2013.07.06.                                         Roncesvalles – Zabaldika

Jónak indult a nap, mert természetesen még fogalmam sem volt arról, mi vár rám. Gyors kaja a tegnapi maradékból, összecuccolás és indulás. Azt hittem, a Pireneusok után nem fogok hegyeket látni. Rosszabbul nem is gondolhattam volna. Hegyre fel, hegyről le, vízesések mellett, patakokon át, búzamezőkön keresztül. Sokszor elszakadtam a többiektől, vagy épp vegyesen utaztam csendben. Nem nagyon tudok mit írni a nap első nagyobb szakaszáról, mert csak a hihetetlen festői táj az, ami uralkodott, és ehhez a látványhoz és az általa keltett érzésekhez nem volt fogható semmi sem. Találtunk egy kisvárost, Zubirit, ahol megálltunk pihenni, és inni egy sört a melegben, egy árnyékos kis sarokban meghúzódva. Pár óra után mentünk tovább, és hulla fáradtan beestünk a zarándokszállásra. Az én bajom az volt, hogy rossz irányba fordultam egy elágazásnál, mikor elszakadtam a többiektől, és tettem egy nagyobb kitérőt egy halott városban Mariannal a nyomomban. Se ember, se jelzés, elég ijesztő volt. Visszamentünk az útra, és észrevettem, hogy azért nem láthattam a jelzést, mert egy hatalmas kuka volt elé tolva. Hogy a többi zarándok ne járjon úgy mint én, arrébb toltam a jeltől azt a nyüves kukát dühömben, majd mentem tovább. Mikor megérkeztem, a többiek azzal fogadtak, hogy a szállás megtelt, és két választásunk van. Vagy szabad ég alatt alszunk a folyóparton, vagy megyünk tovább, mert 7-8 km-re van egy másik város, másik zarándokszálással. Menjünk még 7-8 kilométert. Hegyen. Baszki. Egyszerűen éreztem, hogy fogy az erőm. Lassan, de kétségbeejtően biztosan. Egy erdő patakjában megálltam megmártani a lábam, de alig bírtam onnan felállni, Derik ösztönzött tovább. Aznap sokat köszönhettem neki, mert a végén sosem hagyott egyedül, mindig tudott motiválni a következő mérföldekig. Ahogy kezdtem kimerülni, úgy kezdtek egyre élesebben képek és érzések feltörni bennem, mintha haluznék, miközben vonszolom magam. Láttam a szüleim aggódó arcát, a pillanatot mikor elbúcsúztunk. Kiabáltam Mamával utolsó nap, ezért biztosan bocsánatot fogok kérni tőle. Láttam a lányokat, Lucát, Fruzsit és Henit, és közben a neveiket hajtogattam, miközben valahogy mentem tovább. Most is itt vannak a képeik előttem, 2 nappal később, mikor már tudok írni az eseményekről. De megjelentek más meghatározó emberek is az életemből, Emese, akit ezer éve nem láttam már, a pesti barátaim, a győriek, és sokan mások is… Időm az volt, hogy sorra vegyem őket. Nem tudom, hogy nélkülük meddig jutnék el. Beértünk egy hegyoldalban fekvő kisvárosba, de onnan is tovább kellett mennünk, egy magasabb hegyre, egy apácazárda és zarándokszállás felé, mert itt nincs semmi. Tettem két lépést, mire a világ elkezdett forogni, a lábaim remegtek, és fekete csillagok kezdtek dervist járni a szemem előtt. „Bírd ki még egy kicsit”, hallottam Deriket. Nem tudom hogyan, miért, vagy mi által, de megmozdultam, eljutottunk a hegyig, amin a cél lesett ránk…És akkor másztam. Vagy valami mászott helyettem. Nem tudtam gondolkodni, egyetlen dolog lebegett előttem: MENJ TOVÁBB! A következő percekben egy falnak dőlve találtam magam, miközben hámozzák le rólam a táskát, a kezembe vizet nyomnak, a lelkemnek pedig kedves mosolyt ajándékoznak. Hely itt sincs. De adnak matracokat és pokrócokat, alhatunk a templomkertben egy fa alatt. Tökéletes. Adnak vacsit, reggelit, áldást. Nem kérnek pénzt. Nem hittem el, képtelen voltam. Néztem, mint a hülye, valami ír emberkék faggattak, de alig voltam már magamnál. Nyugtatgattak ámuldozva, hogy milyen sokat jöttünk ma, de én csak ültem, és sírni akartam. Nem ment, annyira fáradtnak éreztem magam. Hogy lehetséges ez az egész? Hogy kaphatok ennyi törődést (és megkockáztatom, szeretetet) amit aznap este kaptam, idegenektől? Életemben nem ettem még olyan finom lencsét és salátát, és sosem volt ilyen édes az alvás sem… Vacsora után minden nép, aki ott szállt meg, énekelt egy rájuk jellemző dalt, majd megáldottak minket. Nem bántam, még úgy sem, hogy nem vagyok hívő. Muszáj volt aztán felhívnom Lucát egy gyors helyzetjelentés erejéig, aztán beszélgettem a többiekkel alvásig. Másnap nehéz szívvel hagytam ott az apácákat… Azt hiszem ezt a napot sosem fogom elfelejteni.

A távolabbi fa tövében aludtunk: