaim. Mindegyik.

2013. 07. 27.                                 Astorga – Foncebadón

Nagyon szenvedős éjszaka után hajnalban nem éreztem magamon semmiféle betegségre utaló jelet. Előző este valamilyen Róma korabeli esemény apropójából megtartott fesztivál volt Astorgában, így az utcákon reggel elég sok részeg légionáriust és barbárt kellett kikerülnünk ahhoz, hogy haladhassunk. A barna Anna építészhallgató, így megálltunk a híres Gaudí épület előtt, aztán mentünk is tovább. Szőke Anna végül lemaradt, mert üzenetkéket hagyott hátra minden útkereszteződésben a mögöttünk haladó Dericknek és Gyurinak. Az út eleje itt sem volt túl változatos, de rohadtul nem érdekelt, mert a háttérben ott vártak rám a hegyek, amik olyannyira hiányoztak már, hogy el sem tudom mondani. Minden megtett kilométerrel közelebb kerülünk hozzájuk, és csak ez számít, semmi más, szinte meg sem éreztem a sajgó tagjaimat. Barnahajú Annával mentünk tovább kettesben végül az egész szakaszon, pár kisebb megállóval, egészen jó tempóban. Szórakoztató társaság volt, de életemben nem tettek még fel olyan furcsa vagy váratlan kérdéseket. És bőven belevitte a témát a pszichológiába is, muszáj volt odafigyelni, hogy mit és hogyan mondok. Pont mikor elkezdtem érezni, hogy fáradok, megérkeztünk a hegyek lábához, egy olyan faluba, ami teljesen a lejtőre épült, és csak öt kilométerre volt a célunktól. Leültünk hűsölni egy bolt előtti padon, megittunk egy jó öreg Kas-t, és Anna vett valami csipsz szerű izét, ami elég jó só pótló volt. Tudtuk, hogy most egy jó kis hegymászás vár ránk, én kifejezetten izgatott voltam és jókedvű, elfelejtettem minden nyűgöm-bajom, most, hogy végre hegyvidékes táj lett az uralkodó. Útközben megsegítettünk egy fáradt biciklist, aki majdnem összeesett, és nem bírta egy nagyon meredek lejtőn felrángatni a bicajt, aminek amúgy is olyan hangja volt, mint ami pillanatok múlva szét fog esni. A hegytetőtől nem messze terült el Foncebadón picike kis falucskája, aprócska, koszos és félig leomlott épületeivel. Rita már várt minket egy kápolnának kinéző zarándokszállás előtt, és halálra rémült, mikor rávigyorogtam és megöleltem. A többiek pár órával utánunk érkeztek végül. Donativo-s a hely, közös vacsi és reggeli a program. Helyes. Egy nagyobb olasz csapat, akik hozzácsapódtak Marcellához elvállalták a főzést. Nem volt egy nagy lakoma, mert idefent sokkal nehezebb egy tisztességes vacsorához összeszedni a hozzávalókat, de királyi lakomának éreztem. Kaja közben 3 lengyel mellé sikerült leülnöm. Mikor megtudtam, hogy honnan jönnek, megjegyeztem, hogy engem ez a nemzet kísért, mert folyamatosan összefutok a képviselőivel. Ezen Simon és Czarek jót nevetett és beszélgetni kezdett velem, miközben boroztunk, de a harmadik, Kasia, nagyon csúnyán nézett rám. Szerintem utál. Simon amúgy földrajztanár és fotóblogger is egyben, felajánlotta, hogy ha végigcsináltuk, elküldi nekem a fotóit, mivel nekem nincsenek. Czarek és Kasia pedig operaénekesek. Lefekvés előtt volt egy közös ücsörgés az ottani kápolnában, ahol mindenki elmondhatta a saját nyelvén, hogy miért van itt a Caminon. Nem akartam egész éjjel beszélni, így csak annyit mondtam, hogy már nem tudom ki vagyok, és szeretném megtalálni önmagam. Legalábbis remélem, hogy sikerül. Az este maradék részét végigdumáltuk a többiekkel, meg nézegettünk néhány képet Derick fényképezőgépéről. Marcellával szívattuk egymást, sztereotípiákat hajigálva egymás felé, a többiek legnagyobb örömére. Volt egy szakasz, amikor Anna Gyurit masszírozta, és valamiért Derickkel röhögőgörcsöt kaptak, de a végén már ők sem tudták miért nevetnek. Főleg a lányok, de a többiek is megjegyezték, hogy megváltoztam, mi történt. Nem tudom mi történt. Jó kedvem van, szeretek itt lenni. Jó rég nem aludtam ennyire jólesőt.

