2024. 09. 19.
2.Nap

Rossthwaite – Styhead Tarn - Wastwater

Kora hajnalban keltem, mikor még a teljes csönd volt az úr, s az első fények nem oszlatták el az éjszakai sötétséget. Megnyújtóztattam a tagjaim, hálás szavakat mormoltam annak, aki feltalálta a mobilwc-t, aztán egy szűk óráig csak gyönyörködtem a csuromvizes sátram felett elnézve a ködben. Aztán jött a reggel, a szórványos horkolásokból nyöszörgések lettek, itt-ott pedig felbukkant pár alak is, hogy hozzáfogjanak a rutinos pakolós mozdulatokhoz. Az egyik leglátványosabb ilyen útitársunk egy feltehetően skót nő volt, aki a túra minden momentumában skót-szoknyában volt. Én reggel nem győztem magamra venni minden létező réteget, amit elhoztam, hogy ne fagyjon belém a lélek, ez az őrült nőszemély pedig, mintha a reggeli hideg csak valaki fantáziájában létezne, térd fölé érő szoknyában serénykedik. Valószínűleg északabbra ennél hűvösebbhez van hozzászokva.

Megkocogtattam Luca sátrát, mikor már állandó lett az alapzaj, és magam elé képzeltem a barátom arcát, ahogy maga elé meredve minden bizonnyal egzisztenciális filozófián töpreng a sátra nyirkos magányában. Valami hangfélét azért kiadott magából, hogy megnyugtasson, hogy életben van. Timi előbb megreggelizett, közben vadul integetett felénk, miközben én inkább először teljesen összepakoltam mindent, hogy amikor az utolsó falatokat is lenyelem, csak felkapni kelljen a táskám. Úgy enni is jobban szeretek, ha már nincs utána „dolgom.” Miközben az almás zabkásámat pusztítottam ádáz arckifejezéssel az arcomon, Timi is csatlakozott hozzánk, így elpanaszoltam neki a csíkszemű barátainkkal megélt dolgaimat, mire nagy megdöbbenésemre elmesélte, hogy egész hosszú időn át volt dolga kínaiakkal, ott is lakott, így volt alkalma tapasztalni egyet s mást. Ámulva hallgattam, hogy Japánban több helyen ki van rakva kínai írással, hogy „ne köpködj”, és hasonló kulturálatlanságok ellen küzdő táblácskák, illetve, hogy mennyire alpáriak tudnak lenni ők is. Eddig egy idealizált masszaszerű kép élt bennem az ázsiaiakról, hogy okosak, szorgalmasak és állhatatosak, így most kénytelen lettem a realitáshoz közelíteni ezt a képet. A helyzetnek adott egy abszurd jelleget, hogy miközben a nem túl hízelgő dolgokat beszélgettük a népükről, az arcomba települt kínaiak elkezdtek ébredezni centikre onnan, ahol álltunk, és mintha csak meg akarnák erősíteni az elhangzottakat, elkezdtek szemetelni. Na most azt tudni kell, hogy a Fjällräven túrák hatalmas hangsúlyt fektetnek a „leave no trace” elvre, és azonnali kizárással jár minden általuk szervezett túráról, ha szemetelésen kapnak. Az egyik szervező fickó ráadásul elég furcsáskásan sündörgött is a kínai lányok körül, látnia kellett a szemetelést, el is lépett egy-egy darabja mellett, de nem szólt egy szót sem.

Az éjszaka, amíg mi a kocsmában voltunk, majd lefeküdtünk, a szervezők rajzcsoportot tartottak egy általuk rakott tűz körül, majd sokáig ők is jól érezték magukat. Emiatt csak reggel 8-kor engedték útnak az első embereket egy kapunak felállított sátron keresztül, aminek a bejárata mellett ott voltak kiállítva a tegnap készült művek. Ezekben az alkotásokban gyönyörködtünk, míg megkaptuk az indulási engedélyt és egy időpontot firkantottak mindannyiunk „Trekking Passportjába”. A kis falu kereszteződéseinél vidám arcú szervezők álltak, hogy a biztosan jó irányba tereljenek minket. Több kisebb farmon kellett keresztül mennünk, eközben pedig a nap is kisütött, így nekiállhattunk újra vetkőzni. Szembe velünk több helyi is kirándult, sokszor kutyákkal, mosolyogva köszöntek ránk, miközben végigmértek.

Az egyik utolsó épület egy fogadó volt, ami mellett elhaladtunk, mielőtt újra teljesen a természet vett körbe minket, és el is gondolkodtam, hogy lehet érdemes lenne egy rendeset is enni, ha ez itt lehetséges, de Lucának mehetnékje volt, így inkább haladtunk tovább. Nem sokkal később egy gyors, nagy sodrású folyó szélén kellett haladnunk, a nedves köveken egyensúlyozva, sziklafalba kapaszkodva. Mivel veszélyes és szűk volt a járható út, így felsűrűsödtek az emberek. Ilyenkor érdemes kicsit jobban figyelembe venni a másik embert, tiszteletben tartani egyfajta túrázó etikát, hogy nem megyünk bele az előttünk haladó valagába ha nem tudjuk megelőzni, mert ezzel csak nyomást gyakorlunk rá, amire annak nincs szüksége egy kockázatos szakaszon. Én annak rendje s módja szerint az egyik ilyen szűk kapaszkodónál elvesztettem az egyensúlyom és a fenekemre zuhantam. Szerencsére az a valamicske zsír, amit az elmúlt 4 évben magamra imádkoztam felfogta az esés nagy részét, az ijesztő probléma viszont az volt, hogy a nedves, algás köveken elkezdtem lefelé csúszni hátrafelé 1-2 méteren keresztül, míg a táskám meg nem akadt egy kőben. Fel sem fogtam volna, hogy mi történik velem, ha Timi, aki közvetlen mögöttem jött, fel nem sikkant. Nagy nehezen a segítségével újra lábra álltam, és megtépázott büszkeségemmel haladtam tovább. A többi ilyen sziklafalba már fém láncokat vertek, amikbe az ott elhaladók bele tudtak biztonságosan kapaszkodni. A folyó utolsó ilyen embert próbáló részén kézzel lábbal kellett felmásznunk, ott a sípcsontomat hasítottam végig egy kiálló sziklában, de a korábbi esés miatt a szervezetem elég adrenalint pumpált belém ahhoz, hogy ne érezzek ebből semmit, s csak este vegyem észre a sebeimet.

