2013. 07. 15.                                        Belorado – Ágés

Mivel Derick egy másik szállón aludt az éjjel, a két Anna társaságában indultam ma útnak. Egy darabig ez így is maradt, aztán összefutottunk egy Mael-Derick párossal az egyik pihenőnél, és a szőke Anna lemaradt velük. Bírtam a másik Anna gyors tempóját, de egy aztán lelassultam én is, így Anna gyorsan eltűnt a szemem elől. Saint Juanhoz vezető hegyes erdőségeken egyedül bolyongtam végig, sokszor a kétségbeejtően végeláthatatlan erdőúton keresztül, ami folyamatosan kanyargott. Mire a tervezett szálláshoz értünk, mindenem sajgott és messze lehagytam a többieket. Anna meg is jegyezte, hogy „ugyan szarul nézek ki, de jó tempót jöttem”. Milyen kis kedves tündérbogár. Nem volt a parókián konyha, a semmi közepén volt az egész és a házinéni is ellenszenvesnek bizonyult, a szállás pedig hányingerkeltőnek, így a magyar csapat úgy döntött, hogy megyünk tovább a következő faluba, ami még 3 kilométer. Újabb erdő után megérkeztünk Ágésba, de itt sem volt konyhás szálló, és nyolc euró volt a legolcsóbb hely, így a többiek még tovább akartak menni. Semmi kedves, sem erőm nem volt már hozzá, mégis mint a hülyék, mentem gondolkodás nélkül tovább. A következőfaluban minden szállás betelt már, vihar közeledett, egyre erősebben fújt a szél, és esteledett, mindenki kikészült. Kínunkban leültünk egy templom közelében, és hisztérikusan nevettünk, de annyira, hogy a végén a földön fekve fogtuk a hasunkat. Derick akadt ki a legjobban, megevett egy csupor nutellát, és a falhoz vágta. Visszamentünk a falu elejéig, ahol Anna anyuja várt minket, hogy eldönthessük, hogy hova tovább. Felmerült, hogy menjünk busszal Burgosba. Na az én agyam itt durrant el végleg, és mindenkit otthagyva morogva és nagyon haragosan visszamentem Ágésba. Nem elég a rossz döntés utáni apátia, szenvedés és döntésképtelenség, még menjek a Caminon busszal. Hát nem. Nem azért jöttem el Európa másik felébe, hogy vitessek a seggem bárhová, szükségtelenül. Bár irtózatosan dühös voltam, volt annyi lélekjelenlétem, hogy nem mutattam ki senkinek semmit, hanem azonnal leléptem, és visszamentem. Itt az első helyen becsekkoltam és letettem a táskát, és irány a zuhany! Egy kislány, gondolom a házigazda lánya, elvette a zarándokútlevelem, és beleírta, hogy „Buen Camino”. Itt egy csapásra elillant a dühöm java része. 1 euró volt a net, úgy éreztem muszáj beszélnem egy kicsit a barátaimmal és a múzsákkal (a három lány) is. Sikerült is, irtó aranyosak voltak. Közben odakint egyre jobban viharossá vált az idő. A zuhany alatt végleg kiment belőlem minden indulat, a helyére ólmos álmosság került, de erőt vettem magamon, és kimentem körülnézni. Beszélgettem egy kövérkés Boston mellett élő sráccal, majd bementem egy zarándokszállás aljában üzemeltetett étterembe. Ott voltak a többiek Derick kivételével, aki mégis talált egy helyet a másik faluban, a lányok itt szálltak meg Ritával. Az Annák vigyorogtak, és közölték van egy meglepetésük: egyszercsak megjelent Gyuri, hatalmas vigyorral az arcán, kiderült, hogy ő is eljött idáig, mert három magyar katona motiválta őt annyira, hogy tartsa a tempót, és bírja a távot. Végre zenét hallgattam!!! Gyuri bánta a legjobban, mert elvettem az Iphone-ját a cél érdekében. Igazi, hamisíthatatlan Marci-féle zene! Azt hittem elpityeredem, annyira jól esett, de megráztam magam. Gyuri aztán lefotózott minket, és elküldte az eredményt a többi pesti barátunknak. Kaptam is a megjegyzést, hogy ej de szarul nézek ki. Noszép, ennyit rólam. Fáradtan átkullogtam aztán egy pizza után a majdnem üres szobámba, hogy végre alhassak egy kicsit. Soha többé nem térek el a térképemtől, hogy időt spóroljak. Hallgatni fogok a megérzéseimre.