2013. 08. 03.                                     O Hospital – Melide

Megszokásból kora reggel ébredtünk, annak ellenére, hogy minden porcikám kegyetlenül tiltakozott az ellen, hogy kikászálódjak az ágyból. Először nem vettem tudomást az ébresztőkről vagy a zarándokok megszokott zörgéséről, de okosan megkértem még lefekvéskor Kasiát, hogy mindenképpen keltsen fel. Így is lett, a lengyel lány nem hagyott végül, ezért szép lilakarikás szemekkel vágtunk neki a sötétnek. Mivel a fejlámpám továbbra is úgy döntött, hogy nem fog működni, Kasiával igyekeztünk lépést tartani Ritával és Lenevel, legalább addig, amíg a szürkületben már magunktól is tudunk haladni. Nagyon álmos voltam egész út alatt, de az egyetemi órákkal ellentétben, ahol képes vagyok ülve elaludni, itt a folyamatos fizikai igénybevétel kényszerít arra, hogy ébren maradjak. Talán ezért fordulhatott elő, hogy nagyon gyakran azt éreztem ma, hogy ébren álmodom. Olyan dolgokat véltem felfedezni illetve látni az egymásba éri falvak és hosszú erdei ösvények mentén, amikről a józan eszem tudta, hogy nincs ott, de most már semmi erőm nem volt arra, hogy megrázzam magam, és elmulasszam az egészet, ezért csak akkor tudtam kizökkenni, amikor Kasia beszélt hozzám. Érezhette, hogy nem nagyon vagyok magamnál, ezért többször játszott velem, talányokat adott fel, hogy használjam az agyam valami értelmesre, és ne adjam meg magam az „árnyékoknak”… Mert ezek végül is árnyékok, a saját elmém árnyékai, ha úgy veszem. Igyekszem felvenni Kasia lassú tempóját, vagy ha elhúztam tőle, akkor leültem pihenni, míg megvártam a hatalmas táskával közlekedő zarándok-lánykát. Sokat mesélt ma a nővéréről, és hogy milyen különleges kapcsolatban vannak, hogy mennyire hiányzik neki, és mennyire szereti. Ahogy hallgattam, folyamatosan elterelődtek a gondolataim, és a mentális állapotom újabb mélypontra süllyedt. Rátapintott ezzel a témával egy önmagam által tudatosan letiltott, tabuként kezelt részre az életemben. Én nem vagyok jóban a nővéremmel. Vagy ő nincs jóban velem, vagy egyikünk sincs a másikkal, teljesen mindegy. Ez a kis könyv nem lenne elég arra, hogyha belemennék a pszichológiai elemzésébe a nővéremnek, vagy a kettőnk kapcsolatának, de attól még a lényeg mindig ugyanaz marad, hogy milyen érzelmeket vált ez ki, milyen következményekkel jár, és hogy miért nem tudunk előre jutni, bár ez inkább kérdés, semmint lényeg. Ezek elől mindig elmenekültem. Ezaz. Menekültem mindig az érzelmek elől, vagy a szőnyeg alá sepertem őket, mert nem tudok velük mit kezdeni. Mi az isten értelme van annak, hogyha mondjuk a múlton siránkozom, nem tudom megoldani, konstans rosszkedvre és boldogtalanságra ítél, ha törődöm vele, akkor meg mire jó, ha foglalkozom a dologgal? Így gondolkodtam. Legyen szó a lengyel szerelemről vagy bármelyik párkapcsolatomról, az életem fontosabb negatív történéseiről, vagy bármiről. Nem tudok mit kezdeni az érzelmi síkkal, ezért nem is foglalkozom vele, a végletekig racionalizálom, hogy mit kell az adott helyzetben tenni, amit természetesen nem követ az érzelmi rész… Most viszont, hogy itt vagyok, és folyamatosan szembenézek mindezzel, amit elzártam magamban, kezd egy kicsit túl sok lenni. Fáradt vagyok. Azon gondolkodtam, hogy vajon mit gondolhat most Réka? Komolyan veszi e vajon ezt az egész Camino dolgot, vagy csak legyint? Soha nem tudtam vele leülni beszélgetni rendesen, de erről azt hiszem én is tehetek. Arra gondolok, amit a bátyám mellett is a mai napig előfordul, hogy érzek. Amikor a társaságában vagyok, hirtelen mintha megint 14 lennék, egy kisgyerek, aki fel szeretné kelteni az idősebb testvérei figyelmét valamivel. Ezzel persze csak lejáratom magam sorozatosan, és ahelyett, hogy megmutatnám, hogy már nagyon régen nem vagyok kisgyerek, sőt, olyan dolgokat is megéltem, vagy megélek, amiről