Gondolom a folyó közelsége és a reggeli harmat és ködös idő együttes hatása miatt minden csupa sár volt, ezzel nehezítve meg minden egyes lépésünket. Lassan és a tapasztaltak miatt óvatosan baktattunk ki az árnyékos erdőből, hogy újra a tegnapihoz hasonló hegyes-völgyes vidék táruljon elénk. Ahogy kisütött a nap is, úgy lett a kedvünk is egyre jobb. Összehaverkodtunk egy kamerás hapsival, akiről azt gondoltuk, hogy az esemény hivatalos videóját készítő operatőr lehet, mert egy bazinagy kamerás felszerelést vitt az ugyanakkora táskáján kívül, mindezt a kezében cipelve. Egy két vágóképben szerintem benne is leszünk, mert több kilométeren át mentünk egymás mellett. Nagyon érdekes volt a hegy felé vezető szakasz, mert az „út”, amin mentünk, gyakorlatilag egy nagyon sekély sziklaágyas patakocskává vált. A cipőink jól vizsgáztak, senki sem ázott be és a sarat is szépen lemosta a víz.

Már messziről látni lehetett, és végül nem sokkal dél előtt elérkeztünk a mai nap hegyéhez is. Elméletileg valamelyest kisebb emelkedőt írt a térképünk, de ahogy a hegy lábánál lévő kis kőhídon átkelve felnéztünk a ránk váró meredekségre, voltak azért kétségeink bőven. Megtettünk pár métert és a nagy kaptató előtt inkább megálltunk enni egyet és magunkba szívni a továbbra is festményeket megszégyenítő tájat. Itt kevesebb odahelyezett, annál több természetesen előforduló hatalmas szikla volt, az egyik ilyenen költöttük el rögtönzött előebédünket. Leginkább cukros kalóriát tömtem az arcomba, hogy minél később fulladjak ki, sőt, még Timi szárított mangójából is kaptam, ami annyira finom volt, hogy folyton rájártam innentől, ha megálltunk.  Szerencsére sokat hozott, nem ettem el előle.

Aztán ahogy tegnap, az emelkedőn sokkal fürgébb lányok most is gyorsan lehagytak, én pedig békésen bandukoltam felfelé. Nem érdekelt már, inkább sokszor megálltam, megvártam, míg a mellkasomban és a torkomban vadul kalapáló szívem valamicskét megnyugszik, mielőtt követtem volna a többieket. Ők is többször megálltak, végül is nem sietünk sehova, s ha csak erőltetjük a tempót, a hegy nagyon gyorsan megtöri az embert. Ahogy lépkedtem felfelé, volt alkalmam megnézni, sőt, akár néhány szót is váltani a többi útitársammal. Volt ott egy ausztrál pár, rengetegen hollandiából, illetve a zömmel ázsiaiakból és európaiakból álló menetből igencsak kilógva, de velünk tartott egy indiai származású amerikai család is, ébenszín bőrrel és olyan tökéletes angolsággal, hogy a helyiek elpirulhatnak szégyenükben, ha őket hallják. Egy testvérpár, az idősebb fiú, a fiatalabb, talán 10 év körüli kislány, középkorú szülők, ahol az anyuka nagyon megszenvedett minden megtett sziklás métert. Szívmelengető volt látni, hogy amellett, hogy a srác mindenkivel nagyon udvarias és csevegős volt, mindig vigyázott és tanítgatta a kishúgát, akivel, ha le is hagyták szüleiket, egy szélesebb pihenőnél aztán megállót rendelt el, hogy bevárják őket. Van olykor, hogy a puszta kisugárzásából megérzed valakin, hogy nagyszerű emberrel van dolgod és úgy gondolom, hogy ez egy ilyen alkalom volt. Olyan jó lenne, ha ezeket a pillanatokat, érzéseket, emberi momentumokat be tudnám zárni egy palackba, vagy valahogyan megőrizhetném, hogy amikor odahaza torkig leszek az emberi kicsinyességgel, az egyenesség, vagy az őszinte érdeklődés teljes hiányával, a hazug félrebeszéléssel, a törődés és a humánus odafordulás nélkülözésével, akkor kiengedhessem ezeket az apró, de annál kedvesebb mindennapi csodákat…