2013. 07. 26.                                        Mazarife – Astorga

Ugyan több részlet jótékonyan elveszett a mai napból így estére, de azt biztosan állíthatom, hogy ez volt az egész Camino abszolúte mélypontja. Egész nap a bátyám szavai körül forogtak a gondolataim, és igyekeztem mindent elkövetni annak érdekében, hogy ne bolonduljak meg. A táj irgalmatlanul unalmas, nincsenek hegyek, se folyók vagy erdők, nem kell emelkedőkön haladni, mert az út sík, homokos, és egyhangú. Az első szinte egyetlen változatosságot Hospital de Orbigo városkája jelentette, nagyjából félúton. Ott láttunk egy lovagi tornákhoz használt hatalmas helyet, olyan rögzített cölöpökkel, melyek segítségével pillanatok alatt lelátókat és sorompókat lehet készíteni. Izgalmas volt belegondolni, micsoda versenyek lehetnek itt, mikor épp valami fesztivál, vagy hagyományőrzés apropójából összecsapnak a lovagok. Bár tudnék lovagolni… Amint hazamegyek, keresek valami lehetőséget, és bepótolom ezt a hiányosságot. Hospitalban még együtt voltunk a többiekkel, megálltunk egy bárban, illetve pár kilométerre találtunk még egy kis falut, ahol ebédeltünk. Ott Gyurival számolgattuk, vajon hány szelet párizsi kell ahhoz, hogy pont finom legyen a szendvicse, de nem emlékszem már mire jutottunk. A helyiek nagyon kedvesek voltak velünk, volt, aki leállt pár percre beszélgetni velünk, bár nem értettünk egy mukkot se belőle, azért szépen mosolyogva végighallgattunk, és nevettünk, mikor ők is nevettek. Mikor tovább indultunk, lehagytam a többieket, úgy éreztem egyre kevésbé viselek el másokat magam mellett, szükségem van egy kis magányra. Utólag hallottam a többiektől, hogy ők is darabokra szakadtak végül, és egyedül ment mindenki Astorga felé. Elegem volt az egészből, dühös voltam mindenre, és mindenkire, legfőképpen magamra, hogy miért nem vagyok képes élvezni ezt az egészet, vagy úgy csinálni, ahogy a bátyám javasolta. Teljesen fölöslegesen jöttem ide, mert képtelen vagyok átadni magamat valami újnak, és nem tudom élvezni azt, ami alapvetően boldoggá kéne, hogy tegyen. Zsörtölődve megszaporáztam a lépteimet, és észre sem vettem, hogy az út elkezd felfelé ívelni. Mire felfogtam volna, hogy megmásztam egy dombot, hatalmas szél kerekedett, ami annyira erősen fújt, hogy majdnem lerepítette a sapkát a fejemről, engem pedig majdnem ledöntött a lábamról. Ijedten néztem körbe, hogy ez így mégis mi a fene, mikor megláttam. Nem hittem a szememnek, és éreztem, ahogy a könnyeimtől egyre homályosabban látok. HEGYEK!! KÉKLŐ, GYÖNYÖRŰ, HÍVÓGATÓ HEGYEK! Mint egy kisgyerek az anyjához a játszótéren, úgy akartam szaladni a hegyek felé, vissza kellett fognom magam, mert jobb esetben is csak holnap fogok a lábához érni, ha jól számoltam. Leon hegyei. Hihetetlen. Domb dombot követett, mire megérkeztem egy hatalmas kőkereszthez, ami mellől megláttam az alant elnyúló Astorgát is. Boldogan vigyorogva leültem meginni pár korty hugymeleg vizet, majd leszaladtam a dombról, végigvágtam az elővároson, és mint egy drogos, végigcsoszogtam a házak között egyenesen a zarándokszállóig, ahol már Rita várt. (ő minden nap korábban kelt, így ért mindig elsőként a szállásra) Elmondta, hogy itt van valamiféle lábklinika a földszinten, érdemes lenne megmutatnom nekik a lábamat. Miért is ne, ha már van rá lehetőség. Nyári gyakorlatukat töltő orvostanhallgatók voltak ott főleg, és mikor meglátták a lábamat, elkezdtek morogni. Nem értettem mi van, mert a hasamon feküdtem, csak akkor fogtam fel, hogy valami nem stimmel, mikor elkezdték nyiszálni a lábamat. Kiderült, hogy a bal lábamon a bokám alatti vízhólyag begyulladt, ezért fel kellett vágni, és aztán igyekezték kezelni a helyzetet. Végül kaptam rá egy szép kis kötést, és mindkét lábamra egy bokaemelő szivacsot, amit 3 napig kell hordanom, ha azt akarom, hogy begyógyuljon a lábam. Anna nagyon mérges volt, mert nem örült, hogy a bal lábamon lévő bőrkeményedésekből levágtak többet, mert azt mondta, hogy arra szükségem lett volna, azért növesztette oda a szervezetem. Én megrántottam a vállam, nem érdekelt, csak jussak el a hegyekig. Derick főzött vacsorát, direkt nekem külön vett sonkát, amit belefőzött az én adagomba, és én igyekeztem a hálámat kimutatni, de nagyon rosszul lettem. Belázasodtam, és folyamatosan hányingerem volt, így inkább visszavonultam naplót írni. Tudnék még, de az előbb megint rosszul lettem, be kellett vennem két aszpirint. Pont a hegyeknél kell megsemmisülni…Megint. Alvásra van szükségem.

