2013. 08. 04.                                         Melide – Arca O Pino

Szokásos kora reggeli ébredés, bár ma reggel kifejezetten problémáim voltak ezzel, mert a tegnapi bor ugyan segített elaludni, de a felkelésben inkább csak hátráltatott, és éreztem, hogy a sajgó fejem maximálisan egyetért velem. Hatalmas zaj és tömeg fogadott a folyosókon, nagyon szokatlan volt az egész. Czarek már javában tevékenykedett, de láttam, hogy valami nincsen rendben. Kérdeztem, hogy mi a baj, azt mondta, hogy rettenetesen fáj a térde, ugyanaz a probléma gyötri még mindig, ami miatt napokkal ezelőtt leszakadt tőlünk. Eszembe jutott, hogy az első héten vettem egy olyan kenőcsöt, ami kifejezetten ilyen fajta fájdalmakra van, ezért felszaladtam (már amennyire esetemben lehet szaladgálásról ilyen állapotban beszélni, nagyjából hasonlított inkább egy gatyájába tojt öregember holdkóros kacsázásához) a cuccaimhoz, és odaadtam Czareknek az alig használt palackot. Kerek szemekkel meredt rám, hogy nem adhatom neki ezt oda, mi van, ha pont ma esik valami bajom, és szükségem lesz erre? Megráztam a fejem, jelezve, hogy nem hiszem, hogy bármi gond lenne, de nem is érdekel különösebben. A vállam kínoz kíméletlenül már jó ideje, de az elmúlt napok megváltoztattak annyira, hogy ne foglalkoztasson ez a kelleténél többet. Sokkal jobban fáj a tudat, hogy közeledünk valami olyasminek a végéhez, amit még fel sem fogtunk. Marcella, Kasia, Gyuri és Francesco közben már útrakész volt, a két Anna, Derick és Rita pedig már rég elmentek, igyekezve megelőzni a sok divat-zarándokot, turistát. Kasia már az út elején morgott a szokatlanul sok ember miatt, de igyekeztem békítő lenni, elterelni a gondolatait. Az első szakaszokon nagyjából együtt maradt a reggeli csapat, aztán szépen lassan elkezdtünk elszakadozni egymástól, bár a fogyatkozó erőnk és különböző teherbírásunk miatt többször előfordult, hogy újra találkoztunk egymással. Igyekeztem egy jövendőbeli pszichológushoz méltó nyugalommal viseltetni a turistákkal szemben, de egy idő után elpattant bennem valami. A megszokott galíciai tájak, hegyek, völgyek és aprócska falvak romantikája vegyült valami olyasmivel, amit nem tapasztaltam még az út során. Az erdők visszhangoztak az artikulálatlan üvöltő és skandáló ál-zarándokoktól, a falvakban mozdulni nem lehet az 50 fős csoportokba verődött egyen-pólóban rohangászó emberektől, a hegyek tetején, amikor kifújnám magam, többször rám kiabálnak, hogy húzzak odébb, mert belelógok a képbe. Pont amikor valami igen szaftos káromkodáson gondolkodtam egy hegymenet végén Kasia mellett, beszélve arról, hogy mennyire dühítő ez, és még sok más nem Camino-ra való viselkedés, elém lépett egy igencsak dagadt amerikai akcentussal beszélő nő, és számon kérte rajtam azt, hogy hogy vagyok képes beszélni egy lejtőn felfelé. Csak pislogtam, mert nem értettem a kérdést, így Kasia válaszolt helyettem: megszoktuk már, így nem fut ki minden levegő a tüdőnkből. Erre a nő háborgott, hogy miért nézzük le, hiszen ő is úton van már két kerek napja, és pontosan tudja, hogy milyen úton lenni. Rengeteg mindent mondhattam volna, éreztem, hogy kavarognak bennem az érzelmek, az értetlenséggel vagy a fanyar humorral együtt, de egyszerűen csak ittam egy kortyot a kulacsomból, majd szó nélkül otthagytam a hápogó nőszemélyt. Nem vagyok hajlandó arra, hogy bármiféle energiát fecséreljek az ilyenfajta marhaságokra. Kasia jót nevetett, lehet, hogy vágtam valamilyen arcot, vagy talán a helyzet abszurditására reagált így, nem tudom. Nem is érdekes. Szépen lassan elértünk az út feléhez, ahol már úgy éreztük, hogy a zajongó, harsogó és bosszantó tömegeket lehagytuk, majd közeledtünk egy nagyobbacska város, Arzúa felé. Felzárkóztunk az előttünk haladó Gyuri és Marcella mellé, és elkezdtünk nosztalgiázni az út elejéről. Végigvettük azokat a barátainkat, akiket itt ismertük meg, és azon morfondíroztunk, hogy vajon mi lehet most velük. Számba vettük, hogy ki adta fel, kinek kellett hazamennie, ki ment