Olyankor ezek az élmények, akár az apró szigetek, vagy oázisok a valóság fullasztó, gyilkos sivatagában. Megélem ami hiányzik, töltődöm épp annyit, hogy bírjam még egy kicsit a következő kis forrásig, aztán a valóság megteremtett kegyetlensége gyomorszájon vág, s újra magányossá válok, ahogy próbálok mindenhez jó arcot vágni. Aztán amikor jön a következő üres délibábként ható „hogy vagy”, egyszerűen csak elmegyek mellette, nem reagálva erre sem egy hasonlóan üres „jól”-t, sem mást. Nem tudom, hogy merre vezet ez az út, szerencsére viszont erre a hegyre csak egy út vezetett, az is girbe-gurba módon tekergőzött előttünk, becsapva az embert, mert mikor azt gondoltuk, ez a pár lépés már a csúcsra vezet, ott volt a következő emelkedő a következő terasszerű szakaszig. Az egyik ilyen részen megpihenve vettük észre, hogy van egy kis térerő, amit kihasználva hazatelefonáltam pár percre, így tudtam beszélni a feleségemmel és édesapámmal is. Apa pesszimista volt, mikor 11 évvel ezelőtt a semmiből kijelentettem, hogy elmegyek az El Camino-ra, akkor azt mondta, nem fogom tudni végigcsinálni. A pszichológus szakma választása is hasonló reakciót váltott anno ki belőle és szerintem sok döntésemmel kapcsolatban voltak legalább ilyen kétségei, amiket nem fejezett ki. Most mégis tőle kaptam egy olyan löketet, ami feltöltötte a lelkem energiával, s izzadságban úszva kapaszkodtam tovább a hegyoldalban: „gondolj arra, hogy hamarosan véget ér ez is, erre a hegyre is fel fogsz érni”. Apa hisz bennem, akkor én sem tehetek másképpen. Mosolyogva, de teljesen kimerülve értem fel immár a lányokkal kiegészülve a csúcsra. Itt viszont nem sok pihenőt lehetett találni, és megint azzal szembesültünk, mintha egyáltalán nem másztunk volna hegyet. Nem akarok nagy marhaságot írni, de talán ezt nevezik felföldnek. Meglepő módon most Luca teste kezdte azt jelezni, hogy eddig s ne tovább. Aggodalmaskodni kezdett, hogy nem tudja, hogyan fogja bírni a folytatást, hányingere volt, így nagyon ételt sem tudtunk belediktálni. Ekkor jutott eszembe a svéd túra csodafegyvere: a szőlőcukor! Mielőtt én előkotortam volna a zacskót, amit hoztam, Timi a kezünkbe nyomta a sajátját, amit egy félmaratonon kapott a szervezőktől, mindenféle vitaminokkal megspékelt rúd gyümölcsízesítésű szőlőcukrot. A csomagolás annyira jól nézett ki, hogy kénytelen voltam én is megkóstolni egyet (minden alkalommal, amikor előkerült), de ott volt tartaléknak az enyém is. Timi amúgy teljesen jól volt, látszólag meg se kottyant neki az egész, most is vidáman mosolygott, fürge és ruganyos léptekkel vette át a vezetést, mi pedig hitetlenkedve követtük. Szerencsére Luca ereje visszatért. A felföld sziklás úttalan szakaszain és patakjain át nehezen haladva folytattuk a túrát, míg nem egy aprócska fahídnál Timi meg nem akart állni enni. Rávettem őket, hogy a térkép alapján alig egy kilométernyi távolságra vár minket a következő checkpoint, valószínűleg egy szélesebb terepen, ahol kényelmesebben, szebb kilátással és több emberrel együtt költhetnénk el az ebédünket. Nem volt könnyű, mert a lányok szerint itt is szép és jó minden, de végül elindultunk, bár Timi figyelmeztetett, hogy amikor éhes, ő bizony emberevővé válik.

Már éppen elkezdtem aggódni, amikor megláttuk a jellemző kék sátort valamelyest előttünk, ráadásul egy fejedelmi helyszínen: egy hegyi tavacska partján! Az életem meg lett kímélve, a pecsétek beszerzése után viszont kettéváltunk, mivel Timi a tó szemközti oldalán szeretett volna enni egyet egyedül, picit a saját gondolataival, így mi Lucával választottunk az emberek között egy nagyobb üresebb területet, ahol kevés sikerrel tudtuk csak elkerülni a mindent beborító birkavégtermékeket. Szerencsére csak emésztett fűről volt szó, így mindenünkről könnyebben lejött, mint vártuk. Az ebéd utáni sziesztát élvezve hirtelen ordenáré ordítás verődött vissza a hegyekről. Sajnos nem a tavi szörny, hanem egy pásztor kiabálva utasította három kutyáját, köztük egy tipikus pásztorkutyát, egy tacskót, hogy merre és hogyan tereljék az elkószált bárányokat. Aztán ahogy a rögtönzött kis táborunkhoz ért, gyorsan bele is kötött az egyik angol túratársunkba, szexista megjegyzéseket és sértéseket vágva a fejéhez, aminek az okát igazából senki sem értette. Fura egy jelenet volt, egy helyi pásztor bemegy 60 pihenő túrázó közé és beszólogat. A szervezők is csóválták a fejüket, hogy ne törődjünk vele, buta primitív bunkó. A kutyái mindenesetre aranyosak voltak, és látványos volt az is, ahogy visszatereltek elkóricáló állatokat a fő irányba, mindezt a meredek hegyoldalban. Timi újra csatlakozott hozzánk, így ideje volt újra elindulni, mert az út fele még hátra volt és erősen délutánba hajlott már az idő.

