2022.08.15. Valahol a Tjäkjta checkpoint előtti hegység lábánál – Tjäktja – Alesjaure – Valahol a mocsaras vidéken túl, ahol az utolsó dombok kezdődnek, Kieron és Alesjaure között

Az eddigi legkevesebb gondom volt az éjszaka. Most már nem cicóztam, egy szál alsóban aludtam a rendeltetésszerűen használt hálózsákban, és magamban nevettem, hogy az öregemnek igaza volt. Amellett, hogy még meg is izzadtam, sem a szokásos éjjeli megtisztulás járaton nem fáztam, mikor ahhoz azért felöltöztem minimálisan, sem reggel, amikor elkezdtem készülődni. Továbbra is azt gondolom, hogy ember nem könnyített még magán ilyen festői helyzetekben, mint mi, most éppen egy folyó melletti dombon, amit minden oldalról hatalmasnak tetsző hegyek messze nyúlóan körbe. Kifejezetten szerencsésnek éreztem magam, mert ugyan figyelmeztetett az indulás előtti napon az egyik szervező, hogy ne nagyon emelgessük a köveket, mert szeretetcsomagot találhatunk alatta az elmúlt 20 évből, egyelőre sikerült elkerülnöm a találkozást. Gördülékenyen és egyre rutinosabban tuszkoltam be a dolgaimat a táskámba, lehetőleg minél halkabban, mert ugyan Liz már ébren volt, Sanne sátrában azonban még nem lehetett hallani mocorgást. Gyurit nem vártam meg, mert ő még lamentált az élet értelmén, ahogy azt amúgy az emberek egy jelentős hányada tette hajnali hat óra körül általában, így megbeszéltük, hogy legkésőbb Alesjauréban megvárjuk egymást. Már nem vitázott, belátta mekkora távot kell ma és holnap megtennünk annak érdekében, hogy időben megérkezzünk a célba. Nem bántam meg a döntésemet, hogy nem ragaszkodtam a társaságához, mert a hegymászásnál, amikor nagyon fontos minden lépésünkre ügyelni, gondosan megválogatva a felfelé vezető csapásokat, jobb nem alkalmazkodni a másikhoz, hanem a saját tempónkban haladni, amíg fel nem érünk, illetve meg nem állunk pihenni.

Egyedül vágtam neki a hegy felé vezető útnak, bár elszórva már néhány emberrel lehetett találkozni, jellemzően a közeli sátrakból, akik nem messze mögöttünk töltötték az éjszakát. A mocsarasabb terület minden átmenet nélkül tűnt el a lábam alól, helyette pedig először zöldellő, néhol mélybarna földszínnel szabdalt dombok váltották fel a korábbi látványt, majd egyre sziklásabb, sárosabb és kopárabb lett a táj. A napsugarak melengették a hátamat, de hamarosan inkább zavaróvá kezdett válni, mert a kaptatón kaptatva olyan szinten felhevült a testem és szakadt rólam a víz, hogy szabályosan kánikulának éltem meg a 8 fok körüli hőmérsékletet. Úgy éreztem, hogy jó tempóban haladok, büszke voltam arra, hogy sikerült mindig megtalálnom a legegyszerűbbnek tűnő ösvényeket, így a lábamba nem tért vissza az éles, talpon átívelő fájdalom. Ahogy rendületlenül haladtam előre, egyre többet pöröltem a heggyel. Mindig, ahonnan álltam, úgy tűnt, hogyha az előttem lévő kapaszkodón felmászom, akkor már a csúcsközelben leszek. Kiderült, hogy a látvány folyamatosan csalóka volt, mert nem fokozatosan és egyenletesen volt meredek, hanem hullámzó módon. Fel-fel, aztán előre, majd újra fel-fel… Így mindig, ahonnan állva néztél, azt gondoltad ez az emelkedő lesz az utolsó, ami nagyon frusztráló tudott lenni a sokadik ilyen után. Ezzel együtt is a szervezetem hozzászokott a mindennapos terheléshez, már az sem zavart, hogy hatalmas kortyokban és hangosan veszem a levegőt, és