2022.08.13. Kebnekaise - Singi

Fehér éjszakák. Amikor először hallottam erről a kifejezésről, akkor egy orvoskolléga említette, mikor tanúja volt ennek a jelenségnek még Szentpéterváron. Egy kifejezetten jól hangzó, egzotikus dolognak gondoltam, majd nem foglalkoztam vele igazán. Aztán mikor azt a két napot Kirunában töltöttük, szintén kevéssé éreztem a hatásait. A múlt éjszakával változott ez meg…

Azt gondoltam, hogy úgy fogok aludni majd, mint a bunda, miután javarészt a saját butaságomnak köszönhetően súlyos küzdelmek árán jutottam el a célig, de ez szerencsétlenségemre nem így alakult. Minden bajom volt. 45 percenként felébredtem, mert folyamatosan azt hittem reggel van és lekésem az indulást, majd a repülőgépüzemmódban tartott telefonom kijelzője jelezte mindig a húsba maró valóságot. Éjjel kettőkor muszáj volt kimennem oda, ahova a királyok is gyalog járnak, ami szakadó esőben és égő tagokkal nem volt egy kellemes menet, miközben imába foglaltam a nedves-törlőkendő feltalálójának ismeretlen nevét. Egyre jobban fáztam, így apa tanácsát figyelmen kívül hagyva, majdnem minden létező ruhát magamra vettem, miközben a hálózsákomat kicipzározva, inkább takaróként használtam, hátha könnyebben tudok majd mocorogni. Ugyanis a legnagyobb bajom a sátor kényelmetlenségével volt. 10 perc után, bármelyik oldalamon feküdtem, hiába a rendesen felfújt matracszerű derékalj, olyan sajgás jött rám, hogy muszáj volt forgolódnom, ami akkora zajt csapott a szűk, egyszemélyes sátorban, hogy attól féltem, a többiek miattam nem fognak tudni majd aludni. Szerencsére nem kaptam emiatt dorgálást senkitől, de lehet csak azért, mert nem tudták éjjel beazonosítani a zaj forrását, én pedig csak e sorok írásával fogok lebukni. A legkényelmesebb talán a hátamon volt a fekvés, de azt azóta közel elviselhetetlennek élem meg, mióta 2020 novemberében, a szakvizsgát követő héten kioperálták a beteg bélszakaszaimat, majd a heg és a katéter és egyéb csövek miatt mozdulni is alig lehetett abban a nyomorult kényelmetlen kórházi ágyban, nemhogy valamelyik oldalamon feküdni. Folyton bevillan az a kép, hogy ott fekszem, azzal pedig a félelem, a fájdalom, a sötétség és a magány… Meg az is, hogy a szobatársammal dacoskodtunk a nővérkéknek, hogy nekünk nem kell nyugtató éjszakára, vigye innen a rivotrilt. Az első végiggyötrődött éjszaka után, amikor véletlenszerűen hangzottak el felváltva a „te már alszol?” és a „még ébren vagy?” kérdések, végül úgy döntöttünk, mégis hozzák csak szépen oda azt a nyugtatót. Onnantól nem volt gond az alvással. A legkönnyebb akkor volt, mikor úsztam a morfinban, akkor egy szempillantás volt egy fél nap, s semmi nem zavart, nem tudtam gondolkodni.  Nem vagyok benne biztos, hogy itt és most akarok emlékezni, ezeket jöttem talán hátra hagyni, de talán a túra együtt kell, hogy járjon törvényszerűen a komfortzóna elhagyásával is, s ebbe beletartozik az emlékezet is. Huginn és Muninn, gondolat és emlékezet. Odin két hollója. A nyakláncom, vagy jobban mondva a nyakamban függő medálomon lévő két mitikus madár. Mindezt sikerült a leszakadó csípő, illetve a dekubitusz gondolatával kacérkodó kényelmetlen pózból kihoznom, ahelyett, hogy aludnék.

