2013. 08. 02.                                  Barbadelo – O Hospital

Lefekvés előtt, mikor mostuk a fogunkat Gyurival, Kasia lelocsolt minket, majd elégedetten távozni készült, mikor Gyurival egymásra néztünk, és egy fogkrémes vigyor kíséretében megragadtuk a pofátlan lengyel kislányt, és megfürdettük az egyik zuhanykabinban. Azt hiszem többet nem locsol le minket. Kifejezetten jó éjszaka volt, senki nem horkolt túl hangosan, így a reggeli ébredés a szokásosnál nem okozott problémát. Vaksötétben készülődtünk, próbáltam pár kekszet legyömöszölni a torkomon, majd vártam a többieket a szállás terasz részén, miközben németül társalogtam 2 német zarándokkal, amikor ők cigiztek. Nem vagyok biztos benne, hogy a némettanárom, aki egyben az osztályfőnököm is volt gimiben, vajon a haját tépné, vagy büszke lenne. Valószínűleg a kettő egy időben történne meg. Mivel csak nem akart kivilágosodni, egy nagyobb csoportban indultunk el, fejlámpások köré tömörülve, hogy ne essünk hasra már az első szakasz elején. Mikor már egyedül is elboldogultunk, és az a kevés köd is, ami volt, felszállt, teljesen szétszakadt a csapat. Én végül Kasia mellett maradtam, tovább hallgatva a történeteit, melyek vagy a családi dolgairól, vagy a hollandiai kalandjairól szóltak. Egy kétszer én is meséltem neki valamit, de sokkal szívesebben hallgattam, semmint, hogy én beszéljek. A mai útról kevés dolgot tudok elmondani. Érdekes, hogy amióta Galíciában vagyunk, egyre inkább jellemzővé válik az, hogy kisebb tanyák, falvak egymásba olvadnak, egyik pillanatban fák között mész, aztán kőfalak mentén találod magad omladozó házak mellett, majd megint pár méteren fák egy domboldalon, majd egy újabb falun megyünk keresztül. Az állati ürülék szaga most már maximálisan megszokottá vált, és amikor megjegyeztem ezt a többieknek, megnyugodtak, hogy nem csak a saját rosszindulatukról van szó, hanem tényleg rohadtul büdös van. Gyönyörű vad tájakon haladtunk keresztül olykor, a kilátás elképesztő, az idő is bőven elviselhető, és a nap sem tud meggyilkolni, mivel a legtöbb szakaszon fák alatt haladunk. Azért van ennek a szarszagnak egy kis romantikája, bár hiányozni nem fog, ha hazamegyek. Galícia, a kelták, a barátságtalan hospitalerek, a gyönyörű táj, és a szarszag hazája. Ezen Kasia jót nevetett, és maradéktalanul egyetértett. Komolyra fordítva a szót, tényleg nem tudok sok mindent azon kívül elmondani a mairól, minthogy szép és fárasztó. Megérkeztünk Portomarín városához, ami a nevéből is látszik, egy folyó menti kikötőváros. Hatalmas hídja volt, és irgalmatlan vastag folyó futott sebesen alatta. A híd közepén elfogott a vágy, hogy ugorjak egy hatalmasat. Aztán elmúlt. Kasia elment egy erődszerű templomhoz, hogy szerez pecsétet, én közben pedig a térképet tanulmányoztam. A mai úti célunk nem lehet nagyobb pár lakóháznál és egy bárnál, így javasoltam, hogy menjünk el vásárolni enni valamit, mert nem akarok folyton 10 eurót költeni egy zarándok menüre, ha jól akarok lakni, és a vegetariánus kosztból is egy életre elegem van, bármennyire is jó szívvel adták. A bolt előtt találkoztunk a két Annával és Derickkel, akik épp akkor indultak tovább. Vásárlás után haladtunk szépen tovább, újabb hidakon átkelve. A térképen már láttam, de akkor