a táskám is könnyebbnek hatott már, mint az első napokban. Amikor megálltam kifújni magam, gyönyörködtem a napsütötte tájban, és próbáltam meglátni Gyurit, vagy bárki ismerőst a messzeségben, de fentről már apró foltoknak hatottak csak az emberek. Mindig, mielőtt elkezdtem volna fázni a megélénkülő szélben, felkaptam a táskám és támadtam tovább a csúcsot. Az egyik utolsó nagy rohamnál már kézzel lábbal kapaszkodtunk a sorstársaimmal, mert a sár miatt nagyon csúszósakká váltak a kövek, és ilyen meredekségben nem lehetett máshogy biztonságosan feljutni. Mikor megláttam a fatáblát, ami már magát a csúcsot jelezte, a felirat pedig csak úgy táncolt a szemem előtt, hogy a „Fjällräven túra legmagasabb pontja”, alig hittem a szememnek. Nem volt erőm tombolva örülni, ahogy azt 9 éve tettem az El Camino-n, mikor megmásztam a Pirenneusokat, és káromkodva, eufórikusan hívtam fel nap végén a szüleimet. Most egyszerűen, apró vigyorral a szám szélén, elégedetten bámultam le a völgybe egy percig, majd odamentem a többi túrázóhoz pihenni a hófoltokkal tarkított táj monotonitását megtörő faházikókhoz, amik egyfajta menedékházként funkcionálhattak, vihar vagy más vész esetére. Állítólag valaki aludt is az egyikben, pedig a szervezők ezt az eligazításnál tiltották is, mondjuk őszintén szólva nem értem, hogy miért. Ahogy rutinosan majszoltam valamilyen ennivalót, hogy pótoljam a magamban elégetett reggeli trutymót, észrevettem, hogy egy csoport hógolyózni kezdett egy szív alakú hófolton, akár egy csoport önfeledt gyerek. Már attól megfiatalodott a lelkem, ahogy a többi, fáradtabb társunkkal csak néztük őket. Ismerős érzés kerített hatalmába, amit utoljára a zarándoklaton éreztem. A közösség, az együtt véghez vitt küzdelmek miatt kialakult csöndes testvériség érzése. Nem szóltam senkihez, csak átengedtem magam az érzelmeimnek, és annak, hogy most először, mióta itt vagyok, vagy talán már évek óta először éreztem, hogy erős vagyok. Hogy hiába volt pokolian nehéz feljutni ide, a mumusként emlegetett hegyre, ami a legnehezebb szakaszként volt aposztrofálva a túra során, még mindig lüktet bennem az energia. Most végre éreztem reményt az akaraterőm mellé, hogy gond nélkül teljesítsem azt a napi távot, amivel behozhatom a lemaradást, amit az elmúlt napokban termeltünk a felkészületlenségünk miatt. Egy, a túrát népszerűsítő youtube videóban hallottam egy túrázótól, hogy nem hódíthatjuk meg ezt a túrát, mert a túra maga meg fog akkor törni minket, alázattal kell hozzáállni minden lépésünkhöz. Ha meg nem is tört egyelőre Észak, mindenesetre tájékozatlanságból fakadó arroganciának kezdtem el felfogni azt, ahogy otthonról ehhez az egészhez álltam. Megláttam, hogy csupán 110 kilométerről van szó, és a régi Indexes újságírók kamera apparátussal is megteszik a távokat, akkor ez nekem sem okozhat gondot. Nem gondoltam sem bénulásra, sem semmire, csak arra, hogy lehúzhassak egy tételt a bakancslistámról. Erre itt vagyok, nem győzőm korholni magam csacskaságomért, és hálát érzek a testem és a felszerelésem felé, hogy kibírják ezt a megterhelést. A terapeutám örülne, ha hallaná most a gondolataimat. Én, a krónikus, autoimmun-beteg hálás a testének. Még a végén megtanulom szeretni magam! Na, azért ne szaladjunk annyira előre, elég lesz az is, ha hazajutok épp bőrrel egyelőre.