Másnap reggel dideregve kászálódtam ki a sátorból, majd gyorsan Gyurit kezdtem el keltegetni, mert emlékeztem, hogy neki sokkal tovább tart magához térni, mint feltehetően a többieknek, de a hideg megtette nála is a hatását, fél órán belül harcrakész volt, és szépen pakolgatta a sátrát velünk együtt. Pedig megígértem 2013-ban, hogy soha többet nem vagyok hajlandó erre, de szerencsére kellemesen csalódtam, mindössze csak négyszer-ötször kellett szólongatnom az elején, aztán minden ment magától. Amíg a többiek pakolásztak, beszöktünk a fogadóba meginni egy forró teát és szerencsénkre az egyik kandallóba boldogan lobogtak a lángok, így elégedetten telepedtünk a tűz mellé, hogy felmelegítsük a lelkünket. Miután visszasiettünk a sátrakhoz, én gyorsan készítettem egy videóüzenetet neked, amit elborzadva néztem vissza: érthetetlenül vörös az egész arcom és gyűrött, a szemeim pedig olyan félholdban rándulnak össze, mintha valaki gyomorszájon vágott volna és úgy maradtam. A reggeli turmatkása készítése közben eszembe jut a Camino naplómban csak barna Annaként emlegetett Anna, és amit ő mondott még akkor rég, hogy kis túlzással, de miért szenvedem végig az utat. Nem akarok szenvedni, nem akarom, hogy ez is egy via dolorosa legyen, amit csak utólag szépít meg az emlékezet, hogy képtelen legyen a pillatatban lenni és élvezni azt, ami körülvesz… De éppen ezek a körülmények annyira szélsőségesek, én pedig annyira szélsőségesen felkészületlen és alkalmatlan érzéseim szerint, hogy már a gondolatra is megsavanyodik ez az amúgy sem ízletes reggeli kásaféle a számban. Nem akarom a többiek hangulatát elrontani, épp nevetve ugratják egymást, bár a mozdulataik az Ezüst Rókák nyugdíjas klub péntek esti mulatságának táncparkett ördögeit idézi, de Gyuri ki tudja hozni belőlük a jókedvet ezzel együtt is. Anna szavaival a fejemben, csendben rakodom össze a dolgaimat, majd miután megvártunk mindenkit, fotózkodtunk is egy kicsit a falut jelző táblánál, ami kilendített az elmerülős gondolataimból. Végigsétáltunk az erdőből kivezető fapallókon, majd a takaros kis falucska fogadójának épülete mögött megláttuk a szervezők kék sátrait, ahol éppen házilag sütött süteménnyel kínáltak mindenkit, miközben információkat és pecséteket osztogattak mindenkinek. Jó hobbitként, Tuk Peregrin mester elképzelt nagy örömére megálltunk második reggelizni, ahogy illik. Az egyik szervezőnek itt volt egy keverék kis kutyája, nyilván elkényeztettük, amíg falatoztunk, (páran repetát is kaptunk) közben pedig megkönnyebbülve hallottuk, hogy a szél a hegyekben alábbhagyott, járhatóbbá váltak az utak, és ha minden igaz, a nap is ki fog hamarosan sütni a napokban. Összeszedtem magam a nehézkes kezdet után, s ismerkedtem, angolul beszéltem több szervezővel és útitársunkkal is, akikkel történeteket cseréltünk, Gyurival az egyikükkel még a budapesti éjszakai életet és annak lehetőségeit is kitárgyaltuk, ami elég abszurdnak hatott jelen körülmények között.

