2013. 07. 28.                               Foncebadón – Ponferrada

Nagyon hideg éjjelen vagyunk túl, mindenki kabátig öltözve, a hálózsákot pokróccal kiegészítve aludt, legalábbis az, akinek jutott. Esős időben indultunk tovább, nagyjából együtt kelt az egész zarándokszállás, kora hajnalban. Előző este számolgattam, és sokat böngésztem a térképet, főleg Ritával, mert azon gondolkodtam, hogyan lehetne úgy lefaragni pár napot, hogy pontosan ötödikére ott legyünk Santiagoban, hogy a többieknek még legyen ideje elmenni az óceánhoz. Megtaláltuk a módját, innentől kénytelenek vagyunk eltérni a térkép által javasolt kilométer mennyiségektől, de legalább találtunk rá véghezvihető megoldást. A két Annával gyorsan megelőztük a hamarabb elindult társainkat, és a Cruz de Ferro-nál beértük Ritát, Derick és Gyuri viszont lemaradtak és lassabb tempót vettek fel. A Cruz de Ferro egy kultikus hely állítólag a zarándokok számára. Gyakorlatilag egy kavicsokból álló hegy, egy nagy póznával, aminek egy kereszt van a tetején. Itt az emberek megállnak, átgondolják azt, hogy miért és hogyan jutottak idáig. A kezükben ott van egy kő, amit magaddal hoztál, ez reprezentálja a gondjaidat, bánatodat, a terheidet, amit leteszel a keresztnél. Én nem tudtam erről a keresztről, vagy a szokásról, de nem is bántam az egészet. Szép szimbolikus dolog ez, de nincsen szükségem erre. Elég szimbolikus önmagában már az út is, és a célom, amihez napról napra közelebb jutok. Nem akartam eseménytelenül elmenni azért onnan, így fogtam egy követ nem messze a dombtól, felmásztam a tetejére, és odahelyeztem a pózna tövébe, miután átgondoltam a dolgaimat. Elképzelhetetlenül sok kavicsot találtam ott, a többségére írva is volt, vagy fényképeket, más tárgyakat is láttam. Az oszlop is tele volt mindenfélével, zászlókkal, levelekkel, emlékekkel… Gyönyörű esőfelhők társaságával mentem tovább, majd miután lehagytuk Ritáékat, egyre inkább leszakadtam a többiektől. Az eső hol erősen zuhogott, hol csak csöpögött, de én imádtam minden percét. Olyan méltóságteljes nyugalom áradt mindenből, ami körülvett, szinte éreztem ahogy az egész környezetem lélegzik és él. Szürkeség uralkodott és rossz idő van egész nap, ez lehet, de én folyamatosan mosolyogva haladtam. Az egyik hegycsúcson kanyargó úton megelőztem Kasiát, a lengyel operaénekes lányt. Akkora táskája volt, mint ő maga, és csak lassú, kínkeserves léptekkel tudott haladni. Rám se hederített, így jobbnak láttam nem zavarni, és folytattam az utamat. Az eső megint elkezdett zuhogni, mikor hirtelen futó léptek hangját hallottam mögülem. Még meg sem fordultam, hogy megnézzem ki az, mikor a táskámon erőteljes rántást éreztem, majd cibálást, ami majdnem ledöntött a lábamról, majd hirtelen a barna Anna vigyorgó ábrázatával találtam szemben magam. Közölte, hogy elhiszi, hogy vízhatlan a táskám, de azért van az esővédő, hogy használjam, aztán elszaladt, végig a lejtőn. Hátranéztem, és láttam, hogy az esővédő az egész táskát lefedő vízlepergető burokba foglalta az egészet, és még a színe is tök jól néz ki. Ez a lány teljesen hibbant, de hálásan vigyorogva mentem utána. Az egyik lejtőn volt egy kis falu, ott megálltam enni, és gyönyörködtem a tájban. Bár itt lennének velem a többiek! Látnák amit én látok, éreznék a hegyeket, a völgyeket, az esőt, meg azt a sok minden mást, amit megtapasztalok. Vidáman ráköszöntem az engem beérő többiekre, köztük a szőke Annára, aki megjegyezte, hogy nagyon megváltoztam, teljesen más lettem. Nem volt kedvem erről cseverészni túlzottan, inkább mentünk tovább, és szépen lassan megint leszakadtunk egymástól. Ma ilyen magányos nap van, de nem bánom, mert élvezem minden percét. Sok