2013. 07. 25.                                       Leon – Mazarife

A nap fele azzal telt el, hogy Leon iparnegyedében csoszogva haladtunk kifelé a zajos nagyvárosból. Nem gondoltam volna, hogy így fogok örülni a természet látványának, és hogy ilyen herótom lesz a városoktól. Az öröm nem sokáig tartott, mert a táj olyan szinten semmitmondó, hogy az leírhatatlan. Gyorsan megérkeztünk Mazarifébe és egy fél kocsma, fél zarándokszálláson szálltunk meg, amit Jesus-nak neveztek. A táj, a honvágy, vagy valami egyéb miatt a hangulatom megint a béka segge alá került. Annak ellenére, hogy félúton Szent Jakab napja miatt találtunk egy kifejezetten zarándokoknak odakészített pikniket, (szivarral, cigivel, ginnel, lambruscoval, whiskyvel, ékszerekkel, kajával, és még sok más egyébbel) a kedvem nap végére nagyon elromlott. Pedig az említett pikniknél legalább egy órát eltöltöttünk, ökörködtünk, ittunk, ismerkedtünk az arra elhaladókkal. Mivel tűzött a nap, pillanatok alatt mindenki berúgott, így a hangulat tetőfokára hághatott. Amikor megláttuk a sok kikészített holmit, elkezdtem keresni a kamerákat, a többiek meg azt hitték, hogy meg lehet mérgezve itt minden. Végül beleittam, nem lett semmi bajom, így a többiek követték a példámat. A mellette lévő faluban szieszta idő volt, de mi részegen jó ötletnek gondoltuk, ha elüvöltjük magunkat, hogy „GRACIAS”, és mentünk tovább. Később aznap kiderült, hogy nem a szieszta miatt volt üres a falu. Aznap vonatkatasztrófa volt, pont az ünnepnapon. Egy vadbarom vonatsofőr azzal vagizott, hogy egy maximum 90-nel bevehető kanyart 190-nel vett be, lefotózta és tolta fel a facebookra. 100 ember meghalt, többen halálra égtek, az a féreg pedig túlélte… Komolyan nem értem én ezt. Itt már nem lehet okoskodni okokról, a mélyen vallásos spanyolok is csak a hajukat tépték, vagy bámultak, mint akik fel sem fogták mi történt… A szállás különös volt, és nem csak a fél kocsma jellege miatt. Volt egy fából épített, viking hajó a bejáratban, a szállásnap pedig nem volt olyan falrésze, ahol ne lett volna telefirkálva mindenféle üzenettel, vagy rajzzal, amiket a zarándokok készítettek. Több helyen magyar dolgokat véltem felfedezni. Szóval mostanra a kedvem eléggé elromlott, próbáltam magam valami motivációs zenével feldobni, mert itt is volt wifi, és Gyurinak megint nem lett iphone-ja, de sehogysem ment, inkább vissza is adtam neki. Utolsó próbálkozásként felhívtam a bátyámat, már nem tudtam mit kezdjek magammal, és ez dühített. Elmondtam neki, hogy mi a helyzet, hogy vagyok, hogy érzem magam, mit tapasztalok, hogy elment minden motivációm és életkedvem és miegymás, de csak hallani akartam, hogy beszél, ez már önmagában is jól esett. Dani végül összekapart és megpróbált rendet tenni a fejemben, és sok olyan dolgot mondott, amiket aztán napokig emésztettem. Mondtam neki például azt, hogy a Caminon minden nap egy évvel érzem öregebbnek magam. Erre azt felelte „szerencsés vagy”. Miért? – kérdeztem értetlenkedve. Nem tudom már szó szerint visszaidézni amit pár órája mondott, de valami olyasmi volt, hogy kevés embernek adatik meg, hogy 22-23 évesen olyan szerencsés helyzetbe kerüljön, hogy olyan tapasztalatokat szerezzen, ami akár egy év élménymennyiségét jelentheti. Gazdagabbá és többé válhatok ezáltal, és olyan dolgokat láthatok, amelyet senki más. Az egész csak hozzáállás kérdése, mondta. Ha úgy állok hozzá, hogy nehéz, hogy magányos, hogy lélekpróbáló és szenvedéssel teli ez az út, akkor a saját, amúgy sem könnyű dolgomat nehezítem meg. Változtatni kell a hozzáállásomon, és a perspektíváimon. Észre kell vennem, hogy más szempontok alapján és nézhetem, érzékelhetem a világot, és kizárólag rajtam múlik, hogy mit veszek ki a tapasztaltakból. De basszus, ez a napok óta tartó kurva sivatag és síkság nem teszi könnyűvé a dolgom! Nagyon fáradtan és elkeseredetten feküdtem le az ágyba, egy dalt dúdolva magamban.

Hol vagy hazám

Az út terel

sok ösvény mentén térek el

túl sötét sűrű éjszakán

ha látom csillag-fény raját

köd és homály

árny se vár

hova száll

hova száll

Miközben magamban ismételgettem a dallamot, egyszer csak megláttam a plafonon egy feliratot: „Ne aggódj, jól leszel és minden rendbe jön, aludj.” Most először sikerült mosolyognom napok óta őszintén, így aludtam el.

2013. 07. 24.                                       Mansilla – Leon

Rövid séta volt Leon határáig, majd hosszú órákon át mentünk a belvárosig. Láttam egy mekis táblát az autópálya felett, egészen furcsának és idegennek találtam, bár elképzeltem, hogy bedobok pár egészségtelen műanyag hambit leöblítve egy kis kátrányos kólával, és egészen kellemes érzés töltött el. Természetesen híre hamvát nem találtam semmiféle mekinek, jellemző. A Bencés rendház egy elég konzervatív parókiáján találtunk szállást, külön a férfiak külön a nők…Nehogy megerőszakoljanak minket az asszonynépek, értem én, hallottam mire képesek a spanyol mammerok. Ez a nap az izgulásról, semmint a Caminoról szólt számomra, mert görcsösen vártam az MA felvételi eredményeket, amik csak egye 8kor lettek nyilvánosak. Próbáltam aludni egyet, hogy teljen az idő, ettem egy szar menüt, aztán fel és alá járkáltam a városban majd a szállás hatalmas udvarában, mint egy hülye. Aztán kitöltöttem egy fizikoterapeuta tesztjét, ami a doktorijához kellett. Azt vizsgálta, hogy vajon van e kapcsolat a zarándokok fájdalmai és az önképük, önértékelésük között. Beszélgettem tet is, vele egy kicsit, támadt pár jó kutatási ötletem, mondtam neki pár tesztet is, amiket még nem ismert, így megkért, hogy írjam le neki a pontos neveket. Jót vigyorogtam magamban, elképzeltem mit szólnának a károlis tanáraim most, ha látnának… Én és a kutatás. Közben felfigyeltem arra, hogy mindenki lázasan lufikat fúj fel, és aggat a falra, kerítésre, homlokára, és dekorációval díszítik fel a szállást. Holnap valamilyen ünnep lesz, azt hiszem talán Szent Jakab napja, és az egész Camino útvonalán buliznak. Nagyszerű, még egy ok, hogy részegek legyenek! Remélem lesz szangria. Csak eljött végül a 8 óra is, és ugyan csak 4 ponttal voltam a meghúzott ponthatár felett, de felvettek a Károli MA-ra. Még két év hajtás-pajtás, aztán irány a kórház, hogy megváltsam a világot.

