013. 07. 22.                         Terradillos – Calzadilla de los Hermanillos

A jelentéktelen kis falunkat elhagyva a két Annával először a második kisvárosban, San Nicolasban álltunk meg reggelizni. Frissen sült bagett és rántotta, egy barátságos mosoly kíséretében. Lélekemelő volt, és szükségem is lett végül minden csepp erőmre, hogy a mai szakaszt végig tudjam csinálni. Az út felénél leszakadtam a többiektől, és egy gyors pihenő után végleg eltűntek a szemem elől. Ez csak akkor vált problémássá, mikor egy magaslatról messze előre láttam, és ők nem voltak sehol Rossz irányba fordultak egy elágazásnál, ahol eléggé kaotikussá váltak a jelzések, és aznap sokan jártak ugyanígy. Felhívtam a lányokat, elmagyaráztam, hogy hogyan jutnak vissza és merre kell fordulni, majd mentem tovább egyedül. Egy kis falut hagytam el, amikor hirtelen a szemem elé tárult az úgy nevezett római út, amit még Traianus császár idejében építettek. No ez annyit jelentett, hogy egy nagy rakás vörös föld az egész. A Meseta semmi volt ehhez képest. Vörös homok, illetve föld, tele kövekkel, fa, épület, árnyék sehol. A nap pedig úgy rázendített mint anno Estellában, csak ott volt hova elbújnom. Egy jódarabig bizonytalanul haladtam előre, mert kilométerek óta nem láttam sárga nyilat sehol, de még embert sem. Egy vasúti híd emelkedett a semmiben, ott megláttam végre a nyilat, így ez a gondom is elszállt hamar. Nem sokáig bírta azonban a vállam onnantól, egy hátborzongató reccsenés kíséretében lángolni kezdett a fájdalomtól. Kihámoztam magam félig a táskából, és félvállon hordtam a táskát, de nem mertem megállni, nem állhattam meg a tűző napon, mert akkor megsülök. Összeszorítottam a fogam, és elküzdöttem magam egy bokorig, ami egyedülálló növényzetcsoportként vegetált az út szélén. Muszáj volt itt pihennem, úgy éreztem egy centit nem tudok tovább menni. A bokor tövében masszírozgattam magam, és úgy éreztem, minden életkedvem elszáll. Emlékeztem, hogy reggel kaptam Fruzsitól egy érdeklődő sms-t, ezért megcsörgettem, hogy hívjon vissza, hogyha mozogni úgysem tudok, most van idő és lehetőség beszélni pár percet. Nem is történhetett volna ideálisabban. Rengeteget jelentett, hogy tudtam az egyik legjobb barátommal beszélni, hogy hallhattam a hangját… Feltöltődtem annyira, hogy megrázzam magam, és folytassam a gyaloglást, hogy aztán másfél óra múlva beszáguldjak a célvárosba. Túl is mentem a szálláson, annyira szétestem, de aztán Rita, aki elsőként ért oda, valahogy elért, és így is a csapatból elsőként érkeztem meg. Értetlenkedve ücsörögtem a máltai lovag előtt, aki a hospitaler volt, miközben a tőle kapott behűtött vizet kortyolgattam elgondolkodva. Valószínűleg kaptam egy enyhe napszúrást, mert egész délután hányingerem volt és szédültem, de gyorsan kihevertem másnapra. Nem esett olyan jól még étel, vagy társaság, mint aznap este…