A félórásra duzzadó pihenés után összeszedtem magam, és egy videóüzenetet kezdtem felmondani neked és az otthoni többieknek a telefonra, mert telve voltam lelkesedéssel. De ahogy beszéltem, elvétettem az irányt, amit pusztán csak annyit jelzett, hogy arra mintha sárosabbak lennének a kiálló sziklák, és elkeveredtem egy kőrengetegben. A lábamat nagyjából a tizedik lépésnél újra kivégeztem, de most a második is sajogni kezdett, ahogy a mindent elborító, szorosan egymás hegyén hátán roskadozó kőrengeteg tetején egyensúlyoztam egy ázsiai és egy spanyol sorstársammal, akik épp úgy jártak, mint én. Mikor megálltam egy mocsaras résznél, körbenézve láttam, hogy úgy 250 méterre meredeken lefelé visszaveri a napfényt néhány fapalló a sziklát tetejére illesztve, így úgy következtettem, hogy az van szánva hivatalosan az útnak. Így is volt, mert mikor leértünk, megjelentek a tapasztaltabb túrázók is, lassan egyensúlyozva a bokagyilkos kövek között. Néhány órába telt kikeveredni ebből a sivár borzalomból, mire újból egy dombos területre értem, ahol ott lobogott az erős szélben a szervezők megnyugtató kék sátra. 11 óra előtt pár perccel kaptam meg a pecsétet, egy nagy bögre (szerencsére Gyuritól kaptam ajándékba egy csajkát, most nem a kis összehajtható poharat használtam) helyi bogyólevet és egy nagy szelet kalóriabomba süteményt. Úgy döntöttem, hogy a korábban húzósabb napokra, a belső zsebembe elrejtett rénszarvasos bagettet most megérdemeltem elfogyaszthatom, mikor találtam egy szélvédett helyet, és pár ismeretlen társammal letelepedtem pihenni. Ahogy mocorogtam, két középkorúnak tűnő svéd nő kiszúrta, hogy erősen sántítok az egyik lábamra, így odaintettek magukhoz, és elkezdtek sorba gyógyszereket és egyéb doppingszereknek tűnő bogyókat és pezsgőtablettákat a kezembe nyomni. Első döbbenetemben csak annyit kérdeztem, hogy honnan van ennyi mindenük, mire az volt a válasz, hogy a polgári életben ők bizony gyógyszerészek, és hozták magukkal a patikát. Lelkiismeretfurdalás nélkül fogadtam el mindent, miközben igyekeztem megjegyezni, hogy mit mivel nem szabad bevenni, illetve hány óránként és összesen mennyi orvosságot szabad bevenni. Aztán beszédbe elegyedtem két tapasztalt, szintén svéd túrázóval, hogy hogyan tervezik végigmenni a Fjällrävent, és itt is találkoztam azzal az információval, hogy már nem 5 nap a maximális ideje a túrának, amivel eredetileg otthon számoltunk Gyurival. Most már nem voltam mérges, csak keserű, akár a gyógyszer, amit beszélgetés közben lenyeltem… A csevej alatt a fiúk mindenféle szalagokat és tapaszokat kötöztek a lábukra, egyiknek már le is esett egy lábujjkörme, a másiknak tele volt a sarka környéke vízhólyaggal. Megjegyeztem magamban, hogy mindenképpen vissza kell mennem a győri Geotrack boltba megköszönni a rövidhajú boltoslánynak, hogy ezt a cipőt ajánlotta végül nekem, mert a srácokkal ellentétben nekem semmilyen hasonló problémám nincs. Az éles fájdalom viszont, ami a sántítást okozza, mikor kimegy az adrenalin belőlem, azt semmilyen bakancs nem tudta volna megakadályozni szerintem, mert ha kifordul a bokám egy sziklán, az elől bizony nincs menekvés.

