2020. 07. 05. Győr

Gondolatok és érzések irányíthatatlan örvényével a fejemben ülök most a géphez azzal a céllal, hogy visszatekintsek 7 év után életem legnagyobb és legmeghatározóbb útjára, az El Camino zarándoklatra. Minden évben, amikor a naptárra néztem, és láttam, hogy július harmadika van, magamban csöndben megemlékeztem, próbálva felidézni minden élményt, amit csak tudtam. Ahogy telt az idő, s egyre több dolog történt velem, úgy alakult át a zarándokként eltelt 32 nap megítélése és belegondolva, a szerepe is bennem. Amikor vándoroltam, ott volt szükségem minden erőmre és kitartásomra, hogy tudjam teljesíteni a napi távolságokat, a későbbiekben pedig az emlékeimre volt szükségem, mint erőforrásra. Miután elvégeztem az egyetemet és munkába álltam szülővárosomban, az egyik gyógyszerem miatt daganat nőtt a kezemben, majd egy évvel később egy bénulást okozó autoimmun betegség alakult ki nálam, ami után újra kellett tanulnom járni, mozgatni az ujjaimat, erőt kifejteni, hogy képes legyek egy üveget kinyitni, fogat mosni, vagy pusztán csak bejárni a munkahelyemre. Ha ez nem lenne elég, közben harmadjára is megpróbált a Crohn betegség eltenni láb alól, szépen lassan elsorvadtam újból. Motivációm akadt elég, hogy küzdjek, hiszen most már saját családom lett, apává váltam és tudtam, hogy mindenáron vigyáznom kell a kislányomra. A harchoz viszont erő kell. Nagyon sok erő. A családomtól megtanultam, hogyan lehetek makacs és állhatatos, de azt az Út mutatta meg sok egyéb mellett, milyen erő lakozik bennem és miképp használhatom fel. Sokszor beszélgettem azokkal az emberekkel a nehézségek évei alatt is, akiket a zarándoklat hozott el számomra, hogy mennyi minden áll még előttünk. Most is könnybe lábad a szemem, ha arra gondolok, hogy Gyuri megígérte, bármilyen beteg is vagyok, bármennyire is legyen megtört a testem, ő a hátán is elcipel ha kell, hogy együtt megnézzük az északi fényeket, ami mindkettőnk bakancslistájának tetején szerepel. Az Út, illetve az emléke, és az útitársak is elég erőt adtak ahhoz, hogy ma itt lehessek, most épp a tünetmentesség felé lépdelve, nyakamban a lányommal. Úgy tűnik semmi sem történik véletlenül. Mindenkinek a saját hátizsákját kell cipelnie, megbirkóznia azzal a súllyal, amit a sors kiszabott rá. Ha tesszük egyik lábunkat a másik után, napról napra egyre jobban hozzászokunk a megterheléshez, kiszórjuk a felesleget és képesek leszünk eljutni a kiszabott célokig, csak az életben semmi sem olyan egyértelmű, hogy elég legyen néhány sárga nyilat vagy kagylót követni.

Éppen ebben rejlik a Camino veszélye is. Nem szeretnék a magas lóról észt osztani, egyszerűen csak a meglátásaimat akarom megosztani. Az El Camino egyfajta függőséget okozhat az erre fogékonyak számára, és visszagondolva, egészen érthető, hogy miért. Azért említem, hogy az erre fogékonyaknak, mert nagyon nem mindegy, ki milyen okkal és lelkülettel érkezik meg az Útra. Sokan vannak, akik kalandként, túraként, teljesítményként vagy akár gyűjtemény részeként tekintenek erre a 820 kilóméterre. Megint mások spirituális, vallási okok miatt érkeznek. Valaki az életében van elakadva, vagy gyászol, esetleg menekülnek valami elől, de mindenképp terhet cipelnek. Találkoztam olyannal, aki egyszerűen csak világot akart látni és ez volt a módja, hogy kiszakadjon a szürke hétköznapokból. Ezek közül az emberek közül, akiknek az életünk nem kiegyensúlyozott és komoly nehézségeik vannak, és épp emiatt vállalkoztak a zarándoklatra, majd aztán később nem tudják beemelni, illetve alkalmazni a tapasztaltakat a mindennapokban, hanem ugyanabba a mókuskerékbe vagy gödörbe kerülnek vissza, ezek az emberek sokkal nagyobb eséllyel lesznek függői az El Camino-nak. Saját magamon is észrevettem tüneteket, és sokat gondolkodtam a miérteken.