lehet, hogy a nővéremnek fogalma sincsen. Bizonyítani neki valamit, bármit. Annyi mindent tudnék neki mesélni, de kéne egy olyan szemüveg, amire akkor is gondoltam, mikor a barátaim körül jártak a gondolataim. Egy olyan szemüveg, amit ha felvesz valaki, az én szememmel látja a világot, az én érzéseimet érzi. Mennyivel könnyebb lenne, ha létezne egy ilyen dolog, de ehelyett egy dolog marad, a kommunikáció. Csak úgy elég nehéz, ha valakivel képtelen vagyok erre. Nem is tudom már mikor beszéltünk egymással önszántunkból. Ezt a marhaságot. Van egy nővérem, de semmit sem tudunk egymásról, azokat az információkat, amiket tudunk, azokat a család többi tagjától szerezzük be, sosem egymástól. Francba a pszichológiával, én ezt az egészet nem értem. Miért nem lehet felülemelkedni a kicsinyes sértettségeken, emlékeken, miért nem lehet egyszerűen és tisztán látni az egészet? Dühöngeni van kedvem, még szerencse, hogy találtam egy zugot, ahol senki sincs, és nyugodtan tudok írni. Dühös vagyok rá, dühös vagyok a helyzetre, de legfőképpen magamra vagyok dühös. Ennek az egésznek semmi értelme, inkább folytatom a nap további eseményeivel, mert csak ingerültebb leszek, nem tudok tiszta fejjel egyelőre erről gondolkodni.

A lassú tempó miatt Gyuri a táv felénél beért minket, és hármasban mentünk tovább. Kedvenc zenéket mutogatott az iphonról, amihez aztán Kasia is csatlakozott, mutogatta, hogy énekelt egyszer magyarul is, aztán valamiért Gyurival elkezdtünk magyar dalokat énekelni. Volt ott népdal, mint a „tavaszi szél”, de daloltunk Bikinit (azt hiszem az eredeti dal az övék) és Republikot is. Kasiának nagyon tetszett, titokban felvette a népdalos részeket. Minél inkább haladtunk, annál inkább sikerült feloldódnom, kiverni a fejemből a nyomasztó gondolatokat, és elkezdtem nagyon jól érezni magam. Gyuri sokat változott az út alatt, sokkal kevésbé bosszant fel az ilyen olyan dolgaival, vagy az is lehet, hogy nemes egyszerűséggel csak megszoktam, és elfogadom, bár ez lehet túl szép gondolat. Elég sok mindent megélt már ő is itt az úton. Elkezdtünk ökörködni egy két falu közötti szakaszon, hogy menet közben különféle zenékre táncoltunk, jól fejbe is vertem magam Gyuri sétabotjával, mikor a tánclépések között hadonásztam vele, mint egy szerencsétlen, de hatalmas nevetés volt a vigaszdíj. A nap akkor fordult át másik irányba megint, mikor egy középkorú férfi erős magyar akcentussal pénzt kért tőlünk egy erdő előtt. Gyuri is felismerte a magyar beütést, és magyarul kezdett beszélgetni vele. Egy olyan fickó volt, aki pár száz euróval, profi felszereléssel és egy sátorral indult neki, és úgy tervezte, hogy hazastoppol. Szép elképzelés, de Spanyolországban illegális stoppolni, ezért nem is nagyon vesznek fel esetleges stopposokat, csak nagyon nagyon ritkán. A pénze elfogyott, és most úgy döntött, hogy visszasétál még egy hónap alatt Saint Jeanba, és ott stoppol tovább. Elhűltünk Gyurival, és közöltük, hogy ez nagyon nem lesz így jó, megadtam neki a Camino klub elnökének a telefonszámát, hátha tud valami ismerőst, aki segíthet a fickón, illetve odaadtam a spanyolországi magyar konzulátus telefonszámát is, hogy végszükség esetén őket is fel lehetne hívni, hogy „kimentsék”. Meg adtunk neki aprópénzt, majd mentünk tovább. Nem kellett kimondanunk, de mind a hárman ugyanarra gondoltunk: nemsokára elérjük Santiago-t. Néma csendben folytattuk az utat, mindenki magába fordult, hogy megeméssze ezt az információt, aztán el is szakadtunk egymástól. Számoltam a visszamaradt napokat, és nagyon vágyom haza, ez igaz, de valahogy mégsem akarom itt hagyni az utat. Furcsa. Mi lesz otthon? Mi lesz velem otthon? Mit fogok csinálni? Hogy fogok látni, hogy fognak engem látni? Elhatároztam, hogy leszarom, és nem fogok ilyen kérdéseket feltenni magamban, mert teljesen felesleges