A helyieknek látszólag ezzel nincs problémája. A legmegdöbbentőbb számomra azok a 10 éves alatti svéd gyerekek voltak, akik úgy száguldottak végig, családjukat messze maguk mögött hagyva, mintha csak minimum pihe-puha fűcsomókon lépdelnének. Az egyik kedvencünk Lizzel és Sannéval egy 7-8 éves forma kislány volt, aki olyan tökéletes angolsággal beszélt, mint amiről egy magyar politikus sem álmodhat, és vigyorogva előzött meg minket rendszeresen. Majd mikor, gondolom apja parancsára, óránként megállt bevárva a csapatát, és újra elhaladtunk mellette, egy magaslaton gubbasztva drukkolt nekünk, enyhe szarkazmussal a hangjában: „you can do it! You can do it!”. Megfogadtam akkor magamban, hogyha elkapom, tuti adok egy barackot a fejére. Sälkában láttam utoljára, meg is dicsértem, hogy milyen ügyesen jött végig, amire vigyorogva csak annyit válaszolt: „of course I did it, I can do anything!” Megzabáltam azt a nagy száját. A túra magányos és elfeledett hőse viszont továbbra is az a szervező volt, aki az állomáshelyek között oda vissza ingázott az abszurd módon nagy táskájával a hátán, aki egyfajta két lábon járó kereskedőkocsiként funkcionált.

Amikor már kellemesen megfagyott az erős szél miatt bennem a lélek, jobbnak láttam elindulni. Épp akkor értek be a lányok is, szorosan Gyurival mögöttük. Pár percet beszéltünk, megmutattam nekik, hogy hol találtam szélvédett helyet pihenni, majd magukra hagytam őket. Újra egyedül vágtam neki a messzeségnek, bár olykor összefutottam a svéd fiúkkal és a gyógyszerészekkel is. Egy nagyobb lejtő után a táj a második napi tájra emlékeztetett. Rengeteg domb között kanyargott az út, melyek között egy-egy patak futott tovább, fölénk pedig méltóságteljes hegyek magasodtak, vigyázó tekintetükkel követve lépteinket. Az egyik pihenés alkalmával figyelmeztettek, hogy Alesjaurét könnyű lesz messziről megpillantani, de a látvány csalóka: hiába látod, attól még marha messze van, és órákat kell még gyakorolni, de a település egyáltalán nem érződik közelebbinek majd. Ez így is volt. Edoras jutott eszembe a Gyűrűk Urából, ahogy egy dombtetőn, mint egy terepasztalra rakott miniatűr házikókat lehetett látni a messzeségben, és ugyan Arany Csarnok biztosan nem vár ott, de a térképem szerint egy nagyobb bolt igen, és amúgy is kezdtem kifogyni a készleteimből.

Az oda vezető út egészen eseménytelenül telt volna, ha nem kezdek el gondolataimba mélyedve a horizontra bámulni. Így nem vettem észre, hogy a mocsarasabb területre ráfektetett deszkák egy java része elrohadt, ráléptem a leggyengébb részre, majd annak rendje és módja szerint elestem. A jobb alkarom végigszántottam, amiből azonnal elkezdett kifakadni a vér, és úgy estem el, hogy a jobb lábam térdig elmerült a sárban. Csak azért nem süllyedtem el, mert a bal lábam fent maradt a pallókon, így arra az oldalamra nehezkedve ki tudtam húzni magam a trutymákból. Gyorsan körbenéztem, hogy volt e tanúja a szégyenletes zakónak, és abból igyekeztem vigaszt meríteni, hogy nem volt a közelben senki, csak messze előttem láttam emberek táskájára erősített narancsszín biztonsági kendőjét. Lepucoltam magam és azonnal lépdeltem tovább, menet közben felmérve, hogy a büszkeségemen nagyobb csorba esett, mint a testemen szerencsére, és a karomon is gyorsan el tudtam állítani a vérzést. Ennyit az átszellemülésről, meg a táj élvezetéről. Ez nem az az út, mint mikor a Camino-n kiesett egy két óra, és döbbenten eszméltem fel 10 kilométer után, hogy hol vagyok. Itt, ha nem tudatos jelenléttel tetted egyik lábad a másik után, Észak