Az El Camino-n minden tiszta, egyértelmű, és bizonyos szempontból egyszerű. Sokszor írtam az útinaplóban, hogy minden nap összesen két cél lebegett akkor a szemem előtt: eljutni Santiagoba, eljutni a következő zarándokszállásig, amit általában előző nap döntöttünk el, hol legyen. Najó, általában én görnyedtem a térkép felett, mert imádok térképeket nézegetni, a többiek kevésbé. De ennyi a cél, és ezeket a célokat nem terhelik elvárások, hacsak nem te magad támasztod azokat önmagad felé. Külső kényszerről nem beszélhetünk, hiszen senki nem kényszerít arra, hogy zarándok legyél. A társaid, akikkel ezt az egyszerű célt és az egyenes, útjelzőkkel ellátott utat követed, hasonló okok miatt vannak ott, de ami a legfontosabb: ugyanazt az utat és annak göröngyeit járják veled együtt. Emlékszem, Annával sokat beszélgettünk erről, mi tart össze minket. Akkor azt mondtam neki, a közös szenvedésnél nincs nagyobb kohéziós erő. Nem értett egyet velem, ő sokkal inkább egy spirituálisabb, közösségi érzést nevezett meg oknak. Most azt hiszem, neki volt igaza. Tudom, ha most ezeket a sorokat olvassa, csóválja a fejét, és azt mondaná, nem kell egyetérteni vele, de akkor is így gondolom már. A szenvedés előbb vagy utóbb el kell, hogy múljon, ha más nem, hát olyan formában, hogy elveszíti a domináns szerepét. Az én Utam sok szempontból Via Dolorosaként indult. Rengeteget szenvedtem, korholtam, emésztettem magam, a démonjaim olyan dervist jártak mindennap körülöttem, hogy volt olyan alkalom, hogy fel sem fogtam, hol vagyok éppen. Napról napra, fokozatosan a szenvedés helyét átveszi a szeretet. Az odaadás. Az áhítat az iránt, ami körülvesz. A tisztelet, a csodálat és a hála. Hála, hogy részese lehetek egy olyan élménynek, amiben emberek milliói részesültek az elmúlt kétezer év alatt. Az Út mindenkiből kihozta a legjobbat és a legrosszabbat. Mindezzel szembe kellett néznünk, majd megbékélnünk önmagunkkal, elfogadva azt, amiben vagyunk, azt amink van. Az élmény és minden, ami mögötte van, az kovácsolt össze minket, nem a szenvedés.

Tehát adott az egyszerű cél, az egyszerű életmód, az elvárások és a nyomás hiánya. A közösség, a szeretet és a bajtársiasság, ami körülvesz egy lélegzetelállítóan szép helyen, ami tele van útjelzőkkel, így biztonságban is érezhetjük magunkat. Közben minden nap egy év ugyan, de mindig új ingerek érnek, amiből tanulunk és fejlődünk. A vándorlás során rengeteg erős élmény érhet minket, még azokat is, akik nem kifejezetten nyitottak a spiritualitásra. Valakit a természet ereje kisebb forgószél formájában késztet döbbent csodálatra, más az emberekben találja meg újra a hitét, megint más pedig istennel találkozhat újra, ha ugyan őt keresi. Én kérdéseket és válaszokat kerestem, mindből találtam eleget halálom napjáig. Aztán a végén pedig ott van a katarzis. A mámorító, örömkönnyekkel és nevetéssel mindent elárasztó katarzis, amikor elérjük a végcélt. Tisztán, boldogan, fáradtan, de mégis erősen ott állunk a katedrális előtti téren, vagy később az óceán partján a sós széllel az arcunkban a horizontot fürkészve megélve abban a pillanatban mindent. Megtalálva önmagunkat. Páratlan, semmihez nem fogható érzések ezek.

Az El Camino mindennapjai sok dologban hasonlítanak a valóságos, otthoni mindennapokhoz, de a fentiek miatt jelentős az eltérés, főleg a keretek miatt. Azt hiszem valahol, mikor már itthon vagyunk azt kell elérnünk, hogy az ott megtanult, megtalált dolgokat képesek legyünk átemelni, alkalmazni az életben. Emlékszem, pár hete jöttem haza Magyarországra 2013-ban, amikor András barátom hívott el beszélgetni a tapasztaltakról. Elmondtam neki, mennyire félek, hogy visszasüllyedek abba a borzalmas létformába, ami korábban körülvett, illetve jellemző volt. Elmondtam mennyire másnak látom az itteni embereket ahhoz képest, amit ott megéltem. A szavait sosem fogom elfelejteni: „azért vagy szerencsés, mert részese lehettél ennek az egésznek, a tapasztalataid révén egyensúlyba kerülhettél. Ki fogsz ebből az egyensúlyból billenni, ez egyáltalán nem kérdés. De már tudod, hogy milyen, így könnyebben vissza fogsz tudni billenni, újra a kívánt állapotba kerülhetsz, ha elég tudatos vagy.” Azt gondolom ez az, amit hétről hétre próbálok több kevesebb sikerrel követni. Mégis sóváran tekintek vissza az akkori, zarándok önmagamra, ha másért nem, hát a fizikai állapotom miatt, mivel a bénulásnak akadnak maradványtünetei, de egyre pislákol még bennem a remény, hogy legyűrjem ezt a hegyet is.