újra konstatáltam, hogy innentől legalább 12 kilométer hegymászás fog ránk várni. Nem bírtam Kasia lassú tempóját, lehagytam, gondoltam megvárom majd egy kisváros bárjánál. A hegyen eleredt az eső, ezért behúzódtam nem sokkal a cél előtt Gonzar mellett egy bárba, és ott vártam legalább egy órát, de Kasia nem volt sehol. Közben a német lány (talán Lene?), és Rita érkezett meg, majd elmondták, hogy Kasia egy fa tövében összeroskadtan pihen valahol a lejtő közepén. No, gondoltam szép, akkor megyek tovább, majd találkozunk a végén, mindenki járja csak a saját útját a saját tempójában. Így érkeztem O Hospital valóban 6 házból álló településére, egy 22 ágyas albergue-hez. Eszembe jutott, hogy a napokban van az unokabátyám esküvője, gondoltam jól esne nekik, ha telefonálnék egyet, és gratulálok az eseményhez, ha már nem vagyok ott, hogy személyesen megtegyem. Esküvő, jóég… Emlékszem, egy anyai unokanővérem, Anka esküvőjén kaptam meg a rokonoktól, hogy lassan illene az enyémre is készülni. Mondom ha kerítetek nekem megfelelő jelöltet, tőlem azt csináltok amit akartok. Erre azt mondta a nagybátyám, hogy az én koromban már az első feleségével volt javában. Morogva lenyeltem a kézenfekvő megjegyzést, és inkább az italpult felé vettem az irányt. Ismétlés volt apa egy rezidens kollegájának az esküvőjén is, csak ott nem kaptam megjegyzést, csak magamtól. Gyönyörű volt az egész, de utáltam magam, mert egyedül vagyok, mindenki más, aki körülvesz, pedig a párjával élvezi az estét. Innen visszagondolva mekkora hülyeségnek tartom az egész akkori viselkedésemet. Ez az igazán ledöbbentő. Mintha az emlékeim nem az enyémek lennének. Úgy tekintek múltbéli önmagamra, mint egy idegenre. Tudom az indokokat, de nem értem a viselkedést. Persze ehhez egyáltalán nem kell egy Camino-t elkezdeni, gondolom én. De ha nem jöttem volna el, eljutok e azokra a következtetésekre, amikre eljutottam? Kezdek kicsit megzakkanni. Nem kellett eljönni a Caminora, de ahhoz, hogy ezt megtudjam, el kellett jönnöm. Najó, ezt így levegőben hagynám. Igazam volt, unokabátyám nagyon örült, hogy beszélgettünk kicsit, sajnálkoztak, hogy nem jutok el az esküvőre, de egy rossz szót nem hallottam tőlük. Jó utat kívántak, és mire leraktam a telefont, ott ácsorgott Kasia is. Kiderült, hogy nem csak a fáradtság miatt kuporgott egy fa alatt, hanem mert kiderült egy rokonáról, hogy rákos lett. Az emberek épp az ilyen sokkokat jönnek feldolgozni ide, ő mégis itt kapja ezt meg. Beteg egy játék ez. A nap további része sok beszélgetéssel, közös evéssel, fényképek készítésével telt, közben elkezdtük Kasiát magyarra tanítani, akinek szivacs agya van, és pillanatok alatt megtanult alap dolgokat. Lefekvéskor, pont még naplóírás előtt a mellettem fekvő német lánnyal is sokat beszélgettem. Elmondta, hogy az út utolsó hetét csinálja csak meg, ahogy Francesco is, megnézik, hogy mennyire bírják, milyen ez az egész, és jövőre, vagy az azt követő évben eljönnek, és megcsinálják az egészet. Egy kicsit különösnek tartom, én nem tudom képes lennék e így csinálni, de rohadtul unalmas egy világ lenne, ha mindenki olyan lenne mint én. Megint nehezen fogunk ma elaludni, mert már megint zeng az egész szálló a zarándokok harsány nevetésétől. Szeretem ezt az életet.