2013. 07. 13.                                   Nájera – Santo Domingo

Későn indultunk, a belgákkal együtt hagytuk el a szállást fél nyolckor, utolsókként, cserébe viszont az említett csapat hatalmas vidámsága repített fel minket a szállás mellett rögtön felfelé kanyargó úton. Emelkedők és lejtők ezen a napon is, főleg az első szakaszon. Ez az első alkalom, amikor a vállamon kívül úgy igazán egyik testrészemmel sem volt problémám. Egy valami aggasztott csupán, az pedig a kimerültség. Mentálisan, és másképpen is. Egyre jobban érzem, és ez egy kicsit aggódásra ad okot. Olyan, mintha valami vadállat leselkedne rám egy árnyékos, sötét helyről, ott van, de nem látom, csak érzem. Nem szabad kimerülnöm, még csak az út egyharmadánál járok, és belül egy hang folyamatosan arra bíztat, hogy adjam fel, csomagoljak össze és menjek haza. A nagy lószart. Előbb sülök pecsenyévé a Meseta homokján, minthogy úgy menjek haza, hogy nem csináltam végig. Nem tudom, honnan lesz elég erőm, de mindent megpróbálok majd. Szerencsém volt, mert az út felétől végig együtt mentünk sokan zarándokok, nem csak magyarok, ami elterelte a figyelmem. Az utolsó két kilométert tettem meg csak egyedül, mert Derick fülsértően rázendített pár magyar népdalra, és a 80.-ik után elment a türelmem, előre siettem. Így találkoztam Derick Annájának édesanyjával, az egyházi szállás bejáratában. Jani és Juli kivételével mind ott szálltunk meg aznap. Először azt hittem, hiba volt, mert a másik hely ugyanennyibe került, és jobban fel volt szerelve, de szerencsére a történtek megnyugtattak, hogy jó döntés volt maradni. A szálláson minket fogadó apáca eléggé felhúzta az agyam. Hatalmas betűkkel hirdették, hogy adományos a hely, annyit adsz, amennyit akarsz, de a néni közölte, hogy ja, adományos, de minimum öt euró. Ez azért vicces, mert ha a hely donativo jellegű helynek van bejelentve, akkor adómentes. Így viszont ugyanennyit elkérnek, mint a privát szálláson, akik rendesen leadózzák… A vérlázító az volt, hogy mikor apróban akartam a perselybe dobni a pénzt, a néni rámkiált, hogy ő azt előbb megszámolja. Számoljad bakker. Elmentem sétálni és reggelit venni a városba, hogy közben kicsit lenyugodjak, majd egy óra múlva fáradtan roskadtam le a parókia kertjében álló székek egyikére, a belgák közé, ahol az egész estémet töltöttem végül. Sokat beszélgettem velük, akkor főleg Martinnal és Antonnal. Anton politológus végzettségű, így elég sokat dumáltunk a magyar, a belga és a nemzetközi politikáról is, míg Martinnal az útról filozofáltam. Martinról tudni kell, hogy 28 éves, gazdasági szakon végzett és valami ilyesmi munkája is volt, majd egy napon elege lett az irodai melóból, összepakolt, összegyűjtötte az összes pénzét, és a barátnőjével világgá ment. Először bejárta Ázsia keleti részeit Kína kivételével, majd mikor elfogyott a pénze, Ausztráliában vállalt munkát, és azt a kontinenst is végigvándorolta. Most ide keveredett Európába, majd a Caminora. Elmondtam neki, hogy nem megy, vagy legalábbis nem úgy megy a naplóírás, mint vártam, mert túl sokat panaszkodom benne, szomorú vagyok, vagy épp túl tárgyilagos, és ez így nem tűnik nekem túl jónak. Azt mondta, hogy szerinte ez normális, és valahol mindenkinél így van, ő is így volt ezzel. Mikor Ázsiát járta egyedül, 3 szakaszt különített el és tapasztalt meg. Az első volt a depressziós szakasz, ahogy nevezte, a hatalmas magányérzettel a kiszakadás miatt, a folytonos egyedüllét a fáradtság és a kilátástalanság érzete. Ez hajlik át szépen lassan a második, nosztalgikus szakaszba. Itt egyre többet gondolt a családjára és a barátaira, megtörtént dolgokra, döntésekre, vegyesen jó és rossz emlékekre. Aztán eljött a 3. szakasz, a végtelen szabadság és felszabadultság érzése, amikor minden kitárul, szép lesz és miénk a világ. 2 dolgot mondott még, ami nagyon megmaradt: „az utad és az ott megélt dolgokat igazán csak otthon kezded megérteni, és nem magán az úton.” A második gondolat az volt, hogy „nem az a nagy dolog, hogy itt vagy az úton, vagy nem az a fontos, hogy mekkora távot teszel meg, vagy végig érsz e. A nagy dolog a reptérig megtett út.” A beszélgetés után magamra maradtam, hogy emészthessem a hallottakat. A hegedűs Pierre ma is zenélt, egyfajta aláfestést adva a gondolataimhoz. Hihetetlen volt nézni, ahogy a zarándokok egybegyűltek a közös helységbe, és együtt, néma csöndben gondolkodva figyelték, ahogy játszik a hegedűjén. Egy kisebb csoda. Végül sok sör után a barna Anna szülinapját ünnepeltük meg egy nagy vacsival, amit az anyukája varázsolt, majd egy erős vörösbor után zuhany és fekvés. Pár belga szobatársam volt, de a szemem megakadt egyikükön, Mael-en és nyugtalanító érzés fogott el. Úgy éreztem ismerem ezt a lányt. Beszéltem vele egy keveset, mert gondja volt a térképével, meg az egyik magyarral is, de nem bírtam rájönni sehogysem, hogy kit láthattam meg benne. Éjjel nem aludtam.