Azt gondoltuk, hogy az elmúlt 1,5 nap után túl vagyunk már az igazán nehéz helyzeteken, a hegyek másik oldalára érve konstatáltuk, hogy ez bizony nem így van. Tegnap kanyarogva vezetett le az út, így kímélve az embereket a hirtelen lejtő okozta térdgyilkosságtól, az előttünk elterülő szakasz viszont olyan sziklás és meredek volt, hogy arra számítottam, hogy a fenekemen kell majd bizonyos részeken lecsúsznom. És milyen igazam volt! Egy-egy bizonytalan lépésemnél megijedtem, hogy lezuhanok, így inkább onnantól kapaszkodtam, ahol tudtam, máshol pedig leültem és ráklépésben haladtam lefelé. Olykor a jobbról emelkedő hegyről folyó tört át a sziklákon, ezzel nehezítve a halálos szépségű lejtőt. Mindenki nagyon óvatosan haladt, a bátrabbak útvonalakat kerestek, ahol egyszerűbben tudtunk előre jutni. Egy mélyebb folyónál volt, hogy egy srác próbált ötletet adni, hogyan ugorjunk szikláról sziklára egyensúlyozva és nem értette, amikor jeleztem, hogy ehhez nekem nincs erő a lábamban, én pedig nem akartam életrajzi regényt mesélni az izzasztó szarvihar közepén szenvedve, de azért átjutottunk épségben. Már a lejtő felénél, s talán a nehezén túl voltunk, amikor újból megálltunk, majd egy amerikai párral beszélgetve tümtük a fejünket édességgel. (ők természetesen mogyoróvajat ettek) Mesélték, hogy van Fjällräven az USÁ-ban is a Sziklás-hegységben, és megdöbbentő módon az a túra: sziklás. De mint az állat. Na, oda is csak youtube videón keresztül fogok menni, már csak azért is, mert nem éri meg az óceánt átrepülni 3 napért, akkor már mást csinálnék. Közben újra megjelent néhány vadászgép a fejünk felett, égtelen zajt csapva, mi pedig indultunk tovább. Egyszer álltunk meg, mert gyapjas marhákat láttunk, amiket Luca kiáltozva imádott, majd elmesélte, hogy 2 éve vadássza ezeket az állatokat, hogy fényképezkedhessen velük, mert cukik. Én inkább megenném őket per pillanat, de nem rontottam el Luc kedvét, inkább lefotóztuk a szőrös barátaival. Biztos jó steak lenne belőlük.

Egy bokát nem kímélő sziklás rész után ismerős kőkerítésekhez értünk, ahol viszont egy mentőautó száguldott el mellettünk a terepen. Aggódva követtük a tekintetünkkel és azon tanakodtunk, hogy meddig tud vajon ilyen embertelen terepen menni egy ilyen autó felfelé. Újra farmok mellett mentünk el, majd egy nagy parkoló másik oldalán egy újabb fogadót pillantottunk meg, így reménykedtünk, hogy valahol itt lesz a tábor, de a térkép szerint még több kilométert kell menni előre, egy nagyobb tó felé. Márpedig tó a fogadó mellett nem volt. Nehéz szívvel hagytuk ott a hideg cider gondolatát, de túl fáradtak voltunk egy nagyobb kitérőhöz. Néhány betonutat keresztezve aztán egy lápos, mocsaras területre érkeztünk, ahol teljesen elmerültünk a sárban, és megtorpanva legalább 10 túratársunkkal egymást kérdezgettük, hogy hogy az istenbe lehet itt továbbmenni és vajon tényleg erre van-e a tábor. Nehezen jutottunk ki innen, fülig szarosan, hogy aztán a mocsár után saras út és több szélesebb folyó várjon minket. Ezeken a folyókon viszont tényleg nagyobb köveken egyensúlyozva lehetett átmenni és valamilyen csodával határos módon a cipőm ezt is túlélte. Itt a lányok lemaradtak viháncolva, úgyhogy egyedül tettem meg a maradék 1-2 kilométert, miközben több szembejövő kedvesen nyugtatgatott minket, hogy nagyon közel vagyunk már a célhoz. Ez így is volt, megérkeztünk délután 4-5 felé Anglia legmélyebb vizű tavához, ahol az aznapi sátortábort kellett felállítanunk. A pecsét mellé kaptunk teát és mazsolás süteményt, és mivel a mazsolamanó lányom nem volt itt, kénytelen voltam megenni én mindent. A tábor szélén egy nagy lakóház és az ahhoz tartozó farm magasodott, vele szemben pedig a hegyek lábánál maga a Wastwater. Az időközben befutó lányokkal még a szikrázó napsütésben gyorsan felvertük a sátrainkat, hogy ki tudjanak a melegben száradni, aztán mindannyian kipróbáltuk a tavat, hogy lehűtsük megdagadt lábainkat. A wc-knél a ház oldalában 1 csíknyi térerő is volt, így egy rövid telefonhívás is belefért, így meg tudtam hallgatni, hogy mi újság Mirával az iskolában, ami megmelengedte a szívem.

A sátrakat úgy állítottuk fel, hogy ne tudjon közvetlen a bejáratunkhoz települni senki, így békésen nekiálltunk vacsorát főzni, miközben beszélgettünk. Evés után sétáltunk is egy picit, elmentünk a telekhatárig, hogy naplementét fotózzunk, ahol kacsákat találtak Lucáék, visszatérve pedig a birkák mellett alpakkákat láttunk meg legelészni, amik viszont Timi kedvencei. Ha holló is lesz holnap, mindenki elégedetten mehet haza, hogy láthatta a kedvenc állatait. Addig meg károgok majd én.