2013. 07. 23.                                     Calzadilla – Mansilla

Annával mentünk együtt, nagyjából félútig, a többiek nem sokkal utánunk. Ezen a szakaszon továbbra sem volt árnyék, illetve egyetlen település sem, a cél előtt. Az egyik gyors pihenőnél beért minket az Anna-Derick-Gyuri trió. Onnan tudtam, hogy közelednek, amikor még nem láttam őket, hogy Gyuri torka szakadtából üvöltötte Achillesként azt, hogy „HECTOOOOR!”, majd miután leült mellém, arra buzdított, hogy tegyek én is így, mert csak. A semmi közepén ücsörögtünk egy darabig, majd indultunk tovább. Több elágazásbál bizonytalanok voltunk, vagy nem volt jel, vagy tökre nem volt egyértelmű, de istenigazából ez sem zavart. A barna Anna előrement, gondolom egyedül szeretett volna lenni, és Derick itt teljesen kiakadt, folyamatosan üvöltözve adott hangot nemtetszésének. A második elágazás is furcsa volt, de állati jól esett, mikor a szőke Anna a többieket túlharsogva az én véleményemet kérte ki, és aszerint indultunk tovább. Végül jó felé mentünk, már láttuk is a célt, de szétszakadtunk, mert mindenki nagyon kezdett elfáradni, így a tempót sem tudtuk egymáshoz igazítani többet. Nem tudom pontosan mi volt az oka, a sivatagos út, a rekkenő hőség, a fizikai fájdalom, a mentális megpróbáltatások, de az utolsó szakaszon mindenki kikelt önmagából. Gyuri üvöltözött velem egy sort a város határában, hogy miért nem várom meg, mikor csak én tudom, hogy hogyan találhatjuk meg a városban a szállást. Én tök értetlenül álltam előtte, hogy egyrészt ugyanaz a térképünk, másrészt soha nem vártuk még be egymást, mire fel ez az egész hercehurca. Több mint valószínű, hogy megint a lába fáj nagyon, ezért ennyire ingerlékeny. Két spanyolt is elkergetett maga mellől, akik kommunikálni próbáltak vele. Kisebb kérdezősködés után már a városban megtaláltuk a zarándokszállást is, ahol kajáltunk közösen egy jóízűt, illetve egy aznap megismert osztrák srác gitárjátéka mellett ittunk egy kis szangriát, amit ez esetben a spanyolok készítettek el, és minket hívtak meg. Ma beszélgettem egy keveset telefonon egy régi barátommal, Tomival. Mesélt, hogy mi újság van otthon, és nagyon jó érzés volt kicsit kiszakadni onnan, ahol voltam, hallgatni a meséket az otthoniakról. Este Anna beszélni, beszélgetni akart velem, folytatva egy, már megkezdett témát. Kevés vagyok ahhoz, hogy pontosan le tudjam írni a lényeget, de megpróbálok kiemelni néhány számomra fontos dolgot. Főleg a személyiségeinkről és a világképünkről, szerepeinkről és elveinkről, ideáinkról volt szó. Észrevettem egy nagyon furcsa dolgot. Az elmúlt másfél évben Adrival való párkapcsolatom alatt, és legfőképpen a szakításunk után a személyiségem, a világom, az elképzeléseim teljesen szétestek, és darabjaira hullottak. Minden. Innentől mélyrepülés. Egy nagyjából négy hónapos időszakra teljesen kivetkőztem önmagamból. Nem arról van szó, hogy szándékosan bántottam volna a barátaimat, vagy a családomat, sokkal inkább önmagamnak okoztam sorozatosan hatalmas csalódást. Éjszakai élet, részegedés, nők, rombolás, nemtörődömség, sorolhatnám még a végtelenségig. Lehet így elsőre nem tűnik semmi komolynak, de számomra azzá válik, hiszem szembe köptem önmagamat azzal, hogy szartam a saját elveimre, az elképzeléseimre, mindenre, amiben valaha hittem, hogy igaz. És ahogy itt, az ágyamon írom ezeket a sorokat, miközben mindenki alszik már, belegondoltam, hogy mégiscsak sikerült megbántani embereket, nem is keveset, mikor úgy viselkedtem, mint egy erkölcstelen skalpvadász. Furcsa, hogy ez az időszak, illetve a feleszmélés ebből a periódusból lökött végleg a Caminora. Nagyon sok dolgot megbántam amit tettem, mégis érdekes paradoxon, hogy ez alatt az idő alatt fogadott be a pesti baráti társaságom. Nem lenne sem elég időm, sem oldalam kifejezni mennyire hálás vagyok a sorsnak ezért, értük. Pont minden a legjobbkor történt. És februárban visszakaptam a bátyámat is. Erről megint csak egy külön könyvet lehetne írni. Visszakanyarodva, ezen az estén, mikor Annával beszéltem, pillanatokra visszatért a régi énem, és nem az az útjavesztett valaki voltam, mint a Camino előtt… Ezekkel a gondolatokkal és múltam szilánkjaival aludtam el.

