2022.08.10. Győr-Bécs-Stockholm-Kiruna

Drága Mira!

Kérésednek megfelelően elkezdem írni a velem történteket és az ezekkel kapcsolatos gondolataimat, hogy mikor megtanulsz olvasni, akkor te is kezedbe vehesd a főnixes füzetet, vagy akár írhass is bele.

Újra megtörténik. 9 évet kellett várni rá. 9 év, tele gyötrelmekkel, fájdalommal, kétségbeeséssel, küzdelmekkel és konfliktusokkal, de olykor örömmel, felfedezéssel, nevetéssel, barátságok és szeretet megélésével is. Egyszerre érzem kevésnek és rengeteg időnek az eltelt éveket, és ha leküzdöm a mellkasomból felkúszó, páni halálfélelmet, akkor képes vagyok a figyelmemet a rövidke földi létünkről inkább ennek az időszaknak a tartalmára, történéseire fordítani. Érdemes ezt az apró kis harcot megvívni, mert a kilencből négy és fél év már veled telt el, ahogy láttalak csöppnyi életkezdeményből egy csodálatos és tündöklő, vibráló kisasszonnyá növekedni, és minden egyes nap megajándékoz a sors azzal, hogy láthatom, miként töltöd meg élettel azt a teret, ahol éppen vagy.

Annyi minden történt az el Camino óta, olyan sokat változtunk mindannyian, de a kérdés, amit az akkor írt naplómba írtam, hogy „hova tovább?”, mindig ott motoszkált bennem, az arra adott Gyurival közös válasszal: észak. Az aurora borealis megnézése volt eredetileg a cél, de sajnos a túra ideje alatt szinte mindig világos van, így arra nem sok esély van, hogy most láthassuk azt a csodát. Maga az élmény és a megélés ettől szerintem nem fog csorbulni, ezt úgyis csak egyfajta ürügyként használtuk. Már most a túra előtti napokon olyan hegyeket látunk, amiről tátva marad a szánk.

Miután Gyuri éjjel megjött Győrbe, én lelopóztam, hogy ne keltselek fel titeket. Megkaptam tőle a nekem szánt hálózsákot (és egy pár vékony kesztyűt és egy csajkát), ami miatt újra kellett pakolni a gondosan előkészített táskát, mert a zsák mérete a szintetikus anyaga miatt eszement nagy volt. Gyuri persze nevetett és figyelmeztetett előre, hogy sírni fogok, de inkább csak káromkodtam magamban miközben ököllel igyekeztem elnyeletni a táskámmal azokat a dolgokat, amiket feltétlen szükségesnek ítéltem.  Nem maradt sok időm örülni a passzírozó tudományom eredményének, mert percekkel azután, hogy sikerült becsatolni a táskám, apa megérkezett, hogy elvigyen minket a schwechati reptérre. Apa alapvetően nem viccelt, 50 perc múlva már a reptéren császkáltunk tanácstalanul, hogy miért ilyen kihalt minden hajnali 4 körül, miközben mi már itt vagyunk, hallatlan. Pechünkre a fóliázó ember 5ig nem foglalja el a posztját, így kicsit sietősre kellett fogni a figurát. Miután ezzel szerencsésen megvoltunk, bakit bakira halmoztunk, a bebábozódott óriáslepke jellegű táskákkal akartunk besétálni a biztonsági átvilágításhoz, ami miatt vissza kellett menni egy beléptetőkapun soron kívül, és megtalálni a helyet, ahol fel lehet küldeni a táskát a gépre, majd az okozott kisebb szívrohamot, hogy Gyuri nem találta a táska azonosító matricáját, amire végül a cipője talpán bukkantunk rá. A fapados járatoknál valamelyest kényelmesebb járattal végül eljutottunk a svédek fővárosába, hogy ott egy kellemes 4 órát eltöltsünk, várva a csatlakozásra.  Közben hozzánk csapódott Sanne, Gyuri még Új-Zélandon megismert német barátja is, aki hallotta, hogy mire készülünk egy ideje, és ő is kedvet kapott a túrához, majd egyeztetett Gyurival, hogy velünk jön. Kedves lány egyébként, tökéletesen beszéli az angolt, ami engem frusztrál, mert az enyém olyan rozsdás, hogy több a beszédemben az „őhm”, mint az értelmes szó, így sokszor artikulálatlanul képes voltam emiatt morogni, ami így belegondolva kifejezetten groteszk élmény lehet a hallgatóságnak, de a többiek megértettek szerencsémre. A Kirunába vezető utat már nem tudtam végig aludni, folyamatosan az elkövetkező napok lebegtek lelki szemeim előtt. Gyuri mögöttem ült, ő nem zavartatta magát, az ablaknak dőlve próbálta pótolni az éjjel kimaradt alvással töltött órákat, miközben én konstatáltam, hogy a repülő utasközönségének 95%-án hasonló túraruházat van, mint rajtunk. Mint kiderült, egy részük velünk jön a Fjällrävenre, a másik pedig hegyet mászni fog. Ennyi elmeroggyantat egyrakáson ritkán látni, de kifejezetten szórakoztató volt, és mindenki kifejezetten kedves és mosolygós.  Kirunában az első feladat volt kikeltetni a táska-lepkénket, ami egyszerűbben hangzik, mint a valóságban megtenni, majd miután ezzel megvoltunk, kiléptünk a pokolian szeles és rideg svéd valóságba. Rövid transzfer a városközpontba, majd azzal kellett szembesülnünk, hogy velünk ellentétben a legtöbb embernek volt esze és előre foglalt szállást, mivel a túra csak 12.-én reggel indul, tehát két éjszakát el kell tölteni valahol. Egy bő órás keresgélés után végül az ötödik szálló tudott nekünk egy kis rönkházat egy éjszakára biztosítani, másnap pedig a kempingjükben sátorhelyet tudtunk váltani, de ezzel úgy voltunk, hogy legalább rendes ágyban fekhetünk még, illetve kipróbálhatjuk a sátrakat is indulás előtt. Lepakolás után elmentünk vásárolni a helyi Coopba, hogy este főzhessünk valami ételre emlékeztető táplálékot és ne a dugi készleteket apasszuk, így gyorsan szembenéztünk azzal a ténnyel, hogy itt bizony kifejezetten sokkal drágább minden, mint ahogy otthon megszoktuk. A helyi jellegzetes termékektől eltekintve viszont a kínálat meglepően hasonló az otthonihoz, egy sorban még magyar instant-tésztát is találtam. Azon kifejezetten megdöbbentem, hogy a Schnüsst úgy árulták itt a pénztárnál, mintha csak valami cukorka lenne, ki is rázott a hideg. Este tele hassal hallgattuk Gyuri 90-es évekbeli kedvenc meséinek főcímdalait, természetesen az ő előadásában, amikor pedig kifogyott a szuszból, valakinek a telefonjáról mindig szólt valami. Láttam, Sanne is ír naplót, mosolyogtam is egy nagyot. Nagy nap lesz a holnap, regisztrálunk hivatalosan is az útra. Ma alszom utoljára rendes ágyban egy darabig.