2013. 08. 01.                                Triacastela – Barbadelo

Még este Gyuri megkért, hogy amikor felkelek, ébresszem fel őt is, a pincerészen lévő szobáknál kapott helyet. Mire felébredtem Kasia ébresztőjére, már odakint javában sürgölődött mindenki, így gyorsan lekaptattam a lépcsőkön, hogy rászóljak Gyurira, de már ébren volt, legalábbis azt gondoltam. Gyorsan összekészülődtem, és éppen indulni készültem Simonnal, aki még mindig rosszul festett és Kasiával, amikor Gyuri kirobbant a szobájából, és nem túl hízelgő jelzőkkel illetett, és kiabálva lecseszett, hogy én miért nem keltettem fel, és hogy így meg úgy menjek a francba, mert nem várom meg, blablabla. Túl álmos voltam, és túlságosan is reggel volt, hogy ezekkel a hülyeségekkel vitázni kezdjek, ezért szimplán közöltem vele, hogy soha többet nem fogom ébreszteni, mellesleg nincs igaza, higgadjon le szépen, majd otthagytam, had füstölögjön. Hál’ istennek estére már nem volt velem baja. Nagyon korán, 6 előtt keltünk fel, mert előző nap a helyiek figyelmeztettek, hogy eszméletlenül meleg lesz, nagyon vigyázzunk magunkra. Tehát a meleg elől igyekeztünk a korai keléssel menekülni. Kasia egy ideig bírta Simonnal és velem az iramot, de a hatalmas és nehéz táskája miatt szépen lassan, de biztosan lemaradozott, végül eltűnt a fák között mögöttünk. A nap első szakaszában egy hatalmas erdőségen haladtunk keresztül a vak sötétben. Mérgesen konstatáltam, hogy nem működik a fejlámpám, pedig látszatra kutya baja sincsen, így szorosan Simon nyomában haladtam, amíg nem lett annyira világos, hogy ne essek orra a saját lábamban, vagy egy rohadék kiálló kőben. Elképesztő volt az erdei túra, mindenhol ködfátylak lebegtek bármerre nézett az ember, és a szél is pont annyira fújt, hogy megrezegtesse a fák leveleit, ezzel misztikus, de egyben baljós hangulatot kölcsönözve a tájnak. Vigyorogva mondtam Simonnak, hogy most olyanok vagyunk, mint az ókori kelták, akik itt vándoroltak majd letelepedtek. Egy tisztáson találtunk egy tehéncsordát, mire Simon megállt, mert akart párat fotózni, majd hirtelen feltette a kérdést: mi lehet az ott, a többi tehéntől picit távolabb? Bárhogy meresztettem a szemem, mivel a szemüvegem a táskám mélyen lapult, nem bírtam kivenni, de arra tippeltem, hogy egy méretes, nagy, gusztustalan barna szarkupac. Simon is erre tippelt, de képtelen volt a jelenséggel mit kezdeni, mondván, hogy milyen állat présel ki magából ekkorát? Már majdnem belementünk a szar mélyfilozófiai értelmezésébe, mikor az, amit eddig szarnak hittünk, megmozdult. Ijedten kiáltottunk fel, Simon gyorsan odafényképezett, és egy erős zoom után megállapítottuk, hogy az egy nemrégen megszületett tehén… Visítva röhögtünk, és a hasunkat fogva próbáltunk tovább haladni, de nem bírtunk menni, csak miután abbahagytuk a nevetést. Két ekkora szerencsétlent… Szépen lassan a nap is felkelt, mire félúton járhattunk már, és elértünk egy bárhoz, ahol reggeliztünk egyet. Itt találkoztunk Ritával és Marcellával, de beért minket Kasia is. Nem tudom, miből van ez a kislány, de keményen tartja magát eddig. Egy hatalmas hamburger elfogyasztása után a kólámat kortyolgatva a kilátást csodáltam, és nézegettem, hogyan terül el az előttem fekvő síkságon Sarria városa. A két lengyelem találkozott egy régebbi útitársukkal, egy afrikai néger pappal, és nagy örömködések illetve közös fotók után mehettünk tovább. Ahogy teltek az órák, és közeledtünk Sarriához, úgy lett Simon egyre rosszabbul, pont úgy, ahogy tegnap. Össze-vissza botorkált, és nem nagyon tudta megmondani, hogy hol van, vagy mit csinál. Kasia borzasztóan aggódott érte, és meggyőzte végül Sarriában, hogy maradjon itt, és keressen egy orvost, mert így nem folytathatja tovább. Egyetértettem, bár szomorú