013. 07. 22.                         Terradillos – Calzadilla de los Hermanillos

A jelentéktelen kis falunkat elhagyva a két Annával először a második kisvárosban, San Nicolasban álltunk meg reggelizni. Frissen sült bagett és rántotta, egy barátságos mosoly kíséretében. Lélekemelő volt, és szükségem is lett végül minden csepp erőmre, hogy a mai szakaszt végig tudjam csinálni. Az út felénél leszakadtam a többiektől, és egy gyors pihenő után végleg eltűntek a szemem elől. Ez csak akkor vált problémássá, mikor egy magaslatról messze előre láttam, és ők nem voltak sehol Rossz irányba fordultak egy elágazásnál, ahol eléggé kaotikussá váltak a jelzések, és aznap sokan jártak ugyanígy. Felhívtam a lányokat, elmagyaráztam, hogy hogyan jutnak vissza és merre kell fordulni, majd mentem tovább egyedül. Egy kis falut hagytam el, amikor hirtelen a szemem elé tárult az úgy nevezett római út, amit még Traianus császár idejében építettek. No ez annyit jelentett, hogy egy nagy rakás vörös föld az egész. A Meseta semmi volt ehhez képest. Vörös homok, illetve föld, tele kövekkel, fa, épület, árnyék sehol. A nap pedig úgy rázendített mint anno Estellában, csak ott volt hova elbújnom. Egy jódarabig bizonytalanul haladtam előre, mert kilométerek óta nem láttam sárga nyilat sehol, de még embert sem. Egy vasúti híd emelkedett a semmiben, ott megláttam végre a nyilat, így ez a gondom is elszállt hamar. Nem sokáig bírta azonban a vállam onnantól, egy hátborzongató reccsenés kíséretében lángolni kezdett a fájdalomtól. Kihámoztam magam félig a táskából, és félvállon hordtam a táskát, de nem mertem megállni, nem állhattam meg a tűző napon, mert akkor megsülök. Összeszorítottam a fogam, és elküzdöttem magam egy bokorig, ami egyedülálló növényzetcsoportként vegetált az út szélén. Muszáj volt itt pihennem, úgy éreztem egy centit nem tudok tovább menni. A bokor tövében masszírozgattam magam, és úgy éreztem, minden életkedvem elszáll. Emlékeztem, hogy reggel kaptam Fruzsitól egy érdeklődő sms-t, ezért megcsörgettem, hogy hívjon vissza, hogyha mozogni úgysem tudok, most van idő és lehetőség beszélni pár percet. Nem is történhetett volna ideálisabban. Rengeteget jelentett, hogy tudtam az egyik legjobb barátommal beszélni, hogy hallhattam a hangját… Feltöltődtem annyira, hogy megrázzam magam, és folytassam a gyaloglást, hogy aztán másfél óra múlva beszáguldjak a célvárosba. Túl is mentem a szálláson, annyira szétestem, de aztán Rita, aki elsőként ért oda, valahogy elért, és így is a csapatból elsőként érkeztem meg. Értetlenkedve ücsörögtem a máltai lovag előtt, aki a hospitaler volt, miközben a tőle kapott behűtött vizet kortyolgattam elgondolkodva. Valószínűleg kaptam egy enyhe napszúrást, mert egész délután hányingerem volt és szédültem, de gyorsan kihevertem másnapra. Nem esett olyan jól még étel, vagy társaság, mint aznap este…

2013. 07. 21.         Carrion de los Condes – Terradillos de Templarios

Mindig akartam beszélgetni egy írrel, ez ma sikerült is, csak Spanyolországig kellett eljönni ezért. Az első 17 kilométeren semmiféle megálló nem volt a mai napon, de találtunk egy fém lapokból összeeszkábált kis bódét, ahol egy fickó a kocsija csomagtartójából pakolt ki mindenféle kajákat és italokat, és kirakott pár műanyag asztalt és széket is, így azonnal kaptunk az alkalmon, hogy a nap elől ide meneküljünk. Annáékkal itt ettünk, mikor csatlakozott hozzánk Robin, akit Castrojerizben láttam először, és feltűntek a hatalmas tetoválásai. Ha tippelnem kellett volna, azonnal rávágom, hogy ír, igazam is volt. Kérdezte, hogy velünk jöhet e, nem akar tovább egyedül menni, szeretne csatlakozni valakihez. Hogyavihahrbane, mondtuk neki. Az út további részében szerintem kevés olyan téma volt, amit Robinnal ne érintettünk volna. Anna főleg csak figyelt, mert nem tudta magát túl jól kifejezni angolul, de amikor nagyon szeretett volna valamit mondani, vagy sikerült neki, vagy segítettem. Nehéz visszaadni azokat a dolgokat, amiket és ahogyan átbeszéltünk, de hihetetlen élményként tartom számon. Dög meleg volt, és az út is nehéz volt, de még csak meg se kottyant, annyira belemélyedtünk. Beszélgettünk az istenhitről, vagy a hitről általánosságban. Robin ír, és ugyan az írek többsége vallásos vagy legalábbis hívő, ő mégis kijelentette, hogy nem az. Nem hagytam a dolgot annyiban, mert én sem vagyok az. Erre jött a kérdés: de hát akkor miért van a zsebedben egy rózsafüzér? Rita is kérdezte már… Érdekes történet ez. Életem egyik meghatározó szakasza a lengyel szerelemhez fűződik, ebből az időszakból származik a rózsafüzér is. Jagoda és családja nagyon mélyen vallásos volt, és főleg a családját nagyon rosszul érintette az, hogy nem elég, hogy hinni sem hiszek, de még csak meg sem vagyok keresztelve. Volt, hogy atrocitás érte emiatt őt, hol az egyház hol a család bizonyos tagjai részéről. Ő is szomorú volt, hogy most azért, mert nem hagyták ezzel békén, vagy mert valóban komolyan gondolta, hogy nekem ez rossz, hogy nem vagyok megkeresztelve, nem tudom. Úgy gondolom, hogy mindkettő. Mindenesetre szerettem őt, márpedig én úgy működöm, hogy nem viselem el, ha egy szerettem, legyen az családtag, barát, vagy a kedvesem, szenved. Kézenfekvő volt akkor, 2009-ben, 19 évesen, hogy meg kell oldani ezt a problémát, és azt is tudtam, hogy hogyan: meg kell keresztelkednem. Ezen a közvetlen környezetem vagy ki volt akadva, vagy teljesen ledöbbentek. "Épp te? Az egy dolog, hogy nem hiszel, de folyamatosan támadod az egyházat, megveted őket, és minden vakbuzgó hívővel vitázol és harcolsz." Nagyjából ilyen és ehhez hasonló reakciókat kaptam, de nem érdekelt. Találtunk egy papot, aki már akkor is nagyon öreg volt, de eléggé jófej és megértő. Elmondtam neki a helyzetet és maradéktalanul őszinte voltam, egy ilyen helyzetben nem akartam hazudni senkinek. Elmondtam, hogy sajnos nincs hitem, és ezt az egészet nem önmagamért teszem, de csöppet sem bánom. A pap (Laci bácsi) mosolygott és megértett, tett egy ajánlatot: eljárok 2-3 hónapon keresztül hozzá hitoktatásra, és ha úgy látja jónak, megkeresztel, és együtt lezavarjuk az elsőáldozást és a bérmálkozást is. Rábólintottam, de már az első hónapban kiderült, hogy kevés újat tud mondani, mert olvastam kíváncsiságból a bibliát, így a találkozásokkor általában beszélgettünk, véleményeket ütköztettünk. Hihetetlen ember volt, tele érdekesebbnél érdekesebb történetekkel, imádtam hallgatni. Eljött a keresztelés napja, a család nagyban készülődött, utoljára mentem át Laci bácsihoz. Meg akart a keresztelkedés alkalmából ajándékozni. Felém nyújtott két rózsafüzért, egy Ninivéből és egy Jeruzsálemből származót. Az utóbbit választottam. Azt mondta, hogy ezt az egészet azért csinálja, mert abban reménykedik, hogy segít megtalálni a hitemet, és hogy megtalálom ezen kívül azt, amit keresek. Jót akart nekem. Amikor odaadta az ajándékát mosolyogva csak annyit kért, hogy néha menjek el egy templomba, és ne múljon el az egész tett csak úgy, minden következmény nélkül. Megígértem neki. Ahogy a kavicsos utat tapostuk, Robin csak emésztgette a hallottakat, és végül megkérdezte, hogy mi lett az egészből. Elmondtam neki, hogy megszegtem az ígéretemet. Nem sokkal később Jagodával különváltunk, Laci bácsi pedig meghalt, én pedig nem tartottam meg a szavam. Szégyellem magam ezért, de nincsen mentségem, meg sem próbálok védekezni. Bocsánatot szeretnék kérni az öregembertől, így az egyetlen dolog, ami rá emlékeztet, a rózsafüzér Jeruzsálemből itt lapul a zsebemben, olykor a kezembe veszem és beszélek hozzá, de a lényeg, hogy elviszem Santiagoba, és nagyon remélem, hogy megbocsájtaná azt, amit elmulasztottam megtenni. Aztán ha hazamegyek, vissza akarom adni a keresztet a pap legközelebbi hozzátartozójának, mert úgy gondolom, hogy nincs jogom birtokolni. Akkor mégiscsak megtértél végül, lett hited? Nem érzem, hogy így lenne, válaszoltam. Robin azt mondta, megérti, neki ez az egész egyház által képviselt hit nagyon távol álló, túlságosan is leegyszerűsített, túlságosan is emberi dolog. Ha valóban létezik isten, vagy valamilyen felsőbbrendű teremtő és vigyázó erő, akkor ilyen emberi fogalmakkal, mint a szeretet, a harag, a halál, vagy bármi más, nem lehet meghatározni, mondta. Nem tudtam nem egyetérteni vele. Ez a mi bajunk, nem tudunk hinni. Tudni akarjuk, pedig mennyivel egyszerűbb is lenne, ha csak szimplán elfogadnánk.Vajon a tudatlanság tényleg boldogság?