előre, és ki szakadt le mögöttünk. Épp egy mondatom közepén voltam, amikor hatalmas kiáltás és nevetés harsant fel mellettem, és mikor oldalra néztem, megláttam a spanyol Annát, de most elmaradhatatlan társa, a lengyel Monica nélkül. Sokkal meggyötörtebb volt, mint mikor elváltunk a Meseta első napján, de ezen kívül úgy tűnt, hogy kutya baja, és még mindig olyan provokatív és nagyszájú, mint mindig. Nagy ölelkezések, nevetések, és rengeteg kérdés közepette letelepedtünk egy bar teraszára, ami pont árnyékban volt, így nem a gyilkos napfényben kellett ücsörögnünk. Hihetetlen érzés volt, hogy épp mikor a többiekről beszélünk, akkor bukkan fel egyikük, és az is, hogy a tapasztalatai, vagy az, amiket látott, átélt, szinte megegyeztek a mi gondolatainkkal. Az enyémmel. Emlékszem amikor Robinnal beszéltünk még arról, hogy mi lehet az, ami a legjobban csapattá, barátokká képes kovácsolni több embert, olyanokat, akiknek semmiféle közük nincs egymáshoz, csupán annyi, hogy egy helyen vannak, egy időben. A szenvedés? A közös tapasztalatok? Az, hogy mindegyikőnket valami ideűzte? A spiritualitás? A közös hit? Micsoda? Van egy olyan érzésem, hogy nem most fogom megtalálni a választ, hanem egyszer majd otthon, ha hazatérek. A bárnál a spanyolok bosszús arccal néztek ránk, kérdeztem is Annát, hogy mi lehet ennek az oka. Erre ő jót nevetve felhajtotta a sörét, és közölte, hogy a magyarok megint nyertek vízilabdában. Gyurival erre örömujjongásban törtünk ki, mondanom sem kell, hogy a környezetünk még bosszúsabban méregettek minket, mint annak előtte. A legyőzöttek gőgje, háh!! Hatalmas nevetések után újra elindultunk, hogy befejezhessük a napot, már délután volt, és még át kellett verekednünk magunkat egy nagyobb erdőn. Anna jött tovább innentől velünk, mesélve a történeteket, amik az után történtek, hogy különváltunk. Így megtudtuk mi volt Janival és Julival, Monicával, a belgákkal, és a többiekkel. Nem mindent ugyan, de még így is többet, mint reméltük. Az erdőben megint találkoztunk egy hangoskodó nagyobb csapattal, mire Anna hangos méltatlankodások közepette próbálta őket kikerülni, ugyanis a csapat nem nagyon foglalkozott azzal, hogy átengedjenek minket. A jelzések egyre furcsábbak voltak. Elindultunk egy irányba, és pár száz méteren belül egy teljesen másik irány felé akart minket vinni egy másik nyíl. Közben összeszedtünk Francesco-t is, aki a helyiektől igyekezett kideríteni, hogy akkor most merre is kéne mennünk. A helyiek eligazítottak minket, de azt mondták, ne menjünk most már tovább, mert nem lesz helyünk Arcában. Ennek ellenére tovább mentünk, nem akartam én sem pont a kitűzött cél előtt megtorpanni. Pont, mikor már a társaság az utolsókat nyögte, elkezdett felfelé vezetni az út. Kasia már alig állt a lábán, Annát a válla kínozta, Marcella térde pedig ijesztő kinézetével hozta rá a frászt. Próbáltam mondogatni nekik, hogy bírják ki, maximum csak 1 kilométerről lehet szó, talán icipicit többről, de hallottam a saját hangomat, a fáradtság miatt úgy éreztem, hogy nevetségesen hangzom, ennek ellenére buzdítottam tovább őket, Francesco és Gyuri pedig messze lemaradtak. Mikor megérkeztünk, megértettük miről beszéltek az előző faluban. Arca O Pinoban irgalmatlanul sok ember fogadott minket, és én hangos röhögésben törtem ki, amikor kiderült, hogy abban a városban, ami közvetlen az ezer éves zarándoklat végállomása előtt fekszik, egy olyan hely, ahol évente 3 millió ember megfordul, ahol nem csak zarándokok, hanem turisták, és sok más látogató is érkezik, ráadásul épp fesztivál illetve ünnepi időszak is van, egy nyomorult nem privát zarándokszállóval büszkélkedhet, ahol kereken 120 ember fér el. Gratulálok. Na mindegy, nem érdekelt már, hogy hol, csak leülhessek. Czarek, aki már előttünk megérkezett, pont az utolsó ágyat tudta megszerezni, amit aztán rögtön fel is ajánlott Ritának, de ő elutasította, majd továbbment. Előkaptam a térképemet, mert rossz érzésem volt, és azt láttam, hogy semmiféle szálláslehetőség