megbüntet. Morogtam kicsit, de a dombok oldalában kanyargás miatt vészesen fogyó energiám hamar elterelte a figyelmem. Kevesebb megállót engedtem magamnak, mint eddig, mert becsapott a következő checkpoint közelinek tűnő látványa, és mindig azt hittem, hogy hamarosan odaérek, ha kicsit tovább erőltetem a menetet. Szépen lassan elkezdtem érezni a teljesítőképességem határát, amikor váratlanul egy folyószerűen elnyúló tó partjára értem, amin a szokásosnál kicsit hosszabb fém híd lengett a szélben. A lelkesedésem visszatért, hogy képes voltam idáig eljutni, a nap is szépen kisütött, de amikor átkeltem a hídon, elkeserítő látvány fogadott: a nap eleji hegy meredekségével vetekedő út vezetett felfelé nagyából 30 méteren át a dombtetőig, ahol Alesjaure terpeszkedett békésen. Már éppen nyomdafestéket nem tűrő, szaftosabbnál szaftosabb káromkodások tolultak volna a számra, amiben jellemeztem volna a szervezők kedves babuskáit, és egyéb meghatározó őseiket, akik kitalálták ezt a hülyeséget, amire én még pénzt is fizettem, hogy végig mehessek, amikor fentről őrült kiáltozás, tapsolás, és „come on buddy, kill this motherfucker!” óbégatások jutottak el a vérgőzös tudatomig. Több szervező és túrázó állt az emelkedő tetején és bíztatta az aktuálisan érkezőket. Haragomat energiává zabolázva vágtam neki az utolsó métereknek, és gyorsabban magam mögött hagytam az utolsó megmérettetést, mint gondoltam volna. Luke kérdezte egyszer Yodától, hogy a sötét oldal erősebb? Nem, felelte a kis zöld mester, csak simább, könnyebben járhatóbb. Na ezaz, épp erre volt szükségem, de igyekszem nem átállni a sithek oldalára, azt meghagyom a Vader rajongó Szilv barátomnak.

Pár perccel háromnegyed négy után érkeztem meg, és egészen este hétig várakoztam itt, először Gyurira, majd arra, hogy az említett Gyuri kipihenje magát. Ezalatt az idő alatt boldogan üdvözöltem Pétert, aki, miközben megosztott velem egy kis gázt és süteményt, elmondta, hogy várt a hegy túloldalán, hátha megjelenek az este, de szerencsére nem neheztelt, sejtette, hogy kifog rajtam a táv. Mindenféle beszédtémák mellett megerősítettük az útvonalat, amit kitaláltunk, hogyan lehessen a holnapi napon beérni anélkül, hogy sokkal többet kelljen menni mint 30 kilométer, és megosztott pár praktikus tanácsot is, miközben a turmat bolognaimat faltam a napsütésben. Az egyik ilyen az volt, hogy ne csak gumicukorból és szőlőcukorból nyerjek gyors kalóriákat, hanem legyen rendes szénhidrátos, emészteni való édességem is, mint mondjuk az itteni boltban is megvásárolható lekváros közepű, rúdban kapható keksz, hogy ne fájduljon meg a hasam. Na, még pont az hiányozna itt az istenek háta mögött… Időközben Sanne és az újra ingerült Liz is megérkezett, mindketten hulla fáradtan. Mikor faggatózni kezdtem, hogy Gyuri mennyire van mögöttük, vonogatták a vállukat, és valami olyasmit mondtak, hogy a társam megsérült, nincs jól, ezért különösen lelassult. Na ettől meg én lettem ingerült, és addig ültem az egyik nyugágyon, pár betárazott kólával és sörrel, amit Gyurival akartam megosztani, medvecukormentes gumicukorral természetesen, amíg meg nem láttam annak a mamlasz óriásnak a jellemzően piros kabátját. Kiderült, hogy a térde kezdett el fájni, mint a rossz veszedelem és a lába fordult alá egy lépésnél. Szerencsére a szervezők között volt pár elsősegélyes ember, és professzionálisnak tűnő módon bekötözték a lábát, majd pár órát ő is pihent, közeben pedig a jókedve is visszajött. Én már fáztam, így bementem a bolt épületébe, ahol egy nagyobb, jellemzően fával bútorozott