A témák csak peregtek tovább, kiderült, hogy Robin amúgy speciális igényű gyerekekkel foglalkozik, legyen az indulatkezelési probléma, fogyatékosság, vagy bármi más. Körbejárta a világot légiutas-kísérőként, és civilben imád szörfözni, a szabadság élteti, és tele van ő is mindenféle mesékkel, történetekkel. Mindegyik tetoválásához tartozott egy sztori, csak a hátán lévő két kezet ábrázolóról nem akart beszélni, azt mondta, azt ő tervezte, és csak magának van fent. Sosem tudott amúgy megmaradni egy munkahelyen, és hosszan tartó kapcsolata sem volt. Rákérdeztem, hogy miért lehet ez, talán azért, mert fél attól, hogy elveszíti a hőn szeretett szabadságát? Erre elgondolkodva hümmögött, hogy lehet. Kérdeztem, hogy merre járt a világban, és ő is legalább annyi mindent látott, mint Martin, csak nem a lábán jutott el ezekre a helyekre. Meg is jegyezte a thaiföldi transzvesztitákkal kapcsolatban, hogy nem véletlen nevezik a fővárost Bankoknak (bancock)….. A téma később végül jó filmekre terelődött, majd egy Caminos film említésekor arra, hogy hogyan is vagyunk itt. Azon gondolkodtunk, és itt már Anna is beszállt, hogy miért ennyire nyitottak és közvetlenek az emberek, miért kovácsolódik össze csapattá a sok különböző zarándok, akiknek semmilyen közös nevezője nincs, csak az, hogy itt vannak az úton. Én azt mondtam, hogy a szenvedés nagy csapatépítő erő. Minden nap végigmész az aznapi szakaszon, együtt másokkal vagy akár külön, és este azt látod a társaidon, hogy ugyanazt az utat menték végig mint te, ugyanúgy szenvedtek és küzdöttek mikor kellett, és pontosan annyira nem véletlen, hogy itt vannak, ahogy az sem az, hogy te itt vagy. Példaként a vízilabdacsapatot hoztam fel, a győrieket. Akkor lettünk igazán csapat, mikor végigcsináltuk az egy hetes edzőtábort, együtt taposva, pillangózva, szenvedve, vagy épp pihenve, hülyéskedve. Hihetetlen élményeket adott, és a legtöbb sztori a mai napig onnan van. Robin egyetértett egy két kiegészítést téve, hogy a szenvedés mellett ott a bajtársiasság és az empátia is, hogy érzékennyé válasz másokra. Ha azt látod, hogy az út mellett ül vagy fekszik valaki, és látod, hogy nincs minden rendben, azonnal indulsz segíteni, ott támogatod az illetőt, ahol bírod, mert tudod, hogy ellenkező esetben ezt te is visszakapnád. Anna a szenvedés részét csuklóból elvetette, szerinte itt sokkal mélyebb spirituális dolgokról szól az egész, de hazudnék, ha azt mondanám, megértettem teljesen amit mondott, így meg sem próbálok bele menni a részletezésbe. Robin egy várossal korábban megállt, és búcsút intett nekünk, ő innentől lassabb tempóban fog menni, mint mi, mert a repülőjegye sokkal későbbre szól, inkább lassabban megy, semmint várakozik Santiagoban napokat. Sajnáltam, hogy többé nem találkozunk, de megértettem. Annával aztán a jelek félreérthetősége miatt rossz irányba fordultunk, és megint megtettünk feleslegesen több kilométert, de aztán nagy nehezen visszanavigáltuk magunkat az útra, és hamarosan megérkeztünk egy nagyon semmilyen falucskába. Terradillosba, ahol aztán ennek örömére ettem egy borzalmasan szar zarándok menüt, és sokat beszélgettem Ritával. Vagy inkább ez esetben csak hallgattam, amit ő mesél, főleg a saját életéről és tapasztalatairól. Kezdtem megérteni, miért van itt. Sok lett neki az élete, a munkája. De beszélgettünk a családról, vagy épp a pszichológiáról is, szóval összességében kellemes napot zártam. Főleg, hogy Anna a végén volt olyan jó, és megint megnyomkodta a hátam.