Jókedvvel a szívünkben és dupla adag sütivel a hasunkban vágtunk neki az útnak, abban reménykedve, hogy a kimerültség és a vihar miatti kényszerleállás miatt okozott lemaradásunkból ma faraghatunk valamennyit, így, hogy okosabban álltunk a dolgokhoz, én legalábbis biztosan, igyekeztem tanulni a hibáimból. Érdekes dolog ez, hogy egy ilyen túra, és maga Észak is mennyire kíméletlen. Könyörtelenül megtorolja az ilyen hibákat, és kifejezetten szerencsés vagyok, hogy megúsztam komolyabb sérülés vagy gond nélkül. Az út első szakaszával egy kilométeren belül maradtunk mind a négyen, bármelyikünk is ment elől, az egy két kimagasló szikla mellett megállt, visszatekintett, s bevárta a többieket. Így érkeztünk meg bő egy óra után az első nagyobb pihenőhelyünkre, ahol még kitartott a jókedv, és sok közös fotót, illetve videót készítettünk mindannyian. Gyuri az egyiknél szó szerint fel is kapott, mint egy pihét, pedig már nem 39 kiló vagyok, mint mikor még tombolt a Crohn, de emiatt egy pillanatig sem zavartatta magát. „De Gyuri, ne csináld, 76 kiló vagyok! Nem baj!” Ezek azok az apróságok, amire életem végéig emlékezni fogok, még fotók nélkül is.

Vidáman, többször még énekelve és cseverészve folytattuk az utunkat. A tájat még egyfajta ólmos szürkeség uralta, amitől minden csak sötétebbnek és hidegebbnek hatott. Amerre csak a szem ellát, roppant szürkés és mélyzöld hegyek magasodtak fölénk, körbeölelve azokat a völgyes területeket, amelyeken nekünk haladnunk kellett. Egyszerre volt leírhatatlanul gyönyörű, és valahol egy kicsit kétségbeejtő a látvány, főleg amiatt, hogy mekkora út áll még a mai nap előttünk. Egymás között viccelődtünk is a távolságokkal. Otthon, vagy akár az El Camino-n egy óra alatt meg lehetett tenni 4-5 kilométert. Itt egy óra alatt ennek egy töredékét lehetett teljesíteni. Minél sziklásabb és meredekebb volt a terep, annál lassabban haladtunk, így nem csak az időérzékünk, hanem a távolságérzékünk is teljesen felborult. Sannénak rengeteget köszönhettem aznap. Ő volt minden, ami egy túrában csak jó lehet, egyszemélyben szimbolizálta. Vidám volt és mosolygós, ha hallgatni akartál mellette, azt ugyanúgy megtehetted, mint azt, hogy beszélgetsz vele. Rendszeresen megálltunk a kedvéért, hol egy fahídon, a korlátnak támaszkodva, hol egy szikla mellett, hogy ő előkaphassa a kis kézi fényképezőgépét, és lefotózhasson egy gyilkosgalócát, egy szép és színes virágot, vagy egy maximum három milliméteres bogarat, ami meglebegtette a szárnyait, de a német lánynak ennyi elég volt, hogy kiszúrja. Ahogy haladtunk az istenek éppen úgy örömüket lelték Sanne életszeretetében, ahogyan mi is, és megörvendeztettek minket a túra első, igazán napsütéses időszakával. Hirtelen aranyba borult minden, a szél nem hatott annyira metszően hidegnek, a ruháinkból is levehettünk néhányat, és az ólmos szürkeséget Hel, az alvilág végtelen bugyraiba száműzte Sól fénye. Annyiféle szín és tünemény játszott minden megtett lépésnél a szemem előtt, és a sok megálló miatt annyiszor tudtam elkalandoztatni a tekintetem a tájon, hogy még azok a bokagyilkos szilák sem érdekeltek, és kellemes tempóban tudtunk haladni, továbbra is közel maradva egymáshoz a többiekkel. De az is lehet, hogy a mai szakaszon kevesebb volt a nehéz terep, nem emlékszem. Az egyik nagyobb, legalább húsz perces, proteinszelet majszolós megállónál, ami történetesen egy csermellyé