voltam, hogy el kell búcsúznunk, de az a lényeg, hogy jól legyen, és ne essen baja. Így folytattam az utam azzal a Kasiával, aki pár napja ki nem állhatott, és valószínűleg pont úgy tekintett rám, mint Simon és én arra a kis tehénre reggel, bár reméltem, hogy az utóbbi pár nap pozitív tapasztalatai alapján fog rám tekinteni. A félelmem teljesen alaptalannak bizonyult, mert borzasztóan jól éreztük magunkat, folytatva a tegnap félbehagyott témákat. Egyre bizalmasabb témákat is meg mertünk osztani egymásról, és kilométerről kilométerre haladva egyre jobban megismertük egymást. Hallgatni is jól lehetett vele, bár az elején nagyon zavart, hogy felvettem a tempóját, és sokszor csináltam azt, hogy lehagytam, és bevártam egy kereszteződésnél, vagy mérföldkőnél. Sarria után várt ránk egy kisebb hegymászás, de csak a feléig kellett felmennünk, mert a szállásunk a semmi közepén egy néhány fős falucskában volt. Amikor először megérkeztünk Barbadeloban, az első szállásnál már ki volt írva, hogy tele van, és egy nagyobb tömeget láttunk a kertben. Viszolyogva elmenekültünk, nagyon elszoktunk a sok embertől, és kerestünk tovább. A probléma csak az volt, hogy sehol semmit nem találtunk, csak egy üres és drága privát szállást, és pár sírt meg egy templomot. Felhívtam Ritát, hogy ő merre van, és elmagyarázta, hogy feljebb kell jönni a hegyen, és ott van a semmi közepén a xunta, tehát önkormányzati szállás. Felszaladtam, mivel aggódtam, hogy pont beelőznek minket és már nem lesz helyünk, de végül nem volt semmi probléma, Kasiának is jutott hely, és még az utánunk érkezők is kényelmesen elfértek. A szállásunk kívülről a régi idők kolonizált Amerikájának az építészeti stílusát juttatta eszembe, és később megtudtam az egyik hospitalertől, hogy ez egy régi iskola volt, amit aztán felújítottak és átalakítottak zarándokszállóvá. Nagyon nem bántam, hogy nem a tömeges másik szállón voltam, mert itt 20 emberrel kellett csak egy fedél alatt lennem, és mindegyik ismerős volt már az útról. Egy rövid szieszta után elmentem a faluba megnézni, hogy van e bolt, de csalódnom kellett, mert csak szerdánként szokott lenni. Naszép, bár mégiscsak egy hegyen vagyunk, ez itt teljesen szokványos. Ráadásul nincs messze Sarria sem, tehát a helyiek akár oda is lejárhatnak, ha kérlelhetetlen vásárlási roham törne rájuk. Egy kicsit irritált voltam a becsekkolás miatt, mert az egyik hospitaler szándékosan át akart verni 24 euróval, és nem szeretem, amikor hülyére vesznek, márpedig ez a fickó ezt tette, és fullba nyomta a kretént. Negyed órán keresztül veszekedtem vele, mire hajlandó volt odaadni a pénzemet, és még ő volt megsértődve. Szerencsére a Marcellával és Kasiával való beszélgetésem azonnal elpárologtatta minden dühömet. A többi olasszal együtt Kasia, Gyuri és én találtunk egy olcsó de elegáns kis éttermet, ahol adtak zarándokmenüt, így felsétáltunk a lejtőn, és ismét egy nagyon finom 3 fogásos vacsorával jutalmaztuk magunkat. Itt ismertem meg Marcella és egyben a mi új olasz útitársunkat, Francescot, és egy német lányt, akinek emlékszem, hogy nagyon szép neve volt, de hogy mi volt az pontosan, arra nem. Evés közben jókat beszélgettünk, viccelődtünk az olaszokkal, hogy milyen sztereotípiáink vannak egymás népeiről, illetve meghallgattuk egy felvételről, hogy hogyan énekel operát Kasia, és akkor már én is megmutattam, hogy anyum hogyan énekel, begyűjtve ezzel pár jól eső dicséretet. Szétszakadó hassal gurultunk le végül már sötétedéskor a szálláshoz, félig szédelegve a megivott bortól, és persze nekem ilyenkor jut eszembe, hogy nem írtam még ma semmit az útinaplóba. Azt hiszem ma sem lesz túl sok problémám azzal, hogy elaludjak, de ha horkolni mer az egyik olasz, feltolok egy bagettet az illető orrába.