nincsen a Santiago-ig vezető 21 kilométeres szakaszon. A két Anna természetesen nagyon aggódott érte, telefonon is keresték, én azzal próbáltam nyugtatni őket, hogy lehet, hogy egy kis faluban egy helyi megengedi, hogy meghúzza magát ott estére. A spanyol Anna és Marcella közben eltűnt, de az akkor felbukkanó, rég nem látott magyar pár, Jani és Juli elmondták, hogy találkoztak velük a városban, és találtak egy drága privátszállót, ahol úgy szálltak végül meg, hogy egy szobát kivettek hatan, miután rádumálták a tulajt, hogy engedékeny legyen. Gyuri is befutott közben, neki felajánlotta az egyik Anna az ágyát, mert meg tudták úgy oldani, hogy egy ágyban aludjon a két lány. Már csak Kasiának és nekem nem volt helyem. Viszont Kasiának volt egy sátra az egész út alatt, amit még csak egyszer használt. Megdumáltuk a hospitalerrel, hogy kifizetjük a 10 euro-t, csak had verhessük fel a sátrat valahol a füves részen a zarándokszálló előtt. Végül különösebb szópárbaj nélkül beadta a derekát a néni, így megnyugodhattam végül én is, hogy lesz hol ma este aludnom. Annyira fáradt voltam, hogy csak ételre és meleg zuhanyra vágytam, mielőtt felállítjuk a sátrat. Nem a legmegfelelőbb volt a terep, mert lejtett az egész, láthatóan nem arra találták ki, hogy bárki is sátrat verjen oda fel (miért is lennének illúzióink), de megoldottuk, szerencsére Kasia ügyesnek bizonyult, én meg segítettem, ahogy tudtam. Czarekkel és a lányokkal együtt főzni kezdtünk, előpakoltunk minden használhatót, ami még megmaradt a táskáinkban, és a végére egész sok kaját sikerült gyártani. Czarek nem bírta megenni amit ő csinált, így azt is mi ettük meg Kasiával, a lányok és Derick pedig valamiféle tejberizsen nyammogtak, amit Derick nem győzött elég hangosan kritizálni. Páran be akartak menni a városban lévő vásárra körülnézni, nekem viszont semmi motivációm nem volt, hogy tele hassal egy centit is mozduljak. Elkértem Kasia telefonját, ha már ő úgy is elment, és zenét hallgattam, mialatt próbáltam rendszerezni a gondolataimat. 1 óra múlva Jani és Juli is csatlakozott hozzám, ami borzasztóan jól esett, mert kezdtem nagyon pocsékul érezni magam a rengeteg ismeretlen hangoskodó turista között. Túl tiszták, túl kipihentek, túlságosan is mások voltak, és az elején próbáltam néhányukkal beszédbe elegyedni, de bizalmatlannak is bizonyultak. Az egészben azért annyi megnyugtató dolog volt, hogy legalább nem az én saját rosszindulatomról van itt szó, mert ettől is féltem. A legfájdalmasabb pontja az volt a mai napnak, amikor arról kezdtünk el beszélgetni, hogy ki hogyan tervezi a hazamenetelt. Annyira megszoktam már ezt az életvitelt, hogy az élet egyszerű és letisztult, és bár mindig meg kell küzdeni, és minden napra az erőm végét járom, mégis annyira... tiszta az egész. Mi lesz otthon, ezen gondolkodtam sokat, de most már korántsem érdekel annyira. Hogy fogok tudni kiszakadni ebből, itt, ami körülvesz? Ez most a kérdés. Elhagyni azt az utat, amin én küzdöttem, amin velem küzdöttek, és ahol mindenki önmaga lehetett. Mi változott? Hogy változtam? Miért nem akarok most már olyan vehemensen hazamenni, hiszen számoltam a napokat! Először zavaró tényezők jönnek be a képbe, mint ez a sok ember Santiagohoz közel, most meg ez. Kegyetlen tréfa ez, és még nem tudom, hogyan fordíthatnám önmagam építésére. Amikor megjöttek a többiek, szótlanul vonult mindenki aludni. Kasia látta az arcomon, hogy ugyanazok a gondolatok gyötörnek engem is, mint később kiderült, őt is. Aztán lefekvés előtt kiszakadt minden belőlem és belőle is. Sokáig beszélgettünk, és amikor már nem volt miről beszélni, akkor nevettettük egymást vagy meséltünk, amikor ebből a szusszból is kifogytunk akkor csak hallgattunk, és néztünk ki a fejünkből. Éreztem, hogy nagyon késő lehet már, így javasoltam, hogy aludjunk. Berakott a lengyel lány még egy utolsó zenét, egy Fandango című film esküvő jelenetének a zenéjét, ami megnyugtatta mindkettőnk zaklatott lelkét, és így merültünk el végül álmatlan álomba.