szűkült folyó medrében telt el, megismerkedtünk egy idősebb, ötven feletti amerikai fickóval, Chuckkal, aki elmondása szerint egész évben járja a világot a két rossz térdével, mindenhova elmegy, minden vad és hosszú túrát teljesít. A történetei annyira színesek és fantasztikusnak hatóak, hogy egy idő után szkeptikusan álltunk hozzá egy két dolog hitelességéhez, de kifejezetten szórakoztató volt az öreg, ahogy mellénk telepedett és élveztünk egymás társaságát. Itt vettük észre, hogy a kövek egy része, amire leültünk, szikrázóan csillog a melegen simogató napfényben. Sannéval azonnal keresgélni kezdtünk, és mindketten találtunk nagyobb, formásabb, és kifejezetten szép darabokat. Így az egyik ígéretemet máris be tudom neked tartani, drága Mirám, hogy hozzak neked az északi sarkkörről egy szép kavicsot. Ez a kavics nem csak szép, de talán megvan rá az esély, hogy egy nagyobb darab piritet találtam. Vagy akár aranyat. Bármelyik is legyen, nem számít, a fő, hogy a kezedbe tudjam nyomni. Gondosan kerestem a nadrágomon egy rejtett zsebet, ami a térdem felett kicsivel a lábam oldalán volt, és oda dugtam a zsákmányom, hogy aztán onnan csak akkor vegyem elő, mikor újra láthatjuk egymást. A hajadat képzeltem el ebben a fenséges napsütésben, milyen vakítóan sziporkázna szőkesége, mikor Liz jelzett, hogy indulnunk kellene, mert nagyon keveset mentünk és túl gyakran, túl hosszan állunk meg. A jókedv és a gondtalannak ható időtöltés az ebédkor következett be. Ahogy haladtunk a hegyek által közrefogott úton, szépen lassan emelkedett a terep, és az egyik ilyen domb oldalában ereszkedtünk le ebédelni egy folyó mellé. Az elénk táruló látvány miatt ez az egyik legszebb, ahol valaha is ételnek túlzott táplálékot diktáltam az arcomba, miközben bakancsainkból kibújva nyújtóztattuk és szellőztettük megviselt lábainkat. A nevetésünk szinte visszhangot vert az orrunk előtt magasodó hegyről, ahonnan aprónak tűnő folyócska zuhant alá a mélybe, hogy csatlakozzon az ott folyó nagyobb vízhez. Történeteket idéztünk fel az életünkből, Gyuri szokásához híven mindent kifigurázott és nevettette a lányokat. Közben kiderült, hogy Sanne az El Camino-ra is készül ezzel az úttal, hiszen a Fjällräven után csak pár hetet tölt otthon, és nekivág a zarándoklatnak. Először őrültnek neveztem, majd elkezdtem Gyuri segítségével felsorolni az összes létező jótanácsot, legyen szó felszerelésről, terepviszonyokról, szállással kapcsolatos információról, vagy akár csak a ruhák kimosásának és teregetésének módjairól. Minden praktikumról, ami csak eszünkbe jutott, és megkönnyítette az életünket odakint. Sanne egy idő után már jegyzetelt a naplójában, annyi mindennel árasztottuk el.

Nagyon nehéznek éreztem az ebéd utáni indulásunkat, és nem hiszem, hogy pusztán csak arról volt szó, hogy tele ettük és ittuk magunkat. Nem volt könnyű magunk mögött hagyni azokat a csodákat, amiket láttunk, sem pedig az élményeket, amiket kaptunk. Az út könnyedsége eltünedezni látszott, ahogy a dombok gerincére hágtunk fel, s egyre több szikla miatt kényszerültünk óvatos és tudatos lépésekre. Ahogy a terep egyre nehezebbé vált, úgy veszítettük el Gyurit is, aki azt mondta, inkább lassabban megy, hogy ki tudja élvezni a tájat és a környezetét. Emellett szerintem arról is szó volt, hogy a lányokkal legalább másfélszer gyorsabb tempóban haladtunk, ami számára már túlságosan megterhelő lett volna. Több