Sötétedéskor egy nagyobb csoport érkezett még meg, kedvenc ázsiai utitársainkkal, akik szerencsére messze tőlünk telepedtek le. Kérdezgettünk néhány frissen érkezettet, hogy mi történt, hogy csak sötétedésre értek be, mire elmesélték, hogy a mentő, amit láttunk egy megsérült helyi lakosért ment, és a mentés időtartama alatt leállították a közlekedő embereket, így hosszabb időre mindenki ott ragadt a hegyen. Az utolsó megfelelő pillanatban értünk le, különben mi is a sötétben botorkálnánk most hulla fáradtan. Gyuritól tanulva a svéd túra tapasztalatai alapján hoztam egy Barnitól kölcsönkapott laposüveget, amit megtöltöttem pálinkával, ami kiváló volt belső fertőtlenítésre és az elgémberedett tagok átmelengetésére. Mindenki épp hogy meghúzta, esetemben ez most altatónak volt aposztrofálva. Gyönyörködtem még a feketedő tájban és a tó vizében, miközben feltöltöttem egy tartályból a kulacsaimat vízzel, majd a szervezők újból meggyújtott tábortüze mellett elhaladva visszatértem a sátramhoz, hogy a túra utolsó napja előtt rendesen ki tudjam pihenni magam. Nehezen dolgoztuk fel a többiekkel, hogy már ennyire a vége felé járunk, de igyekeztünk minél inkább a jelenben tartani magunkat.

2024. 09. 18.
      1. Nap

Muncaster- Great Langdale – Black Moss Pot – Rossthwaite

 Az angliai reggeli köd és harmat, az olcsó sátor és a vékonyabb hálózsák betett a levetkőzős módszer tökéletes hatékonyságának. A szabadba kimászás első pillanataiban aztán megláttam, hogy mindenki másnak is mindene csuromvizes volt, hiába a túlárazott Fjällräven, vagy egyéb márkás cucc, azért a víz az úr, csak itt alattomosabban. Néhányan kétségbeesetten rongyokkal törölgették, rázogatták a ponyvákat, de sokra nem mentek vele. Különösen azok a sorstársak nem, akik a rázást föl és le abszolválták, mert így a vízcseppek visszaestek az eredeti helyükre.
Gyorsan össze, majd elpakoltunk, így odaérhettünk az előre előkészített reggelire a nagyobb tömeg előtt. Apropó tömeg, meglepően kevés indulót lehetett számolni a reggeli fényekben, lehetségesnek tartom, hogy a 120 emberrel még sokat is mondok, megértve, hogy miért fogyott el nagyjából 25 másodperc alatt minden jegy erre a túrára. Szerencsére Luca anno résen volt, engem meg békésen megtükröztek aznap, hiszen minden orvos csak AZT akarja! Hatalmas mosollyal és két kastélyi kutyával vártak minket Muncaster vár serény dolgozói. Különböző állomások más és más ételekkel és italokkal vártak minket. Volt ott black pudding ami a véreshurkára emlékeztetett, vastag szeletes bacon szendvics, zabkása, saláta, főtt tojás, tipikus angolos bab, az elmaradhatatlan Yorkshire tea és kávé. Mégis, a lelkemnek a legjobban a bátorító szavak mellett a mosoly esett. Emlékszem, mennyit jelentett az El Camino utolsó napjainak egyikében, amikor egy rántottás szendvicset mosolyogva kaptam meg egy kocsmárostól, a mai napig a szívemben hordozom azt az emberi kedvességet.
Amúgy meg, minél később kell elkezdenem enni azt a zacskós szörnyűséget, annál jobb, így tömtem magamba a napokig feltehetően nélkülözendő emberi étket. Az egyik kastélyi kutya, egy doodle, ha jól emlékszem a fajta nevére, természetesen ki akarta nézni a számból a falatokat, de engem egy fekete spániel lány képzett ki erre a tekintetre, így vigyorogva utasítottam el az autonóm kis állatot.

Nem sokkal később elhangzott a hívó szó, s 2 busszal megindulhattunk a kezdőpont felé. Nem volt bonyodalom mentes ez az indulás sem, mert a 3 másik magyarból álló kis társaság (összesen így hatan voltunk otthonról) a könnyedén félreérthető instrukciók miatt a kapus bejáratnál várakoztak, de szerencsére időben kapcsoltak, hogy rossz helyen vannak, illetve Luca utánuk szalajtotta az egyik szervezőt, mert ő meg visszarohant az elveszett gyógyszeres zsákját a táborhelyen megkeresni. Nem volt ott, és nekünk sem hitt, hogy az a zsák a táskája egy rejtett szegletében lesz, ne aggódjon, így végig idegeskedte az utat.
Út közben fokozatosan, majd végleg elment a térerőnk, miközben egyre csak szeltük a szerpentineket. A sofőrjeink végig olyan kicentizett bravúrokat hajtottak végre olykor, hogy az utasok hangosan méltatták őket. Egy nagyobb dombság aljában álltunk meg egy másfél órás út végeztével, ahol egy fogadó mellett volta az első checkpoint, így el lehetett menni még egy mosdó-járatra, vagy akár inni valami meleget a hűvös, nyirkos angélus időben.
Az említett fogadó előtt két fiatal srác játszott ír dalokat, az egyik hegedült, a másik gitározott. Persze hatalmas vigyorral az arcomon vettem fel perceket a játékukból, mikor a gitáros észrevette az arckifejezésem és ugyanazzal a kaján vigyorral válaszolt.