Most azt látom, ha az El Camino-n tapasztaltakat nem tudjuk a megfelelő helyre eltenni, a gyakorlatba átültetni az ott tanultakat, könnyen a rabjává válhatunk azoknak a dolgoknak, amiket ott és csak ott éltünk meg. Sok olyan embert látok, akik emiatt újra és újra visszatérnek és egyre elégedetlenebbül jönnek haza, hogy aztán kényelmetlen legyen a saját félbehagyott életük. Látok olyat, mint Gyuri, aki számára a zarándoklat kinyitotta, sőt, inkább berúgta az ajtót az egész világra. Bátor lett, igazi vándor, aki megtanult bízni önmagában és a képességeiben, azóta meghódította a portugál útvonalat is, majd bejárta egész Új-Zélandot. Aztán ott van Kasia is, aki miután az úton képes volt eltávolodni és más perspektívából látni az életét, majd a brutális méretű táskáját végighurcolni Santiagoig, letette minden terhét, újból rátalált a hitére és a boldog házasságából visszatekintve félig gúnyos humorral megjegyzi, hogy a múltban élek, amiért még mindig az El Camino foglalkoztat. Anna sincs ezzel másképp, aki felrakta a megfelelő polcra az egész kalandot és elnézően mosolyog, mikor a századjára mesélt anekdotákba kezdek bele. Az egyik legfontosabb tanítóm éppen ő volt. Mikor a napokban arról kérdeztem, mit emelne ki ennyi év után, mint meghatározó élményt, boldogan hallgattam a válaszát. Velem élte meg azt, hogy itt van ez a srác, és alig értek egyet vele valamiben. De mégis, ahogy napról napra többet látok belőle, egyre jobban megismerem, azt érzem, mikor nem értek egyet vele, egyre jobban szeretem. Elmondhatatlanul jól esett hallani ezt, és közben arra gondolok, ha ezt minden ember megélhetné, amit mi Annával, a világ egy teljesen más hely lehetne. Naiv elképzelésnek tűnik, de a megfelelő nyitottság mellett nem gondolom, hogy ez a kettőnk privilégiuma lett volna.

És itt vagyok én. Egy részem még mindig ott van az úton. A testem jelenleg alkalmatlan arra, hogy valóban ott legyen, de a mai napig sokszor álmodom éjjel vagy épp nappal, ahogy a lábaim szebbnél szebb, békés helyeken visznek. A lelkem az erdőket járja, a hegyek tiszta, hűvös szelét élvezi. Leírhatatlan érzés volt megélni önmagam. Maszkok, gátlások, görcsök nélkül. A világ fojtogató mocska nélkül. Elhagyva a keserűséget és mindent, ami visszahúz. Olyan embereket megismerve, akikkel az együtt töltött időszak önmagában kincset ér.

Azt hiszem a szabadság az, ami a legjobban hiányzik. Önmagam szabadsága, ami jellemezte minden útitársamat. És nagyon hiányoznak a Camino barátaim szerte a világban és az országban. Van egy mondás, ami a legkedvesebb sorozatomból, a Firefly-ból van: „az életben haladnunk kell. Ha nem tudsz menni, hát mássz. Ha nem tudsz már mászni, ha arra sem vagy már képes, találj valakit, aki cipel téged.” Hálás vagyok a sorsnak azért, hogy volt, aki idáig elcipeljen és hogy lehettem én más támasza. Főleg egy ilyen világban, ahonnan hiányzik a bizalom, a megértés és az empátia, az elfogadás és az önzetlenség. Az igazi, soha véget nem érő zarándoklat talán éppen ez: megteremteni azt a világot magunk körül, aminek a részei voltunk odakint egy darabig. Persze ez mindenkinek más lehet, de én csak a saját nevemben tudok írni.

Egy dologban viszont mindannyian egyetértettünk, egymástól függetlenül is: ha eljön az idő, vissza fogunk térni. Addig pedig járjuk az élet El Caminoját, begyűjtve annyi csodát, amennyit csak képesek vagyunk észrevenni.