2013. 07. 10.                                     Estella – Los Arcos

Valami nagyon nincs rendben a csípőmmel. Mikor hajnalban felkeltem, ettem pár falatot és tettem pár lépést a táskámmal, azt hittem felüvöltök. Elindultam a nap első sugarainál egyedül, bicegve, mondván a többiek úgyis beérnek előbb utóbb, ha csak így bicegve tudok haladni. Nem értem, tegnap még nem volt semmi baja. Elmentem a híres borkút mellett, amiből akkor éppen víz folyt, és összefutottam Gyurival, aki vígan ücsörgött egy fa alatt az árnyékban. Együtt mentünk az első városig miután megörültünk egymásnak, ahol Mariannal találkoztunk, és ők tovább maradtak végül ott, nekem pedig sürgős sántikálnivalóm akadt. A nap megint kezdett gyilkos meleget generálni, de most pár ritka szellő enyhített egy kicsit a hőségen. Totális egyedüllét, sehol senki, az út meg csak megy tovább, velem együtt. Lankás dombokon, szőlős lejtőkön, búzamezőkön mentem keresztül, árnyék és kút viszont sehol sem volt. Megint képeket láttam ugrálni a szemem sarkában, de most éles csípőfájdalom biztosította az aláfestő zenét. Ilyenkor újra előretörtek az érzések és az, hogy kik hiányoznak. Lehet erről is szól ez az egész? Hogy a semmi közepén rájössz, hogy ki a fontos neked? Hogy mennyi mindenem van, amit nem értékelek, vagy nem látok? Mim van? Kik várnak otthon? Megint az idióta kérdések, lassan elegem lesz magamból. Így értem be Los Arcosba, a társaságból utolsók közöttiként. Az itteni időt a téren ülve, Annával beszélgetve, merengve töltöttem el. Pierre, egy belga hegedűművész kiállt a térre zenélni, 20 eurónyi pénzt keresett ezzel, és elhatározta, hogy mindenkit megvendégel Santiagóban ebből a pénzből. Sokat beszélgettem akkor Marcellával is, illetve estefele Gyuri is befutott, csak más szálláson volt. Ott összeismerkedett egy magyar lánnyal, aki a vendéglátója volt, otthon főztek is egy lecsót közösen. Nagyon jól esett ebben a kisvárosban eltöltött késő délután és kora este, olyan megnyugtató légköre volt az egésznek, és Pierre zenéje is rengeteget jelentett. Beszélgettem vele is, kérdezte, ha 8 évig jártam zenesuliba az általános mellett, miért nem lettem végül zenész? Heh, vicces egy életút lett volna belőle… De az nem az én utam, a sajátomat egyelőre még csak keresem.

Most viszont alvás, mert holnap nehéz nap lesz. Nem adom fel, inkább beledöglöm… A csípőm meg tehet egy szívességet!