hegymenet után hullaként érkeztem meg Molinasecába, és a város túlsó felén lerogytam egy padra, annyira elfáradtam az egész napos mászás miatt. Ott üldögéltem legalább 20 percet, próbáltam összeszedni magam, és erőt gyűjteni ahhoz, hogy a maradék másfél órát le tudjam sétálni. Amikor két 60 feletti zarándok elsasszézott előttem, nagyon pipa lettem. Mi az, hogy ők itt vígan mendegélnek, én meg ülök? Menjenek a fenébe, lehagyom őket. No, ez nem nagyon ment, folyamatosan frusztrált, hogy ott vannak a sarkamban, alig 20 méterre mögöttem, de egyszerűen nem volt erőm gyorsabban menni, így próbáltam nem törődni velük. Egy kereszteződésnél az aszfalt utat választottam, mert kinéztem a térképből, hogy ez egyenesen a szálláshoz vezet, és nem kell kutakodni, és feleslegesen végigmenni egy kerülő-úton. A hátulütője az volt az egésznek, hogy egy gyártelep jelentette a környezetet, ami nagyon lehangolt, minél előbb el akartam szabadulni onnan. Egy nagyobb dombnál elbizonytalanodtam, mert sehol sem volt jel, és egy parkos rész szélén ácsorogtam, valami fogódzkodó után kutatva. Végül odamentem egy hajlott hátú öreg spanyol nénihez, és rákérdeztem, hogy „Alberuge San Nicolás?” Mosolygott egyet, felmutatott a domb tetejére, magyarázott ott nekem valamit, majd ment a dolgára. Nagyon jó kis szállás ez, amikor ideértem a bejárathoz, egy 3-4 méter magasba feltörő vízsugaras szökőkút köszöntött, és egy kisebb sor, ahol arra vártak, hogy regisztrálhassanak a hospitalereknél. Itt futottam össze Derickkel és Annával, akik a franc se tudja hogy hol, de megelőztek valamelyik ponton, de nagyon jó volt látni őket. Hamar bejutottak, én a sorban az egyik ír sráccal beszélgettem, Gabriellel. Szegénynek olyan szaga volt, hogy csak a számon tudtam levegőt venni mellette, és tetőtől talpig tiszta mocsok. Este láttam, hogy nem mosakszik, vagy mos fogat, tehát elég egyszerű okai vannak az állapotának. Nem tudom miért csinálja ezt, talán megfogadta, hogy addig nem fürdik, amíg Santiagoba nem ér? Mindenesetre furcsa a srác, bármennyire is intelligens. Van egy fehér csomag a hátán, úgy néz ki, mintha valamit bebugyolált volna. A vacsoránál azt találgattuk a többiekkel, hogy mi lehet az. Felmerült a balta, egy feldarabolt ember, puska, és még sok más frappáns ötlet. Kicsit ijesztő egy figura, de remélhetőleg teljesen ártalmatlan, velem speciel tök kedves. Amint lesz lehetőségem, kifaggatom, hogy ki is ő, és mi az a hátán. Egy négy fős szobában kaptam helyet, két belgával, akik Annáékkal barátkoztak össze még a Jesus szálláson, meg egy öregemberrel. Főztem egy smacket, amibe beletettem, amit csak találtam, majd végighallgattam, hogyan nyúzzák a magyarok egymást heccből. Van egy nagy társalgó helység az emeleten is, ott összegyűltünk a többiekkel. és elkezdtünk beszélgetni mindenféléről. Tervekről, hogy mi lesz, ha hazamegyünk, hogyan várnak minket, mit kezdünk az életünkkel, hogyan tudjuk beleilleszteni az itt tapasztaltakat az ottani életünkbe. Mindenki mesélt magáról egy kicsit, én itt beszéltem először a többeknek az egyetemen megismert barátaimról, a fonyódosokról és a múzsákról is. Nagyon elromlott a kedvem amikor elmondtam, hogy most hányadán állok a fonyódos társasággal, de a többiek megértettek. El kell döntenem, hogy hogyan folytatom velük a kapcsolatot, vagy hogyan mondjam el, hogy engem mennyire bántott az a helyzet… Fonyód volt életem egyik legszebb és legjobb nyaralása tavaly. Az egyetemről jöttek, velem együtt összesen kilencen voltunk. Mindegyik embert külön-külön és együtt is borzasztóan szeretem illetve közel állnak hozzám, így nagyon vártam az egész eseményt. Nem egészen egy hetet voltunk lent, és istentelenül jó élményekkel