2013. 07. 29                            Ponferrada – Villafranca del Bierzo

Reggel nagyon álmosan, de vigyorogva keltem fel. Az alattam lévő öregember úgy horkolt, hogy berezonált tőle az egész emeletes ágy, bár a füldugók segítettek egy kicsit. Úgy néz ki, hogy a belga srácnak, Annasnak és a barátnőjének nem volt ilyenje, mert az éjjel közepén hangos belga káromkodások kíséretével, takaróval és párnával együtt leléptek, mint később kiderült, az emeleti társalgóban aludtak. A készülődés kicsit elhúzódott a többiek részéről, de olyan kedvem volt, hogy inkább megvártam néhányukat. Gyuri a szokásos reggeli WC járata miatt Derickkel együtt csak később jött utánunk. Az idő kitisztult, és szépen sütött a nap, de mivel hegyvidékes tájon jártunk, sosem volt viselhetetlenül meleg, mindig fújt a szél, és kellemes hűvös van mindenhol. Ma nem mentünk túl sokat, de a táj, ami körülvett minket, megint irdaltan szép volt. A hegymenet megint rengeteget kivett belőlem, és mikor nagyon egyedül éreztem magam, énekelgettem dalokat, amik eszembe jutottak. Az út utolsó szakaszán, amikor szőlőültetvények között kellett átvágnom, és már az erőm vége felé jártam, észrevettem, hogy Anna eltűnt mögülem. Elfogott egy rossz érzés, de elhessegettem, biztosan feleslegesen aggódom. Amikor megmásztam az aznapi utolsó dombot, hihetetlen látvány tárult elém. Egy völgy szélén álltam, ahonnan beláttam az alattam elterülő városkát, Villafrancát. Annyira barátságos és hívogató volt, annyira szép és eldugott. Hangosan felnevettem, és arra gondoltam, hogy a mórok ha valaha is eljutottak idáig, jó nagyot szívhattak, ha itt kezdtek el csatározni az akkori spanyolokkal. Leereszkedtem a lejtőn, és találkoztam Ritával, majd megérkezett a Derick-barna Anna páros is. Megnéztük, hogy melyik szállás a szimpatikusabb, és végül abba csekkoltunk be, ahol a legtöbb ismerőst is találtuk. Én mielőtt lecuccoltam volna, megláttam Annast és utána futottam, mivel nálam volt az iphone töltője, amit még Ponferradaban felejtett a radiátoron. Hatalmas szemekkel meredt rám, és nem győzött hálálkodni, majd mikor otthagytam, utánam kiáltott, hogy meghív egy sörre a következő faluban. Épp mikor aggódni kezdtem volna Annáért, kaptam tőle egy sms-t, hogy meg kellett állnia, majd érkezik, senki se aggódjon, Gyuri pedig szintén jelezte, hogy még bőven az úton van. Egy szieszta után felhívtam az egyik múzsát, Lucát, mert már napok óta küzdöttem az otthoniak hiányával, és valamivel egyensúlyozni akartam. Ebből egy bő 20 perces beszélgetés lett, mesélt arról, hogy miket csinált a vitorlásversenyen Olaszországban, vagy hogy mi van a többiekkel, illetve hogyan alakul az élete. Én is igyekeztem elmondani pár dolgot, hogy hogyan vagyok, milyen táj terül szét a szemem előtt, meg válaszolgattam a kérdésére. Mondtam neki, hogy kezdek nagyon kimerülni, de jól érzem magam a bőrömben, bár eléggé lefogytam. Erre az volt a válasz, hogy majd felhizlalunk! Jó volt nagyon hallani a hangját, és tudni, hogy jól van, jó kedvű, és zajlik a nyara rendesen. Megígérte, hogy ha hazamegyek, tartunk egy sushi ebédet annak örömére, hogy megjöttem. Ezzel a szép gondolattal búcsúztam el tőle, és mentem el a belvárosba vásárolni. Egy kisebb bolyongás után találtam is egy supermarkado-t, ahol sikerült beszerezni mindent, amit terveztem. Hirtelen ötlettől vezérelve vettem egy doboz műzlit is, meg egy tejet, kedvet kaptam, hogy olyat egyek itt, amit nem szokás amúgy. A