2013. 07. 03.-04.                                Ferihegy – Párizs

Valahol el kell kezdeni…

Egy furcsa nap, búcsúzások és végső koccintások után eljött az a pillanat is, hogy a sokáig halogatott és már-már esélytelennek tűnő Caminora vezető utam kezdetét vegye. A reptéren azon kaptam magam, hogy elkezdtem értékelni a magyar arcokat, legyen az férfi vagy nő, mivel sikeresen csak csúnyácska külföldiekkel sikerült találkozni az ott töltött pár óra alatt. Búcsú a szüleimtől, majd irány a gép. Évekkel ezelőtt repültem utoljára, és őszintén szólva ennek megfelelően be is voltam szarva az emelkedésnél, Gyuri legnagyobb örömére. Pár elmaradhatatlan felhős kép után megérkeztünk Párizs külvárosába. Mikor kiléptünk a kapun, nagyjából az első látvány, ami fogadott minket a hideg és zimankós idő mellett, az egy Camino jelvény, a sárga nyíl volt egy hátizsákon. A jelvényhez egy magyar páros is tartozott, Mariann és Feri. Két tanár, akik a neten beszélték meg, hogy útitársak lesznek, pedig látszatra azt mondtam volna, hogy együtt vannak, összeszokottnak tűntek. Másfél órás buszút választott már csak el a csigaevők fővárosától. A buszon össze-vissza tudtunk csak leülni, de egyáltalán nem bántam, legalább volt időm gondolkodni, illetve felfogni a helyzetem. Ahogy néztem a mellettem elsuhanó esős francia tájat, úgy éreztem, hogy egyszerre vagyok boldog, és szomorú. Otthon hagytam mindenkit, aki fontos és szeretek, és bár „csak” egy hónapról van szó, olyan érzéssel küzdöttem, mintha egy évtizedig elszakadnék tőlük. Főleg az elmúlt este után, amikor a pesti barátaim mind elég erősen kifejezték a szeretetüket, és azt, hogy hiányozni fogok. De ahogy haladt a busz, úgy éreztem ezt a fájdalmat egyre távolodónak. Aztán az előttem ülő Gyurival vigyorogtunk össze véletlen pillanatokban, mint valamilyen zárt osztályról frissen szabadul bolondok.

Elkezdtem, itt vagyok. Párizs basszus, és életem legnagyobb kalandja felé tartok! A dolgok szépen lassan, de biztosan kezdenek átértékelődni, és teljesen más világba csöppenek éppen bele. Amikor megérkeztünk, igyekeztünk információt szerezni a nyelveket nem beszélő franciáktól, hogy hogyan jutunk el a TGV vasútállomásig. Hosszabb bolyongás, ottani tömegközlekedéshez kellő jegyvásárlás, kérdezősködés, metrón harmonikázó atom módon beszívott figura hallgatása és nézelődés után jutottunk el Montparnasse pályaudvarig. Feri és Mariann még nem vett jegyet, de elhajtották őket, mondván majd csak reggel tudják ezt megtenni. Elkezdtük bejárni aztán a pályaudvar környékét, és találtunk egy olyan utcát, ahol egymást érték az éttermek és a kávézók. Mivel nem akartunk sokat költeni, sikeresen beültünk a legszakadtabb arab kebaboshoz. Épp az egyiptomi helyzetről ment tudósítás a tévében, meg is kérdeztük az egyik füstösképűt, hogy mi is történik éppen. Vesztemre aztán érdeklődtem, hogy most akkor a hadsereg mit is csinált, mire hangos anyázás közben szakrális körbeköpködés volt a válasz, dühös arab szavakkal, és heves tiltakozó kézmozdulatokkal. Lehet, hogy csak a gonoszt akarta kiűzni belőlem, én mindenesetre megijedtem, hogy mit hisz, és mit akar velem ezek után a tag csinálni. Kellett nekem kérdezni… A hangulatom csak fokozta, mikor Gyuri úgy fejezte ki abbéli problémáját, hogy ugyanazt rendelte enni, mint én, és nem olyat, mint Feriék, hogy kilátásba helyezte megverésemet, majd hosszasan zsörtölődött. Egy idő után leléptünk az egyre ellenségesebb arab pacák elől menekülve, valami éjjel is nyitva lévő kávézó után kutatva. Egy kis kávé bepusztítása után a többiek játszva töltik az időt, Gyuri épp fázik, én pedig antiszoc módon ezeket a sorokat írom, várva a hajnalt, pár óra a vonatos alvás reményében. Ha már aludni nem tudunk, kezdünk összebarátkozni a többiekkel. Messze még a tényleges kezdet, de itt vagyok, Európa másik végében.

Kezdetnek nem is rossz!

A párizsi kávézó: