2013. 07. 20.                             Fromista – Carrion de los Condes

Késésben vagyok az írással, így pár részlet a homályba veszett, remélem írás közben sikerül valahogy visszaemlékeznem. Úgy voltam vele, hogy a tököm tele van az unalmas tájjal és úttal, és egy javaslatot tettem a többieknek. Tudok egy alternatív útvonalat, ami nem a mai, betonnal kiépített „zarándok sztrádán” vinne minket, hanem egy folyó melletti fákkal szegélyezett zöld területen. A többiek nagyon örültek, simán belementek a dologba. Párszor megálltunk már az elején, így Rita kivételével együtt voltunk négyen, magyarok. Amikor átmentünk az első kis falun, épp egy hajnalban még tartó buliba csöppentünk bele. Sört, baileyst és még sok mást nyomtak a kezünkbe a bulizó emberek, akik épp azt ünnepelték, hogy megszületett a falu századik lakosa. Egészen viccesek voltak, atom benyomva, angolul alig csak makogó fiatalok. Továbbmentünk, de a lányok gyorsan lehagytak minket, beszélgetni akartak, így mi Derickkel folytattuk tovább az utunkat. Gyakorlatilag nem történt semmi, azt leszámítva, hogy egyszer keresztezte az utunkat egy birkanyáj. Az utolsó pár kilométeren már nem tudtuk megúszni a „zarándok-sztrádát”, így a telefonomról raktam be zenéket, hogy ne bolonduljunk meg. (és hogy Derick ne kezdjen megint énekelni, mint a múltkor) A zarándokszálláson az egyik hospitaler azzal fogadott minket, hogy van itt egy magyar nővér, mindenképpen beszéljünk vele, örülni fog nekünk. Erikának hívták, 6 éve él itt, távol Magyarországtól, a környéki zárdákban élve. Mi visz arra rá egy embert, hogy otthonát elhagyva ilyen életet éljen? Sajnos nem volt alkalmam megkérdezni tőle, pedig nagyon érdekelt volna a válasz. Mire eljött a pihenés ideje, elromlott a kedvem, így a vásárlás után ledőltem egy kicsit. Hallottam, hogy a közös helységben a nem sziesztázók énekelnek és zenélnek, nekem nem volt kedvem csatlakozni, inkább elmentem sétálni. A mellettünk lévő templomból gitárszó hallatszott, amin nagyon meglepődtem, és bementem kideríteni mi történik. Beültem a hátsó sorok egyikébe, és láttam, hogy egy gitárművész koncertet ad, majd hátradőlve élveztem, ahogy a zene betölti az egész templomot, aminek gyönyörű akusztikája volt. Állati jófej volt a pali, két szám között angolul is elmondta, hogy épp mit és miért fog játszani. Az utolsó szám alatt kiosontam a templomból, és folytattam a sétámat. Már épp visszafelé vettem az irányt, amikor hangos trappolást, és két futó alakot láttam nem messze tőlem. A két Anna volt az, és felém rohantak lélekszakadva. A kezembe nyomtak egy kis zacskót, kiáltottak valamit, majd elrohantak, épp olyan gyorsan, ahogy jöttek. Egy darabig néztem, ahogy eltávolodnak, majd kibontottam a zacskót: egy hatalmas méretű, kólás savanyú gumicukor volt benne. A kedvencem. Jót vigyorogtam a dolgon, zsebre vágtam az ajándékom, majd vigyorogva az integető Marcellához ültem egy kocsma teraszára, friss olivát és sört fogyasztani. Visszaértem vacsora előtt a szállásra, és a belső udvarra kiülve Gyurival, Derickkel, és a spanyol zarándoktársainkkal, egy testvérpárral szangriáztunk kajáig. A vacsi elég szerény volt mennyiségileg, egy kevés tészta, és vadásztam Annának valahonnan egy kis salátát. Ha hazamegyek Győrbe, felfalok egy egész vadkant, erre megesküszöm, annyira ritkán jutok húshoz… Próbáltam rosszkedv megelőzni, így elvettem megint Gyuri iphoneját, és motivációs zenét hallgattam lefekvés előtt. Valahogy így ért az este. Az éjjel keveset és nyugtalanul aludtam.