étkezőben szellőztettem a lábaimat és vártam, hogy teljen az idő. Itt láttam meg teljesen véletlen egy pszichiáter kollégát, akit utoljára 2012-ben láttam, még a régi Zrínyi kórházban. Megnyugtató volt, hogy tapasztalt túrázó létére úgy nézett ki, mint aki mindjárt összeesik, arca pedig a torreádorok vörös leplét juttatták eszembe. A lányok már előre mentek, mikor Gyuri végül összeszedte magát. Búcsút intettünk Péternek és az időközben befutott Krisztiánnak is, akik itt töltötték az éjszakát, és éppen indultak szaunázni, amire nekünk nem volt időnk. A szervezőkkel beszélgettem, hogy milyen útszakaszok várnak még ránk a célig, amikor megkérdezték, hogy mennyi idő alatt akarunk beérni. Mondtam, hogy a holnapi nap folyamán. Szívták a fogukat és fintorogtak, hogy az igencsak macsós. Mondtam, hogy sok esélyem nem volt, mert a honlapjukon ez volt írva, hogy 5 nap áll rendelkezésünkre. Erre az volt a válasz, hogy „hát igen, van még hova fejlődnünk, az 2019-es információ”. Csókoltatom a kedves mamátokat, gondoltam magamban, és nekivágtunk az éjszakának, immáron ketten cammogva előre. Muszáj volt alkalmazkodnunk egymáshoz, mert térerő nem lévén, ha itt elszakadunk egymástól, nem tudtuk volna megtalálni a másikat egykönnyen, főleg, hogy mindketten már alapból fáradtan meneteltünk tovább. Gyurit győzködni kellett, sokszor mondogattam neki, „arra gondolj, hogy itt minden egyes megtett kilométer ajándék lesz holnap, amit nem kell megtennünk, hidd el”. Ez egy darabig működött is. Egy hatalmas lápos vidékre kellett leereszkednünk a dombról, mellettünk jobbról pedig messze a látóhatáron túlra vonult a folyó hosszúságúan elnyúló tó, amiről azt hiszem a kis település is a nevét kapta. A túlparton rendes falut is láttam, ez volt az első, ahol ténylegesen emberek élhették mindennapjaikat, és nem csak elmebeteg túrázók szálltak meg estére. A láphoz szúnyog is jár, így menet közben kenegettük magunkat szúnyogriasztó olajjal, és empatizáltunk azokkal, akik az egyik kevésbé sáros területen verték fel a sátraikat, mert este rengeteg vérszívóval fog meggyűlni a bajuk. Az egyik ilyen tó melletti beugrónál találkoztunk a lefekvéshez készülődő lányokkal, és immáron negyedik vagy ötödik végső búcsúnkat bonyolítottuk le.

Ahogy haladtunk előre, Gyuri óránként jelzést állított be a telefonján, hogy biztosan megálljunk pihenni, és igyekeztünk kicsit szárazabb területeken időzni, ahol akár le is tudtunk ülni, bár ez nem mindig sikerült. Egyszer elhaladtunk az ismerős magyar zászlós sátrak mellett is, ahova Gyuri konkrétan beordított, majd gyorsabb léptekkel odébb álltunk. Sokat beszélgettünk az esti séta alatt, de az egyik téma különösen megragadt bennem. Az a beszélgetés éppen rólad szólt, drága Mirám, illetve az apaságról, családalapításról, a megváltozott élethelyzetről. A dolog onnan indult ki, hogy a neked tett ígéretemről kérdezett Gyuri, illetve annak a lehetőségnek a latolgatása is feljött, hogy mit csinálnánk, ha nem érnénk el a gépet holnapután, én pedig kategorikusan elzárkóztam ez elől. Nem értette, miért vagyok ennyire mereven hajthatatlan, ha egyszer megmondtam neked, hogy hova megyek, és hogy messze leszek egy darabig, miért nem tudok rugalmasabban, lazábban hozzáállni az egészhez. Amellett, hogy pokolian hiányzol, próbáltam elmagyarázni, hogy apaként mennyit ér számunkra az ígéretem. Skandinávia térképet is rajzoltam neked, az összes tervezett megállóval, illetve checkpointtal, dátumra lebontva, hogy nagyjából tudd követni a kis ujjaddal, hogy merre járhatok, ha már üzenni sem tudok. Ismerlek, és