2013. 07. 30.                           Villafranca del Bierzo – O’Cebreiro

Reggel döntés előtt állt mindenki. 3 út vezet el a célhoz Villafranca után. Az egyik egy félig lerombolódott, a természet által visszahódított és életveszélyes Dragonte, a másik, középső út az aszfaltos autóút, a harmadik pedig egy nehéz, rögtön hegymászós út, jobbra. Annával vágtam neki a napnak, és mindketten egyetértettünk abban, hogy a jobb oldalon elforduló, hegymászós útvonalat kell választani, mert a baloldali megbízhatatlan, a középső pedig aszfaltos, amit nem szeretünk, és kihívásnak sem kihívás, sem nem olyan szép, mint a hegy. A felfelé menet felénél sem voltunk, amikor egy hangos, főleg fiatalokból álló spanyol csapat jött velünk szembe. Megkérdeztem, hogy miért fordultak vissza, van valami baj? Azt mondták nincs, csak ez az út nehéz, az aszfaltos pedig könnyű, akkor minek menjenek itt? Annával fejrázva és mosolyogva folytattuk a kapaszkodást, és a küzdés meghozta a jutalmát: eszméletlen látvány tárult a szemünk elé, és bár nem láttunk be a magas fák miatt mindent, ami körülvett, de nem bántam meg, hogy ezt az utat választottam, bár még itt nem tudtam mi vár aznap rám. A hegytető egy szélcsendesebb helyén találkoztunk Simonnal és Kasiával, akik épp reggeliztek, így csatlakoztunk hozzájuk. Kasia a szokásos fintorgással vette tudomásul, hogy itt vagyok, de nem szólt egy szót sem, így nyugodtan ettünk. Anna répát evett, és megkívántam, kértem egyet én is. Erre rám nézett, és felkiáltott: „mi a fene van veled, te zöldséget eszel!?”  Jólvanna, azért ez nem megy ennyire csodaszámba. Amikor felálltunk, hogy megyünk tovább, elkezdtem dúdolni az egyik kedvenc dallamomat, a Testvérbosszú című film főcímdalát. Kasia amikor ezt meghallotta és felismerte, rám kiáltott, hogy honnan ismerem ezt a dal!? Amikor elmondtam, teljesen megváltozott az arca, mikor rám nézett. Gondoltam addig ütöm a vasat, amíg meleg, így elmondtam neki, hogy imádom az ír illetve kelta kultúrát, zenével és minden egyébbel együtt. Rengeteg ír zenét hallgatok, innen van ez a dal is. Úgy érzem, hogy akkor és ott megváltozott a rólam kialakult véleménye, amit ugyan nem tudom, hogy mire alapozott, de alapvetően negatív volt. Vidáman hagytam ott a lengyeleket, és a lefelé menetnél elszakadtam Annától, és szapora léptekkel haladtam a hegy tövéhez. Túlságosan is gyorsan mentem valószínűleg, vagy nem ettem eleget tegnap, esetleg rosszul mozogtam, tudomisén, de mire leértem a hegyről, és tettem nagyjából 1 kilométert egy falu után, összecsuklottak a lábaim. Nem voltam fáradt, sem fájdalmat nem éreztem, de a lábaim olyan hevesen remegtek és rángtak, hogy nemigaz. Nem érettem, mi lehet a bajom, elvonszoltam magam egy kőfalhoz, ahol leültem, és próbáltam megint enni. Nagyon jól jött az a műzli, amit vettem, mert tele van kalóriával, és marékszámra tömtem az arcomba. Találtam egy magnézium-kalcium pezsgőtablettát is, amit még talán első héten vehettem, és beledobtam a kulacsomba, azt iszogattam annak reményében, hogy jól leszek. Közben a nap kisütött, és hirtelen nagyon meleg lett. Anna beért, és aggódó ábrázattal ült mellettem, majd egy 40 perces ücsörgés után nem tudom hogyan, de összekapart annyira, hogy képes legyek felállni, és menni tovább. Nagyon ritkán éreztem életemben ennyire rosszul magam. Betonúton kellett mennünk, így ez is rátett egy lapáttal, és minden lépés kínszenvedés volt. Attól féltem, hogy bármelyik pillanatban összeeshetek, mert nem bírnak el a lábaim. A táskám hirtelen túl nehéz lett, az idő túl meleg, én pedig elképesztő fáradt. Elkezdtem olyan dolgokat látni magam előtt, amiről tudtam, hogy nem lehet ott, annyira kimerült lettem szinte percek alatt. Anna gyorsan lehagyott, és én ugyan próbáltam elterelni a figyelmemet, de nem jártam sikerrel. Egyre több kép ugrált a szemem előtt, emlékek, amikre nem szívesen emlékszem, vagy amik fájnak. Dühös voltam magamra, hogy nem tudom kontrollálni a gondolataimat, így csak a saját dolgomat nehezítem. Aztán eszembe jutott a bátyám, és amiket nekem mondott. Arra is emlékeztem, hogy megígérte, hogyha