város gyönyörű volt, és teljesen a völgybe építették, ezért nagyon sok utca lejtős volt. Mikor visszamentem, a többiek már főztek, meghívták Marcellát egy tejberizsre, ami aztán elég rosszul sült el főzésileg, nem tudom, hogy hogyan, de kb másfél órát kavargatták, és így sem puhult meg rendesen. Mázli, hogy ma magamnak főztem. Kint a lengyelek nevetgéltek, így kimentem és csatlakoztam hozzájuk. Kasia mutogatott a telefonjáról netes videókat, és ezen szórakoztak ilyen jól. Kasia mikor meglátott, vágott egy fintort, majd nem sokkal később bevonult a szállásra, így a másik két lengyellel, Czarekkel és Simonnal hármasban maradtunk. Borzasztóan jófejek, főleg Czarekkel beszélgettem ma. Mesélt a családjáról, a fiáról, aki életében először nemrég rúgott be egy esküvőn, az életéről messze a hazájától, Berlinben, a feleségéről, meg mindenféléről. Nem hagyták viszont, hogy csak én kérdezgessek, folyamatosan faggattak az én dolgaimról is, és így történhetett meg az is, hogy megkérdezték, miért ragaszkodom ennyire a lengyelekhez, mi a kapcsolatom velük, miért szeretem őket? Láttam, hogy nem úszom meg, így elmeséltem nekik azt a történetet, aminek a vége a gyerekkorom végét is jelentette: a lengyel szerelem. Hol mosolyogva, hogy kikerekedett szemekkel hallgatták, ahogy elmeséltem az egészet, kezdve a netes megismerkedést, a betegséggel való harc közbeni egymásba szeretést, az ingázást Lengyelország és Magyarország között, a közös nyarat, a boldog vagy nehéz időket, azt, hogy megkeresztelkedtem érte, a közös karácsonyt és szilvesztert, majd a hirtelen, és akkor indokolatlannak tűnő szakítást, és az utóhatásait. Czarek nagyon empatikus volt, Simon csak hallgatott, ahogy meséltem, hogy évekig szenvedtem utána, nem akartam elhinni, hogy véget ért az egész, főleg úgy, hogy nem volt semmi baj, és csak a távolság gyilkolta meg a kapcsolatot. Levonták a következtetést, hogy túl korán találkoztunk, bár én jobbnak gondolom nem foglalkozni ilyenekkel. Ez a múltam része, megsínylettem rendesen a következményeit, és lezártam magamban, eltettem a helyére. Nem válhatok olyan emberré, aki folyamatosan csak a múltba bámul, és azon mereng, hogy mi lett volna ha. Semmi, mert nem úgy történt. Szeretem magam azzal áltatni, hogy minden okkal történik, és nincsen olyan, hogy véletlen. Ezeket az eseményeket is így kezelem, és már egyáltalán nem fáj, még az emlék sem, tovább léptem, mindenki éli szépen a kis életét, és már azóta egy kapcsolaton is túl vagyok. Simon vigyorgott egyet, hogy az ilyen történetekhez illik a bor, és együtt bámultuk a naplementét, valami olcsó lőrét kortyolgatva, hálásan gondolva a csöndre és a nyugalomra. A napot végül kis zenehallgatással zártam, mert itt is van wifi, és Gyuri odaadta az iphone-ját. Nagyon késő van már, és Gabriellen kívül, aki épp itt ül velem az étkezőben egy másik asztalnál, szintén zenét hallgatva és naplót írva, már mindenki alszik. A szőke Anna (aki elcsapta a gyomrát az úton fáról leszedett gyümölcsökkel) egyszer még le is jött, hogy miért nem fekszem le inkább, nem fogom bírni a holnapot. Kedves tőle, hogy törődik velem, és igaza is van. De most valahogy nem vagyok álmos, bármennyire is fáradt vagyok. Vicces, hogy pár sorral feljebb arról írtam, hogy nem akarok a múltba merengő ember lenni, és most mégis ezt teszem. Na sebaj… Elmúlt éjfél, most már el kell engedni a szellemeimet, végülis részben ezért jöttem ide. Nem akarom, hogy egész életemben kövessenek.