2013. 07. 20.                             Fromista – Carrion de los Condes

Késésben vagyok az írással, így pár részlet a homályba veszett, remélem írás közben sikerül valahogy visszaemlékeznem. Úgy voltam vele, hogy a tököm tele van az unalmas tájjal és úttal, és egy javaslatot tettem a többieknek. Tudok egy alternatív útvonalat, ami nem a mai, betonnal kiépített „zarándok sztrádán” vinne minket, hanem egy folyó melletti fákkal szegélyezett zöld területen. A többiek nagyon örültek, simán belementek a dologba. Párszor megálltunk már az elején, így Rita kivételével együtt voltunk négyen, magyarok. Amikor átmentünk az első kis falun, épp egy hajnalban még tartó buliba csöppentünk bele. Sört, baileyst és még sok mást nyomtak a kezünkbe a bulizó emberek, akik épp azt ünnepelték, hogy megszületett a falu századik lakosa. Egészen viccesek voltak, atom benyomva, angolul alig csak makogó fiatalok. Továbbmentünk, de a lányok gyorsan lehagytak minket, beszélgetni akartak, így mi Derickkel folytattuk tovább az utunkat. Gyakorlatilag nem történt semmi, azt leszámítva, hogy egyszer keresztezte az utunkat egy birkanyáj. Az utolsó pár kilométeren már nem tudtuk megúszni a „zarándok-sztrádát”, így a telefonomról raktam be zenéket, hogy ne bolonduljunk meg. (és hogy Derick ne kezdjen megint énekelni, mint a múltkor) A zarándokszálláson az egyik hospitaler azzal fogadott minket, hogy van itt egy magyar nővér, mindenképpen beszéljünk vele, örülni fog nekünk. Erikának hívták, 6 éve él itt, távol Magyarországtól, a környéki zárdákban élve. Mi visz arra rá egy embert, hogy otthonát elhagyva ilyen életet éljen? Sajnos nem volt alkalmam megkérdezni tőle, pedig nagyon érdekelt volna a válasz. Mire eljött a pihenés ideje, elromlott a kedvem, így a vásárlás után ledőltem egy kicsit. Hallottam, hogy a közös helységben a nem sziesztázók énekelnek és zenélnek, nekem nem volt kedvem csatlakozni, inkább elmentem sétálni. A mellettünk lévő templomból gitárszó hallatszott, amin nagyon meglepődtem, és bementem kideríteni mi történik. Beültem a hátsó sorok egyikébe, és láttam, hogy egy gitárművész koncertet ad, majd hátradőlve élveztem, ahogy a zene betölti az egész templomot, aminek gyönyörű akusztikája volt. Állati jófej volt a pali, két szám között angolul is elmondta, hogy épp mit és miért fog játszani. Az utolsó szám alatt kiosontam a templomból, és folytattam a sétámat. Már épp visszafelé vettem az irányt, amikor hangos trappolást, és két futó alakot láttam nem messze tőlem. A két Anna volt az, és felém rohantak lélekszakadva. A kezembe nyomtak egy kis zacskót, kiáltottak valamit, majd elrohantak, épp olyan gyorsan, ahogy jöttek. Egy darabig néztem, ahogy eltávolodnak, majd kibontottam a zacskót: egy hatalmas méretű, kólás savanyú gumicukor volt benne. A kedvencem. Jót vigyorogtam a dolgon, zsebre vágtam az ajándékom, majd vigyorogva az integető Marcellához ültem egy kocsma teraszára, friss olivát és sört fogyasztani. Visszaértem vacsora előtt a szállásra, és a belső udvarra kiülve Gyurival, Derickkel, és a spanyol zarándoktársainkkal, egy testvérpárral szangriáztunk kajáig. A vacsi elég szerény volt mennyiségileg, egy kevés tészta, és vadásztam Annának valahonnan egy kis salátát. Ha hazamegyek Győrbe, felfalok egy egész vadkant, erre megesküszöm, annyira ritkán jutok húshoz… Próbáltam rosszkedv megelőzni, így elvettem megint Gyuri iphoneját, és motivációs zenét hallgattam lefekvés előtt. Valahogy így ért az este. Az éjjel keveset és nyugtalanul aludtam.