hazamegyek, elmegyünk ketten moziba, mint az igazi testvérek, és megnézzük azt a filmet, amit mindketten kiszúrtunk már. Ebbe a képbe, ebbe az ígéretbe kapaszkodtam bele, és miközben botladozva vonszoltam magam előre a hegyek között vezető úton, félhangosan motyogtam magam elé, hogy „a bátyám megígérte, el fogunk menni”. Nem tudom, hogy mi történt körülöttem, vagy milyen emberek mellett mentem el, vagy mit csináltam, csak ez volt előttem. Már órák óta mehettem, amikor hirtelen egy kis patak mellett találtam magam, egy erdő szélén, egy magas hegy lábánál. Nem értettem, hogy kerültem oda, de nem is érdekelt. Egy dolgom van. Előre kell menni. Nekiálltam megmászni a hegyet, de az folyamatosan legyőzött. Nem tudom mennyi időbe került, de felértem egy faluba, aminek az eleje azonnal előbukkant, amint elmentem az utolsó fák mellett. Találtam egy kő padot egy forrás mellett. Hatalmas kortyok után a fejemet a jéghideg hegyi víz alá tettem, abban a reményben, hogy felfrissítsem magam, majd elfeküdtem a padon, és becsuktam a szemem. Késő délutánra járt az idő, mire felriadtam a telefonomra. Elaludtam, és hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. Rita hívott, hogy ők itt vannak, ebben a faluban, Rabanalban, és itt is maradnának a többiekkel, akik eddig megjöttek, én hol vagyok. Mondtam, hogy én is itt vagyok, de eszem ágában sincs itt megállni, ha már félig felmásztam a hegyen, elmegyek O’Cebreiroig. Ma már el akartam érni a galíciai tartományt, és a hegy tetején van a határ, nem fogok leállni, mikor ennyire közel van a kiszemelt cél. A többiek kivétel nélkül maradni akartak, így egyedül vágtam neki a hegy maradékának. 2,5 kilométert bírtam megtenni, találtam egy ital automatát, és egy narancsos Kas-szal a kezemben lerogytam egy kocsma melletti ház tövébe, izzadságban úszva, elkeseredve. Akkor, amikor már arra gondoltam, hogy esélyem sincs tovább jutni, zenét hallottam a kocsmából kiszűrődni. ÍR ZENÉT!!! Képtelen voltam elhinni, és legalább negyed órán át ültem, és vigyorogva hallgattam, ahogy a kedvenc zenefajtám bömböl az egész faluban, Laguna de Castillában. Úgy éreztem, hogy ez jel, ez a megerősítés, hogy jól tettem, hogy tovább jöttem, és képes leszek megbirkózni a maradék 2,5 kilométerrel. Elvégre Czeiner vagyok, márpedig rohadt egy makacs népség vagyunk, ha kell, a fogammal fogom magam végighúzni az úton. Elhaladtam a tartományhatárt jelző mérföldkő mellett, majd megérkeztem egy kicsi kelta faluba, O’Cebreiroba. Állítólag ezeken a hegyeken anno kelta törzsek éltek, azért volt az ír zene, azért látok a boltokban mindenhol kelta holmikat, a szokásos caminos ajándékok mellett. Még volt hely a zarándokszálláson, de csupa idegen vett körül. Beszélgettem egy izraeli nővel, majd egy zuhany után kaja után néztem. Bementem kíváncsiságból egy ajándékboltba, meg akartam nézni a kelta dolgokat. Vettem végül apának és mamának is egy kis apróságot, illetve apáét ajándékba odaadta a boltos, és Buen Camino-t kívánt, nem kis csodálatomra. Így találkoztam Annas-szal, aki meghívott a beígért sörre, és az ő társaságában ismerkedtem össze két magyar nővel, meg a többi ismerősével. A faluban találkoztam a Simon-Kasia duóval is, elmondták, hogy nem találtak helyet, úgyhogy felvertek pár sátrat a falura néző dombra, úgyhogy ma kint alszanak. Örültem, hogy láttam őket, de a többiekkel éhesek voltunk, így elmentünk körbenézni. Találtunk egy gyönyörű éttermet, és ott ettük a Camino eddigi legfinomabb zarándok menüjét. Amikor vígan lapátoltam magamba a húst (!!!!), valaki megölelt hátulról. Marcella volt az, és majd kicsattant az örömtől, hogy találkozunk, attól félt, hogy sosem látjuk már egymást. A többi olasszal kajált az étterem másik végében. Beszélgettünk egy picit, majd mindenki elment pihenni, borzasztóan fáradtak voltunk. Beszéltem telefonon apáékkal, megnyugtattam őket, hogy nincs bajom, csak nagyon fáradt vagyok. Nem tudom hogy vettem rá magam, hogy írjak, sosem voltam még ennyire kimerült, mint most. Azt hiszem az alvással ma nem lesz gondom. Remélem nem szakadok el végleg a többiektől.