Eszembe jutott az El Camino számomra utolsó napja, ahogy Santiago belvárosa felé közeledve Kasiával kelta zenét hallottunk meg, amit akkor egy utcazenésznek köszönhettünk. Jelnek vettük mindketten, 32 nap hosszú, menetelős nap után a lelkünk összeért a közösen imádott zenében, a megérkezés pillanatainak katarzisában. Az utolsó métereket már néhány centivel a föld felett lebegve tettük meg. Sosem fogom elfelejteni, ahogy könnyes szemmel, de mosolyogva néztünk egymásra…
Mindennek 11 éve már. Hatalmas harcokat vívtunk az életben, s elsodort minket a sorsunk. De amíg képes vagyok emlékezni, őrzöm a szívemben ezeket a pillanatokat, ahogy a többieket is, akiket az Úton szerettem meg. Nagyon hiányoznak…

A hármasunk végül nem várta ki a sort a pulthoz, Luca nagy bánatára, akinek nélkülöznie kellett így a második kávét, inkább a sok embert elkerülve megkezdtük a Fjällräven Classic UK első lépéseit.
Minden, amit vártam, vagy reméltem ettől a tájtól, azt az első rövid kaptató után megkaptam. A terep járható volt, az emelkedő nem rögtön gyilkos módon készítette ki a vándorokat. Az első szakaszon még egy raftingra igyekvő csapattal is keresztezte egymást az utunk. Nagyjából együtt maradva, dombokat kerülgetve, szűk, kőkerítések melletti csapásokon kellett mennünk. Egészen hihetetlen volt, ahogy az Angolföldön szokatlan szeptemberi nap előbukkant a felhők közül, s elkezdte felszárítani a ködöt és a mindent eláztató harmatot. A vizes kövek ellenére biztonsággal és jó tempóval tudtunk haladni, jókat derülve az egyre többször előforduló birkákon, akik a piték népének arrogáns dölyfével tekintettek le ránk a lapos szikláikról. Luca azonnal kért egy fényképet, amint közel értünk egyhez, aki nem azonnal menekülőre fogta a dolgot. Rég láttam ilyen gyermeki örömöt egy felnőtt nő arcán, aki amúgy volt idő, hogy börtönlakók között is képes volt rendet vágni egy szigorúbb tekintettel. Egyszer láttam megvillanni ezt egy gyakorlati órán, konkrétan keresztbe állt bennem minden, pedig nem is rám nézett, azóta inkább nem bosszantom, ha nyűgös.
Gyengédebb emelkedők, kellemes zöld, sziklakerítéses tájakat járva egyre csak közeledtünk az első nap, s egyben a túra legnagyobb kihívásához, az aznap megmászandó hegyhez. Nem messze az lábától, egy viszonylag szárazabb sziklás területnél tudtunk megállni, ami azért nem volt egyszerű, mert a környező földek mind cuppogós, süppedős, mocsaras területek voltak a sárgás fű ellenére, ami hamis biztonságérzetet keltett, majd aztán elmerültél bokáig.
Felbontottam az első gumicukrot, megtapogattam a térdzsebnél lévő rózsafűzéremet, amit még Laci bácsitól kaptam, mikor 19 évesen megkeresztelt, s most minden úton a társam az El Camino óta, majd Rockyt, vagy a Predatorban szereplő Schwarzeneggert is nyelvcsettintésre ösztönző felkészülés után nekivágtunk annak a hegynek.

„Hegyeket akarok látni, Gandalf!” Ez volt a hívószó több barátommal, s vándortársammal együtt akkor, mikor kalandokra vágytunk, vagy emlékeztünk. Most itt van egy, és az összevágott beleimet igyekszem nem kipihegni a számon. A lányok gyorsan leelőztek, én inkább lassú, nehéz léptekkel iramodtam felfelé, olykor a kezemmel rásegítve nyomtam le a combjaimat, hogy biztos legyen elég ereje a lábamnak. Hiába volt már 7 éve a bénulás, a lábam sosem lett olyan erős újra, mint régen, s aki ismer, észre szokta venni, hogy mikor fáradtabb vagyok, csoszogóbbá válik a járásom. Egy ilyen emelkedőn, legyen bármennyire is emberibb, ember által jobban járt hely, viszont oda kell figyelni minden egyes léptemre, vagy csúnya pofára esés lenne a vége, amit meg jobb szeretnék elkerülni.
A lányok nagyon aranyosak voltak, meg megálltak, a tájban gyönyörködve megvártak, és mivel nem siettünk sehova, néhány percre meg is álltunk ilyenkor mindig, hogy visszanyerjük a lélegzetünket. Lihegve, de elvigyorodtam, ahogy egy-egy kiszögellésen üldögéltünk és a mögöttünk elterülő útban gyönyörködtünk. Lélegzetelállító volt. Mintha csak egy makettasztal fölé görnyednénk, nem érezzük azt a nagy mélységet, melynek alján ott futnak a folyók és a patakok, apró alakocskák csak az emberek, s mindent a fakuló, sárguló, barnuló őszi fű ural. A szikla, amin ülök, a kő, amit taposok, éreztem, hogy sok száz éve ugyanitt van, hogy megszámlálhatatlan lélek taposta előttem, s azon gondolkodtam, hogy az a római centurio, kelta vándor, szász földműves, normann nemes, vajon bármelyikük megállt itt, vajon tetszett e nekik, amit látnak? Fáradtak voltak, ahogy kapaszkodtak fölfelé, tudtak-e a jelenben lenni s értékelni azt az egyszerű, s mégis letaglózó szépséget, ami az orrunk előtt van? Éreztem, ahogy ilyen gondolataim voltak, hogy valami felfoghatatlanul hatalmas egész része vagyok, s hálás voltam azoknak a kezeknek és akaratoknak, akik elhelyezték azokat a sziklákat a hegyoldalban, ami miatt könnyebbé vált megtenni a következő lépést. Az elmúlt korok gondoskodó áldásával a lelkemben értünk föl teljesen átizzadva egy magaslatra. Érdekes volt, azt gondoltuk ez a csúcs, s innen csak lefelé vezet az utunk, de olyan táj terült el előttünk, mintha csak a tengerszint vonalában lennénk, s előttünk a Gyűrűk Ura rohani lovasurainak hazáját idéző sárgás dombok sokasága emelkedne.