2013. 07. 19.                                     Castrojeriz – Fromista

Hegymászással indult a nap. Őszintén szólva nem bántam egy percig sem. Sőt, egészen hiányzott ez a fajta haladás, a sok egyhangú egyenes után. A tetejéről láttuk az egész völgyet, a dombbal ahol Castrojeriz aludt. A kezdeti lelkesedésemet aztán hamar letörte a lejtő után következőző szakasz. Se árnyék, se fa, se domb, vagy bármi, ami megtöri a monotóniát. Csak a homokos kavicsos út és a végtelen szántóföldek. Az első faluba találkoztunk a Martin-féle belgákkal, meg is álltunk egy rövid pihenőre velük, annyira boldogok voltunk, hogy látjuk őket. Még kétszer kellett aztán miattam megállni, fájt a vállam. Találtam egy krémet a táskámban, egy sunrider termék, gondoltam kipróbálom, ezt még nem használtam. Sun Breeze, jól hangzik. Azt hittem összeszégyellem magam. A krémtől egyszerre lángolt és fagyott meg a vállam, de addig sem éreztem, hogy fáj! Állati boldog lettem, és majdnem körbeugráltam Annát örömömben. Csak meg kellett volna mosnom a kezem, mielőtt pisilni megyek. Onnan egy picit csendesebben, összeszorított fogakkal mentem tovább, miközben Anna jót nevetett rajtam. Az utolsó faluban megint megálltunk a belgákkal együtt, majd Annával egy jó órás beszélgetős sétával beértünk Fromistába. Dög meleg volt már, gyorsan meg akartam találni a szállást, hogy ledobhassuk a cuccainkat. Mire lepakoltunk, megjelent a másik Anna anyuja, Rita is, Gyuriék még sehol. Zuhany után én lefeküdtem pihenni, majd Derick hangjára ébredtem. Gyuri meghúzta a combját menet közben, ezért haladtak ilyen lassan. Mennék is enni, mert farkas éhes vagyok, de Gyuri épp alszik, és egyedül nincs kedvem kimozdulni, úgyhogy kiváló alkalom ez az írásra. Kimentünk Derickkel és a lányokkal dobálni egy teniszlabdát, meg beszélgetni a szállás előtti téren. Ma amúgy a mesék napja volt, legalábbis részemről. A többiek folyton a múltamról faggattak, én pedig „egyszerélünk” alapon elmondtam nekik pár történetet, amire kíváncsiak voltak. Volt szó a karomon lévő és egyéb sebhelyekről, a lengyel szerelemről, a zsebemben hordott rózsafüzérről, és egyebekről is. Kellemesen konstatáltam, hogy nem menekült el senki, sőt, meg is köszönték, és további történeteket kértek. Kezdem egészen megszokni ezt a fajta kedvességet és érdeklődést. A többiek megvették a jegyet haza, majd elkezdtek győzködni, hogy menjek én is velük megnézni a Camino után az óceánt, Finisterránál. Egyszerűen én úgy látom, hogy nem akarok a kijelölt célomon kívül még tovább menni. Azért jöttem, hogy eljussak Santiagoba, addig, és nem az óceánhoz. Nem is igazán mozgat meg a gondolat sem. Meg amúgy is, előbb el kéne jutni Santiagoig

.

2013. 07. 18.                                    Hornillos – Castrojeriz

Még egy nap a Meseta, és amíg a fennsík tartott, addig az unalmas is volt. Félúton beértünk egy kis középkori faluba, ami egy lejtőre épült. Itt megreggeliztem, majd mikor beértek a többiek, szőke Annával mentünk tovább. Girbegurba utak után beértünk San Anton romjaihoz, ahol pár percre megálltunk, hogy igyak, illetve hogy megmozgassam a karomat és kifújjam magam. A vállam egyre ramatyabb, hiába kenem minden szarral nap mint nap. Most, ahogy írok, így is bele-bele hasít a rohadékba. Valamit ki kellene találnom, hogy ne zavarjon ennyire, vagy legalább ne hátráltasson, mindig emiatt kell megállni pihenni. Talán be kéne venni pár szem aspirint reggel, de még a gondolatától is irtózom, hogy további gyógyszerekkel tömjem magam. Kihúzom valahogy így is, aztán meglátom. San Anton után hamar megláttuk a cél városunkat. A tájat egy hatalmas domb uralta, aminek a tetején egy szinte totálisan darabjaira hullott vár ült. A város, Castrojeriz, ahova ma érkeztünk, ennek a dombnak az oldalában húzódott. Kisebb nézelődés után megtaláltuk a harmadik templomnál a szállásunkat, a többiek egy órával később futottak be. Elértem az előttünk lévő Juli-Jani párost telefonon, és megbeszéltük, hogy hamarosan újra összefutunk. Remélem valóban így lesz. Szieszta és vásárlás, utána eltulajdonítottam Gyuri iphoneját, és folyamatosan zenét hallgattam rajta, miközben a srácot 2 kiló gyümölcsből és egyéb hozzávalóból jó adag sangriát készítettek, amit aztán ki tudja hogyan, de elpusztítottunk. A sangria fogyasztása és a fülemben dübörgő ír zene hatására eszembe jutott, hogy tegnap váltottam pár sms-t Petyával. Már egészen lemondtam róla, hogy a fonyódosok közül bárki is írjon, így hihetetlenül jól esett meglátni, hogy mégis üzent. Annyira szarul jött ki az egész, amit otthon tőlük „tapasztaltam”. De mivel folyamatosan eszembe jut a napi túra közben, így remélem hamar beheged ez a seb is. Idővel. Most itt ülök egy nagyon magasan lévő kőteraszon, és bámulom a távolban ücsörgő hegyet, amit holnap fogok megmászni, miközben a többiek már a repjegyek árát nézegetik. 19 nap van hátra Santiagoig, aztán valósággá válik, amiről egy ideje mindenki beszél: befejezni az utat. 470 kilométer még addig. Így is felülmúltam minden reményem. Meglátjuk meddig megyek még el.