nagyobb csoportot kerülgettünk, ahogy a továbbra is dimbes-dombos és mindenfelé kanyargózó ösvényt követtük, egyre kevesebb és rövidebb megállókat engedélyezve magunknak. Ahogy telt az idő, úgy intett búcsút nekünk a melengető nap, és újra ránk telepedtek az árnyak. Már Sanne is küzdött minden levegővétellel, és főleg Liz diktálta a tempót a hosszú lábaival, így töretlenül haladtunk előre. A szervezők sátra előtti utolsó szakaszon már erőm végét jártam, és csak arra voltam képes, hogy azt mondogassam magamnak, hogy a következő domb tetején már meg fogjuk látni a jellemző kék színű szövetet. Majd a következőnél. Majd az újabbnál. És ez így ment tovább, ki tudja meddig, mert én nem kezdtem el mazhoista énemet felfedezni még azzal is, hogy számolgassam, szivatom én magam eleget úgy is. Végül a holland lány látta meg az áhított célt, pont, ahogy gondoltam: egy domb tetejéről. Lassan, nehézkes lábakkal ereszkedtünk le a kialakult kis sokasághoz, ahol elgyötörten, de hálásan vettem át a résztvevőknek járó választható rénszarvasos (vagy vega, sajtos) szendvicset, illetve a nagyon édes, valamilyen helyi bogyóból készült gyümölcslevet. Most hasznát vehettem annak az összehajtható gumibögrének, amit még a regisztráció napján kaptam, csak akkor még tea volt benne, és később zsebre vágtam. Miután megkaptam a pecsétem és kipróbáltam a messzire száműzött sátras mobilvécét, amire már nulladik napon figyelmeztettek, hogy ha tehetjük, kerüljük el, kissé sokkolódva az élménytől visszabotorkáltam a többiekhez, és holt fáradtan rogytam egy szikla tövébe, ahol úgy terveztük, hogy bevárjuk Gyurit. Telt múlt az idő, Gyuri pedig csak nem jött, én pedig kezdtem a saját izzadságom miatt egyre inkább átfagyni. Jó lett volna fel alá járkálni, hogy beindítsam a belső hőerőműveket, de annyira fájt a lábam, hogy inkább csak bámultam ki a fejemből, nagyjából úgy, mint aki dementorcsókot kapott. Gyuri megérkezett, de járása furcsa volt, arca pedig haragos grimaszba torzult, ugyanis bakancsának talpa szabályosan ketté kezdett válni. Miután kidühöngte magát, és panaszlevéllel, vagy egyenesen perrel fenyegetőzött a gyártó felé, megkereste a hasonló problémákkal foglalkozó szervezőket, akik azonnal nekiálltak menteni a menthetőt. Gyuri rosszkedve egy csapásra eltűnt, elkezdte pálinkával itatni a svédeket, összebarátkozott a Fjällräven alapító főszervezőjével, sőt, a hivatalos promóvideókészítő stábnak is nyilatkozott, ami, ha minden igaz, be is fog kerülni a 2022-es hivatalos videóba. Egyszóval elemében volt, mintha a bakancsa egyáltalán nem nyugtalanítaná, és hozta a szokásos formáját, és egy idő után Liz is csatlakozott hozzá a rögtönzött kis szórakozásban. Ahogy Gyuri jókedve nőtt, úgy nőtt az én frusztráltságom is. Fáztam, pokolian kimerült voltam és a mai napon, ahogy a térképet elnéztem, még 20 kilométert sem tettünk meg. Akárhogy is számolgattam a maradék napokat és távokat, egyre kétségbeejtőbbnek éreztem a helyzetet, és fogalmam sincs, hogy hogyan fogjuk tudni megcsinálni időben az utat, ha ma nem tudunk rendesen továbbmenni, miközben a repülőjegyet nem tudjuk átfoglalni másik napra, mert nincsen térerő. Hallgattam ahogy Gyuriék beszélgetnek és igyekeztem megállni, hogy ne sürgessek senkit. Közben Sanne békésen írta a nap történéseit a naplójába, neki nem kellett izgatnia magát semmin, mert egy nappal később indult a repülőgépe mint nekünk.