Ismét megengedtünk magunknak egy hosszabb pihenőt, majd egy kellemetlen ízű protein szelet elpusztítása után elterültem a földön, s elégedetten, magamban Howard Shore hegedűinek zenéjét dúdolva nézelődtem. Az egyetlen illúzióromboló dolog egy ázsiai úriember igencsak zajos drónja volt, aminek a hangját először nem is tudtam igazán hova tenni a természet közepén, majd igyekeztem figyelmen kívül hagyni.
Apró kavicsos, sziklás út vezetett tovább, ami szürke sebhelyként húzódott a dombok testén kanyarogva, de néhány kilométer után csak a kitaposott fű, vagy a józan paraszti ész vezetett minket. Hamarosan elértünk a hegy másik oldalára, így lassan, kanyarogva megkezdhettünk az ereszkedést a lenti völgybe. Néhány patak hangos zúgással vívta évszázados harcát a sziklákkal nagy zajt csapva, olykor keresztezve azokat a csapásokat, amiket mi követni igyekeztünk. Az egyik szakasznál megláttam, hogy lentebb két társunk lemászott a folyóhoz lábat lógatni, amit meg is jegyeztem a lányoknak, azon tűnődve, vajon onnan hogyan fognak felmászni a biztonságosabb útvonalakhoz.
Pár óra alatt lejutottunk, majd néhány erecskét átszelve megérkeztünk a következő checkpointig, ahol a szervezői sátrat egy apró dombra húzták fel, melynek aljában egy valamelyest vastagabb, jéghideg folyó futott hangos robajjal lefelé a sziklákon. Szándékosan kerülöm a tiszta kifejezést. Svédországgal ellentétben, ahol közvetlen a folyókból töltöttük fel a kulacsainkat, itt a szervezők a kórokozók és az egészségre veszélyes férgek miatt nem javasolják ugyanezt. Az egyik szerint hiába a tiltás, az itt fürdőző emberek belepisilnek és kullantanak a vízbe, mert ez egy népszerű fürdőhely, s ahol víz van, ott kula is lesz.
Megszívleltük a tanácsot, így miután a lányok kiteregették a napra a sátraikat kicsit száradni, csak a lábainkat lehűteni mentünk be óvatosan az algától csúszós sziklákhoz a vízbe. A hatás nem maradt el, a sajgás a jéghidegtől azonnal elmúlt és kifejezetten jól esett ácsorogni, elmerülni sípcsontközépig a folyóban, érezni annak sodró erejét.

Kezdett egyre hidegebb lenni, az árnyékok is egyre hosszabbá váltak, így elkezdtünk szedelőzködni, hogy még sötétedés előtt odaérjünk az első, a szervezők által kijelölt táborhelyünkre. A lábam teljesen felfrissült, így egy gyorsabb tempóra váltottam, ami nem is volt baj, mert mindannyiunknak könnyíteni kellett magán, így elszakadoztunk egymástól, hogy békében találhasson mindenki egy zugot, ahol ezt meg tudta tenni.
Ekkor hallottam meg az első vadászgépeket, amik a hegyeket kerülgetve, dobhártyaszaggató dörejjel száguldottak el felettünk. Emlékeztem, hogy ukrán pilótákat képeznek ki az angolok a háborúra, lehet, hogy egy katonai bázis közelében járhatunk és éppen ennek vagyunk most tanúi. Vérfagyasztó volt belegondolni, hogy a hazám szomszédságában ez a természetellenes hang az utolsó dolog, amit ártatlan emberek utoljára hallanak, mielőtt teljesen feleslegesen elégnének, vagy megnyomorodnának egy életre néhány őrült elmebeteg nárcisztikus parancsára. Elmondhatatlanul szerencsésnek éreztem magam abban a pillanatban, s nagyon dühösnek is. Ugyanazok az ostoba vadállatok vagyunk mint 10.000 éve, csak modernebb köveink és botjaink vannak, amivel halomra gyilkolhatjuk egymást mondvacsinált primitív indokok miatt. Pedig, ha képesek lennénk meghaladni ezt az alantas alsórendű agressziót, s a tekintetünket az ég felé emelnénk, biztos lennék benne, hogy már elkezdtük volna meghódítani azt, ami ott vár ránk. Vagy legalább meggyógyíthatnánk néhány krónikus betegséget.
A haragomból felszabaduló energiáimat felhasználva vágtam át az egyre árnyékosabb, s újra kőkerítésekkel szabdalt völgyön, amely végén néhány elszórt ház és pár idegtépő óra bokagyilkos köves útja után egy apró településre értünk, melynek szélén, egy farmon és annak egyik földjén kapott helyet a táborunk. Mivel egy angolszász országról beszélünk, természetesen járt a faluhoz egy kocsma is, mint megtudtuk a szervezőktől, akik elmondták a szabályokat, figyelmeztettek 2 bárányra, akik a sátrak között kószálva összeszartak mindent, s elmutogatták merre van a wc, az ivóvíz, vagy kérték, ha berúgva jönnénk vissza, halkan énekeljünk.