ezen agyalni. Lesz ami lesz, ha napokon belül véget ér a Camino, akkor ki fogom hozni ezekből a napokból a maximumot. Megérkeztünk Melidébe, olyan délután 2 táján, de hirtelen összezavarodtunk, hogy hol van a mi zarándokszállásunk. Mikor a telefont használtam volna, hogy felkeressek valakit, hogy merre kell menni, megjelent a két Anna, Derick társaságában, épp boltba mentek. Nagy ölelkezések után elirányítottak minket a belváros egy szűk utcájához, ahol végül megtaláltuk a 200 fős zarándokszállásunkat. Szembesültünk azzal, hogy bár nagy és tágas a konyha, a tulajék szándékosan kispórolták belőle a felszerelést, hogy ne tudjunk főzni, és mindenki a szomszédos éttermekben költsön el minél több eurót. Ennyit a zarándok feelingről. Szerencsére találtunk megoldást, szereztünk más zarándokoktól mélyebb és nagyobb csajkákat, amiben instant tésztát főztünk ki Kasiával, és azt lapátoltuk szélsebesen az arcunkba, némi kenyér és olívabogyó kíséretében, ami elmaradhatatlan kellékké vált a kajálásokhoz. Marcella egy kisebb veszekedés árán (mert nem nagyon akart segíteni) megtudta a hospitalerünktől, hogy hol tudunk nyomtatni, mert még mindig nem nyomtattam ki a Leonban megvásárolt repülőjegyeket. Megkerestük a helyet, és megoldottuk, majd pár kólával gazdagabban visszamentünk a szállásra. Kiderült, hogy Czarek ugyanazon az emeleten kapott ágyat ahol mi, és volt egy külön részlegünk, ahol Kasia, Marcella, Francesco, Gyuri és én aludtunk. miután besötétedett megjelent 2 üveg borral, hogy akkor ezt itt és most el kéne fogyasztanunk, mert fene se akarja cipelni őket, úgyhogy kizárólag empátiából könnyítettünk a terhén. A második pohárnál mindenkinek a fejébe szállt a bor, és egyre viccesebb történetek kerültek elő, amik között legalább 10 perces szüneteket kellett hagynunk, mivel senki nem bírt beszélni vagy figyelni a görnyedten röhögéstől. Különösen azt a sztorit szerettük és fűztük a fejünkben tovább, amit Gyuri mesélt, ami egy barátjával történt. Az illető annak rendje és módja szerint berúgott egy szórakozóhelyen, nagyon rosszul lett, és kiszaladt a WC-be hányni. Mindegyik fülke zárva volt, de hősünk már nagyon nem bírta a cuccot magában tartani, ezért berúgott egy véletlenszerűen kiválasztott ajtót beszakítva ezzel az ajtót, és az éppen ott nagydolgát végző emberkét jól lehányta. Majd miután a gyomra kiürült, hirtelen átfutott az agyán, hogy ő mennyire dühös lenne, ha valaki nem hogy ráront kábelfektetés közben, de még le is okádja a folyamat közepén, ezért hirtelen ötlettől vezérelve leütötte a szerencsétlen áldozatát. Annyira lesokkolt minket a történet, hogy perceknek tűnő pillanatokig csak ültünk elképedten, és próbáltuk elképzelni, hogy ránk rúgnak egy zárt ajtót, lehánynak, majd leütnek, egy szórakozóhely budijának kellős közepén. Visító röhögésben tört ki nem hogy a mi részlegünk, de az egész környék, és innentől nem is bírtunk nagyon beszélni, mert röhögő görcsben fetrengett mindenki, egyedül Marcella zsémbeskedett, mert ő inkább találta gusztustalannak az egészet, semmint viccesnek. Na ebből szegény rosszul jött ki, mert belevettük a történetbe őt is, de aztán a folytatásban már szerepelt a CIA, rendőrkommandósok, Gyuri, mint a történet igazi hőse, több titkos-ügynök, és pár órának álcázott kommunikátor. Becsíptünk na… Miután már tudtunk levegőt venni és a bor is elfogyott, elkezdtünk lefekvéshez készülődni, bár halva született ötlet volt, hogy időben lefeküdjünk, mert a turistának csúfolt, nem zarándok emberek, akik csak maximum 60 kilométert tesznek meg az egész Caminoból, nem nagyon tartották magukat a zarándok etiketthez. Szerencsére még megvolt a füldugóm, és a bor is megtette a hatását, úgyhogy testvérekkel, borral, szórakozóhelyek mellékhelységeivel, meg mindenféle indokolatlan gondolattal a fejemben aludtam végül el.