közel öt éves létedre már sok érett gondolatod van, és aggódsz értem, de amíg a család egy jelentős hányada nem akart vagy tudott megérteni, hogy miért vagyok itt, te rögtön elfogadtad és sosem vitatkoztál emiatt. Csak kértél tőlem egy kavicsot, és hogy siessek haza. És így is teszek. Természetesen apaságról kezdtünk el beszélgetni, és hogy szerintem hogyan alakulnak át az értékrendek. Érdekes volt és tanulságos a beszélgetés. Mintha csak ugyanazon folyó mentén, de az ellenkező oldalon állnánk Gyurival. Én már lesöpröm az ő nézőpontját, mondván, ha majd az én helyzetembe kerül, akkor megérti, ő viszont teljesen értetlen a változás előtt. Amikor legutóbb kalandoztunk egy nagy úton, egykorúakként, de ugyanott tartottunk. Ma már teljesen más a helyzet. Nem azt mondom, hogy ne változott vagy fejlődött volna ő is az évek során, de a kettőnk világról alkotott képe most áll a legtávolabb egymástól valaha. Nehezen tudom visszaadni kettőnk mély gondolatait, de talán nem is baj, mert a lényeg az, hogy el tudtuk fogadni egymást így. Mindenesetre Gyuriból ösztönösen előjött a belső apa, amikor meglátott a sziklás lejtőkön egy svéd anyukát a 18 hónapos Targaryen szőke hajával, akit egy mellkasra húzott hordozóban cipelt, hátán pedig egy ugyanakkora táskát, mint én. Gyuri meglepően indulatos lett, ahogy korholta a nőt felelőtlenségéért, és aggódott a gyerekért, hogyha az anya megbotlik vagy elesik, akkor minden súlyával a gyerekkel előre fog dőlni, horror sérüléseket szenvedve. Magamban büszkén mosolyogtam rá.

Este kilenc óra felé elértünk egy kompkikötőhöz, illetve egy oda felállított kis lemezbódéhoz, ahova a szél elől behúzódtunk. Gyuri bakancsa újra elkezdett szétesni, eddig tartott a svédek varázslata, ő pedig újra kilátásba helyezett egy fűszeres panaszlevelet a márka képviselőihez, mondván Új-Zéland egy kisebb részét és a Fjällrävent bírnia kellene egy ilyen drága 5 éves bakancsnak. Majd mikor fújt kettőt, jó cserkésznek jellemezte magát, és nekilátott, hogy rögzítse a cipőt a maradék fekete ragasztószalaggal, és a mindig nála lévő kis kötéllel, paracorddal, vagy micsodával. Ezzel elvoltunk egy darabig, majd újra méltatlankodni kezdett, hogy ő nem fog tudni sokáig menni, így is hulla fáradt. Hízelegtem, ígérgettem, vesztegettem, minden machiavellista képességem latba vetettem, hogy kipréseljem belőle a maximumot, és ne arra pazarolja az energiáját, hogy negatív előrejelzéseket tesz az este további részére. Bennem teljesen átrendeződött valami. Amúgy is a nap sötétedő részében vagyok otthon is aktívabb, de fellelkesített a tudat is, hogy minden egyes megtett lépéssel ténylegesen le tudjuk dolgozni a hátrányunkat. Elhittem, hogy meg tudjuk csinálni, és sokat segített a több óra semmittevés is. A Fehér Éjszakára ezegyszer hálával tekintettem, így mindenféle világítótest segítsége nélkül lehetett haladni az egyre dombosabbá váló szakaszokon. Én vidáman meneteltem, titkon azt remélve, hogy eljuthatunk Kieron checkpointig, ami a cél előtti utolsó sátortábor, vagy legalább pár kilométerre közelítsük meg. Képzeletbeli bilibe lógott a kezem, mert amikor este tíz óra után megálltam egy magasabb domb oldalában, ahol egy kiszögellésnél pár sátornyi helyet találtam. Éreztem, hogy Gyuri meg akar majd állni, de reménykedtem, hogy nem véglegesen. Kiszámíthatatlan volt a minket körülvevő táj, mert sár és kőhalom váltogatta egymást, ahol nem lehetett leverni a rögzítőkampókat, így ha egy ilyen terület közepén omlasz össze, hogy egy tapodtat sem mozdulsz már, akkor nagy szarban vagy, szó szerint.

