2013. 07. 26.                                        Mazarife – Astorga

Ugyan több részlet jótékonyan elveszett a mai napból így estére, de azt biztosan állíthatom, hogy ez volt az egész Camino abszolúte mélypontja. Egész nap a bátyám szavai körül forogtak a gondolataim, és igyekeztem mindent elkövetni annak érdekében, hogy ne bolonduljak meg. A táj irgalmatlanul unalmas, nincsenek hegyek, se folyók vagy erdők, nem kell emelkedőkön haladni, mert az út sík, homokos, és egyhangú. Az első szinte egyetlen változatosságot Hospital de Orbigo városkája jelentette, nagyjából félúton. Ott láttunk egy lovagi tornákhoz használt hatalmas helyet, olyan rögzített cölöpökkel, melyek segítségével pillanatok alatt lelátókat és sorompókat lehet készíteni. Izgalmas volt belegondolni, micsoda versenyek lehetnek itt, mikor épp valami fesztivál, vagy hagyományőrzés apropójából összecsapnak a lovagok. Bár tudnék lovagolni… Amint hazamegyek, keresek valami lehetőséget, és bepótolom ezt a hiányosságot. Hospitalban még együtt voltunk a többiekkel, megálltunk egy bárban, illetve pár kilométerre találtunk még egy kis falut, ahol ebédeltünk. Ott Gyurival számolgattuk, vajon hány szelet párizsi kell ahhoz, hogy pont finom legyen a szendvicse, de nem emlékszem már mire jutottunk. A helyiek nagyon kedvesek voltak velünk, volt, aki leállt pár percre beszélgetni velünk, bár nem értettünk egy mukkot se belőle, azért szépen mosolyogva végighallgattunk, és nevettünk, mikor ők is nevettek. Mikor tovább indultunk, lehagytam a többieket, úgy éreztem egyre kevésbé viselek el másokat magam mellett, szükségem van egy kis magányra. Utólag hallottam a többiektől, hogy ők is darabokra szakadtak végül, és egyedül ment mindenki Astorga felé. Elegem volt az egészből, dühös voltam mindenre, és mindenkire, legfőképpen magamra, hogy miért nem vagyok képes élvezni ezt az egészet, vagy úgy csinálni, ahogy a bátyám javasolta. Teljesen fölöslegesen jöttem ide, mert képtelen vagyok átadni magamat valami újnak, és nem tudom élvezni azt, ami alapvetően boldoggá kéne, hogy tegyen. Zsörtölődve megszaporáztam a lépteimet, és észre sem vettem, hogy az út elkezd felfelé ívelni. Mire felfogtam volna, hogy megmásztam egy dombot, hatalmas szél kerekedett, ami annyira erősen fújt, hogy majdnem lerepítette a sapkát a fejemről, engem pedig majdnem ledöntött a lábamról. Ijedten néztem körbe, hogy ez így mégis mi a fene, mikor megláttam. Nem hittem a szememnek, és éreztem, ahogy a könnyeimtől egyre homályosabban látok. HEGYEK!! KÉKLŐ, GYÖNYÖRŰ, HÍVÓGATÓ HEGYEK! Mint egy kisgyerek az anyjához a játszótéren, úgy akartam szaladni a hegyek felé, vissza kellett fognom magam, mert jobb esetben is csak holnap fogok a lábához érni, ha jól számoltam. Leon hegyei. Hihetetlen. Domb dombot követett, mire megérkeztem egy hatalmas kőkereszthez, ami mellől megláttam az alant elnyúló Astorgát is. Boldogan vigyorogva leültem meginni pár korty hugymeleg vizet, majd leszaladtam a dombról, végigvágtam az elővároson, és mint egy drogos, végigcsoszogtam a házak között egyenesen a zarándokszállóig, ahol már Rita várt. (ő minden nap korábban kelt, így ért mindig elsőként a szállásra) Elmondta, hogy itt van valamiféle lábklinika a földszinten, érdemes lenne megmutatnom nekik a lábamat. Miért is ne, ha már van rá lehetőség. Nyári gyakorlatukat töltő orvostanhallgatók voltak ott főleg, és mikor meglátták a lábamat, elkezdtek morogni. Nem értettem mi van, mert a hasamon feküdtem, csak akkor fogtam fel, hogy valami nem stimmel, mikor elkezdték nyiszálni a lábamat. Kiderült, hogy a bal lábamon a bokám alatti vízhólyag begyulladt, ezért fel kellett vágni, és aztán igyekezték kezelni a helyzetet. Végül kaptam rá egy szép kis kötést, és mindkét lábamra egy bokaemelő szivacsot, amit 3 napig kell hordanom, ha azt akarom, hogy begyógyuljon a lábam. Anna nagyon mérges volt, mert nem örült, hogy a bal lábamon lévő bőrkeményedésekből levágtak többet, mert azt mondta, hogy arra szükségem lett volna, azért növesztette oda a szervezetem. Én megrántottam a vállam, nem érdekelt, csak jussak el a hegyekig. Derick főzött vacsorát, direkt nekem külön vett sonkát, amit belefőzött az én adagomba, és én igyekeztem a hálámat kimutatni, de nagyon rosszul lettem. Belázasodtam, és folyamatosan hányingerem volt, így inkább visszavonultam naplót írni. Tudnék még, de az előbb megint rosszul lettem, be kellett vennem két aszpirint. Pont a hegyeknél kell megsemmisülni…Megint. Alvásra van szükségem.