Próbáltam jelezni Gyurinak, hogy kellőképpen nagy szarban vagyunk, de nem törődött az aggodalmammal és félresöpört, ami csak rontott az amúgy sem túl rózsás kedvemen. Mikor végre elindultunk, és úgy tűnt, hogy Gyuri cipője a ragasztás mellett fém-rögzítéssel megtámogatva tartani fog, már bőven estére járt az idő, csak a kísérteties fehér fény miatt ezt nehezen lehetett érezni. Dühösnek éreztem magam, de nem akartam a többiek kedvét is tönkre tenni, így magam mögött hagytam a kis csapatot és nem túl messzire, de előre mentem. A hegyek újra távolabbra kerültek valamelyest, és a dombok között cuppogós, mocsaras területen kellett keresztül vágnunk. A térkép szerint egy ideig így kell haladnunk, majd újra az emelkedők következnek, és valahol a magaslatok között találni fogunk folyókat is, amikhez közel leverhetjük a sátrainkat. Egyre fáradtabb lettem, muszáj volt többször megállnom, mint szerettem volna, így nagyjából egy óra után a többiek utolértek. Gyuri jókedvének maradványait sem láttam, nyűgössé vált az estébe nyúló meneteléstől. Még a checkpointnál megpróbáltam megemelni a táskáját, de a majdnem sikerült összebarnáznom magam, annyira nehéz volt. Ilyen súly alatt lehet én is nyűgösebb lennék, hiába kétszer akkora a srác, mint én. Széltében és hosszában is, de na…

Elkezdtünk egyre több, főleg elszórtan elhelyezkedő sátor mellett elhaladni, és elbizonytalanodtunk, hogy mitévők legyünk. Hiába tudtam az eszemmel, hogy még legalább 4-5 kilométert lenne érdemes haladnunk ahhoz, hogy lefaragjunk a tetemes lemaradásunkból, de a testem elkezdte felmondani a szolgálatot. Az újra élre kerülő Lizt követve felmásztunk egy sziklakiszögellésre, hogy onnan jobban láthassuk, hogy mi vesz minket körül, de mikor felértünk, egészen egyszerűen nem bírtam tovább. A mohás, gyér aljnövényzettel tarkított hatalmas, lapos sziklán összeestem, miközben fuldokolva kapkodtam a levegőt. Liz kifejezetten dühösnek látszott, Gyuri csak némán letelepedett mellém, és tanakodni kezdtek, hogy mit lenne érdemes csinálni. Én nem tudtam részt venni a tanácskozásban, annak is örültem, hogy lassan, de lassul a légzésem. Végül úgy határoztak, visszamegyünk 150-200 métert, ahol mér néhány sátor már állt egy lejjebb elhelyezkedő, szintén kiszögellésként meredő területhez, amit én kifejezettem bosszúsan fogadtam, nem akartam az imént megtett emelkedőt mégegyszer végigszenvedni, csak most lefelé. A többiek otthagytak, Gyuri pihent még velem pár percet, mire összeszedtük az utolsó korty erőinket, és lemásztunk a többiekhez. Kihasználva a lendületet, azonnal felállítottuk a sátrainkat, hogy ezzel már ne bajlódjunk, és elkezdtük összerakni a főzéshez elengedhetetlen dolgokat is, hogy meg tudjuk csinálni a vacsoránkat. Itt már jóval csendesebbek voltunk, és kudarcnak és gyengeségnek éltem meg a teljesítményem, és aggodalmam egy nem szűnő tüskeként fúródott az agyamba, hogy nem fogjuk tudni időben teljesíteni a túrát, és pedig nem leszek képes betartani a neked tett legfontosabb ígéretem: a megbeszélt időben hazamegyek hozzád.

Vacsora után, ahogy éreztem, hogy a gusztustalan csokis turmat trutymó hatására kezd visszatérni belém az élet, odaálltam a lányok elé, hogy bocsánatot kérjek, ha esetleg frusztrálóan frusztrált voltam, és legjobb tudásom szerint beszéltem nekik az érzéseimről, a félelmeimről, gondolataimról, és hogy nem tehetem meg, hogy nem tartom meg a kislányomnak adott szavamat. Sanne édesen mosolyogva legyintett, hogy nincsen semmi gond és teljesen megért, Liz viszont továbbra is haragosnak tűnt, mint aki nem tudja elengedni azt, hogy neheztel rám és zavarja a jelenlétem. Szerencsére Gyuriét élvezte, így én jobbnak láttam elköszönni mindenkitől, miután megbeszéltük a másnapi indulás időpontját és lefeküdtem aludni a sátramba.