Pár percen belül megérkezett az igencsak mufurc és pokróc társam, aki homlokegyenest más állapotban és hangulatban volt, mint én, kivételesen ő volt a negatív oldalon. Közölte, hogy elkezdett fekete foltokat látni a szemében és a látótere is beszűkült, mert gyorsabban is megy miattam a saját tempójánál, és őt már nem érdekli semmi, ő itt megáll. Bennem még bennem volt pár kilométer, így megálltam átgondolni a dolgokat. Végül a kényszerűség döntött, mert szerettem volna meleget vacsorázni, ami csak gázpalackkal lehetséges, és este 10 után nem fogok egy sátorba bezörögni, hogy elnézést, de tarhálnék egy kis naftát…

Gyuri fújtatva, de azért javarészt csendesen felvertük a sátrainkat, közben pedig pár elhaladóval beszéltünk, mert 4 lépésnyire az út mellett volt a tenyérnyi kis tisztásunk, ahol volt sík és kőmentes helyünk. Az egyik ember egy távolban, a tó mellett meglátott egy kis faházat, és odament, valószínűleg egy menedékház letett, mert egész éjjel nem láttuk az illetőt. Néhányan csak a véleményünket kérték ki, hogy meddig érdemes vajon még ezen a szakaszon menni, én pedig tovább adtam az ismereteimet, amit a szervezőktől és még Pétertől szereztem. Pár szót váltottunk vacsorakor, miközben én egyre jobban undorodva tömtem a számba a trutymót, most már azt a taktikát alkalmazva, hogy inkább a számon vettem a levegőt, hogy az a zamat kevésbé legyen intenzív, amit már nagyon műnek éreztem, és szerintem valahol a távolban felsírt a gasztroenterológusom, hogy nem épp műtéten átesett crohnosnak javallott ételeket eszem, és ma este már a gyomrom tiltakozott is valamelyest a mostoha táplálék miatt. Most már teljesen hitelesen köszöntem meg ismét neki, hogy kitart és emészt rendíthetetlenül, és megígértem, hogy már csak holnap reggel vagyok hajlandó a reggeli turmatot megenni. Gyurival higgadtan megbeszéltük, hogy én korábban felkelek, és mielőtt elindulok, egyszer felkeltem, majd találkozunk a célban. Nem sok erőnk maradt csevegni. Elkértem még egyszer utoljára az egyik hordozható tápegységét, hogy töltsem a biztonság kedvéért egy kicsit a telefonomat, illetve kikészítette a sátra bejáratához a gázpalackját és mindent ami kell egy reggeli elkészítéséhez, hogy indulás előtt tudjam egyedül használni.

Ha jól számolom, holnap 26 kilométert kell nagyjából megtenni, talán kicsit többet. Egyáltalán nem könnyű, de ha belegondolok, hogy második napon milyen gondolatokkal feküdtem le aludni, megkönnyebbült sóhajjal engedtem ki a stressz utolsó foszlányait is magamból. Megtanultam bízni most már az erőmben, és csak növelte az önbizalmamat, hogy ezegyszer nem miattam álltunk meg, maradtak még mozgósítható erőim. Gyuri naturlandos teáját szopogatva még egy darabig nézegettük a tavat, majd hamarosan a viking szúnyogok beüldöztek a sátrainkba. Ma alszom így utoljára. Egyszerre megkönnyebbülés, és elképzelhetetlen. A hajad illatával az orromban aludtam el.