mentem haza. Emlékszem, hogy nekem fél nappal korábban haza kellett mennem Győrbe, mert az egyik utolsó kezelést akkor kaptam a kórházban. A boldog emlékeim segítettek aznap, hogy ne azzal foglalkozzak, hogy fáj, vagy hogy egy cső áll ki a kezemből. Még üzenetet is írtak, hogy jobban legyek. Aztán teltek múltak a hónapok, egyre jobban hiányzott a nyár mindenkinek, és megbeszéltük, hogy ebből hagyományt csinálunk. Mikor egyre inkább aktuálissá vált, hogy eljövök a Caminora, de még nem volt biztos, hogy milyen hónapban, megkérdeztem egyiküket, hogy szerinte mikor tervezzük a nyaralást. Akkor azt a választ kaptam, hogy júliusnak kicsi az esélye, mert meló van akkor, meg miegymás. Végül júliusra vettük Gyurival a jegyet, aztán jött a vizsgaidőszak, az államvizsga és a szakdolgozat leadás és védés. Volt egy közös beszélgetés, amit azért nyitottak a többiek, hogy megbeszéljük a nyaralás részleteit. Szinte azonnal a július kezdett realizálódni mindenkinek. Jeleztem, hogy nekem az sehogy sem jó, nem lehetne e június vagy augusztus végén tartani a dolgot. Heni mindkettőre mondott valamit, hogy miért nem jó, majd ment a szervezés tovább. Még párszor jeleztem, kérdeztem, hogy nem lehetne e olyan megoldás, amiben én is benne vagyok, de onnantól mintha nem is léteztem volna. Igazából ez ütött nagyon szíven. Nem lehet ennyi embernél mindig olyan verziót találni, ami mindenkinek jó, én ezzel teljesen tisztában vagyok. De ami utána következett, az esett szarul. Azt éreztem, hogy levegőnek néznek a többiek. Élőben is hanyagoltnak éreztem magam, nem nagyon kerestek, vagy hívtak el. Nagyon dühös voltam, nem értettem miért történik ez az egész, és nagyon elárulva éreztem magam. Emlékszem, arra gondoltam,hogy mi olyat tettem, amivel megbánthattam a többieket, hogy ezt kapom. A Caminoról nem kaptam Henin kívül igazán senkitől visszajelzést, és akkor húzódott keserű mosolyra a szám, mikor a fél éve ismert társaság rendezett búcsú bulit. Szó se róla, nem vártam senkitől, hogy ajnározzanak azért, mert elmegyek, de nem dobott a kedvemen. Ezekkel az érzésekkel jöttem el az országból, és kezdtem el az egészet. Dühös voltam, sértődött, ingerlékeny, ha erre gondoltam. Anna mondott még korábban egy mondatot, ami megragadt, hogy a képüket mégis magammal hoztam… Mivel minden nap eszembe jutott az egész, és időm bőven volt gondolkodni, megértettem, hogy mekkora egy ostoba barom vagyok. A barátaimról van szó, és én sértődött és elárult befordult marhaként nem gondolkodtam, inkább méginkább izoláltam magam. Miért nem szembesítettem a többieket ezzel? Miért nem mondtam el, hogy nekem ez az egész rosszul esik, vagy egyáltalán, hogy éppen mi történik? Én hülye ahelyett, hogy belegondoltam volna, hogy nem szándékosan teszik ezt, nem kibaszni akarnak velem, csak nem veszik észre, hogy ennek az egésznek milyen hatása van, inkább büszkeségből még az esélyét sem adtam meg senkinek, hogy elmondhassa, amit gondol. Teljesen elrugaszkodtam a valóságtól velük kapcsolatban, és önfejű módon pont ugyanannyira hibás vagyok a kialakult helyzetért, mint bárki más, ha nem jobban. Sajnálom az egészet, és ha tehetném, most másképp csinálnám, és nem kéne a táskám súlya mellett még ezt az érzést is cipelnem, hogy lehet, hogy elveszítettem őket, bármennyire is fontosak nekem. Ha egyszer hazaérek, annyi mindent kell jóvátennem, vagy újraépítenem, belegondolni is szédítő. A társalkodóban ülve a többiek hagytak nekem annyi teret, hogy átgondoljak mindent, majd szépen lassan elmentünk lefeküdni. Derick még problémázott egy sort, hogy egy nagyon meleg sráccal alszik egy szobában, de ahogy hallom, kezd minden elcsendesedni. Hiányoznak a barátaim. Mindegyik.