Épp csak letettem a táskám és kezdtem előpakolni a dolgaim, mikor megérkezett Luca és Timi is. Luca azonnal letelepedett mellém, Timi pedig inkább a tábor egyik beljebb lévő pontján húzta fel a sátrát, de azután újra találkozva együtt bementünk, hogy magunkhoz vegyünk végre egy kis eredeti cidert. Vagy legalább ne a nyavajás porlasztott kaját együk. Timi inkább sört ivott, egy olyan ruby ale-t, amire odahaza a sörszakértő Barni barátom is elégedetten kurjantana egyet, s elmondaná, hogy Cumbriában milyen élesztőfajtákkal dolgoznak, és miért más az itteni ser, mint a többi. Pechünkre a konyha csak menüt adott, csillagászati összegért, így bánatunkat az igencsak finom italjaiba fojtottuk eme nemes-köves létesítménynek. Az időt elbeszélgettük, a hasunkat folyadékkal megtöltöttük, így elkövettük azt a hibát, hogy nem ettünk tisztességes vacsorát, de annyira kezdett hűvös lenni, Luca nyűgös, mi pedig fáradtak, hogy inkább lefeküdtünk aludni.
Alig találtam meg a sátram, mivel egy csapat kicsit sem kedves vagy másra tekintettel lévő kínai vette birtokba a körülöttem lévő területet, mindezt úgy, hogy egy métert sem hagytak a bejáratomtól, behatolva az aurámba, leszarva az etikettet. Ha ez nem lett volna elég, este 9-kor a sötétben nekiálltak hangosan vihogva, egymásnak sátorról sátorra átkiabálva főzni és csámcsogva zabálni. Nem szerettem volna rögtön az első nap konfrontálódni, így inkább fogcsikorgatva megkíséreltem az alvást. Próbáltam variálni, hogy csak a gyapjú aláöltözőmet hagyom fent, a többi ruhámat leveszem, hátha nagyobb sikerrel járok ezen az éjszakán. Szerencsére a cider megtette a hatását, így egy taktikai pisijárat megtétele után hamar elnyomott az álomtalan alvás, így nem robbantottam ki diplomáciai botrányt kommunista barátaink és a magyarok között egy idegen országban.

2024. 09. 16-17.
      0. Nap

Budapest - Manchester - Muncaster

A repülőút előtti éjszaka már teljes menetfelszereléssel elutaztam Lucához, a kószák legújabbikához, akit a szakképzés első napján úgy ismertem meg, ahogy Forrest Gump ismerte meg Jenny-t: „leülhetek melléd?” Azóta barátok vagyunk a távolság ellenére is. Eredetileg úgy volt, hogy hárman hódítjuk meg a kelták ősi földjét fent északon, de teljesen váratlanul örök útitársam, Gyuri, kihátrált a részvétel mögül, mondván nem tudják megoldani a helyettesítést a munkahelyén. Egy hajón dolgozik a Rajna folyón, mint matróz. Februárban vettük a jegyeket, a repjegyeket pedig nyáron, meg sem fordult a fejemben, hogy nem jön el. Soha nem mentem még nagy kalandra nélküle. Ő volt az, aki megígérte, hogyha kell, mert én képtelen lennék rá, a hátán is elvisz oda, ahol láthatjuk együtt az északi fényt, s tudom, hogy meg is tartaná a szavát.
A tagadásom hamar haraggá vált, majd nem sokkal később a szomorúság és a félelem uralta el a szívem. Elveszettnek éreztem magam, mindig valahogy Gyuri volt ezeken a messzi tájakon a biztos pontom. Megkérdőjeleztem magam, az utat, a szerepeinket és szorongtam. Igyekeztem erőt venni magamon, hogy Luca első Fjällrävenjén lehessek én az ő támasza. Többször mondta, hogy aggódik, hogy folyamatosan panaszkodni fog, vagy terhemre lesz, de én csak legyintettem. Segített mindenesetre, hogy őszintén, vidáman mosolyogva nyitott ajtót, pakolt, lelkes volt egész este. Néhány gyakorlati jótanács után (tegyen el papucsot, legyen gumicukra, szőlőcukra, ilyesmik) beszélgettünk egy keveset, de inkább mindketten időben elmentünk aludni. Fárasztó utazásnak nézünk elébe úgy érzem, a repülő után még vár ránk egy buszút Manchesterből.

A szokásos reggeli, közvetlen ébredés utáni lételméleti kérdéseken való bágyadt merengés után kész vándorként kinézve eljutottunk a repülőtérre. Természetesen nincs akkora szerencsénk, hogy egy repülőút simán menjen, ezúttal én voltam olyan hülye, hogy őszintén válaszoltam arra a kérdésre, hogy van-e elektronikai eszköz a befóliázott, feladandó táskámban, s megmondtam, hogy egy powerbank-et csomagoltam be. Az élet különböző területein hiányt szenvedő kisasszony keze a levegőben megállt, majd nem túl kedvesen olvasott átkokat a fejemre, miszerint hogyan gyulladhat ki a repülő ettől a kis eszköztől, s hogyan nem engedi fel a gépre a táskám. Közben megérkezett mellém Luca is, akinek az ugyanígy elcsomagolt powerbankje természetesen már úton volt a repülő csomagtere felé. Komolyanvehetetlennek tartom, hogy bemondásra engedik, vagy nem engedik így a táskákat. Nem sokáig bírtam a vágott pofákat, kiálltam a sorból, a 4500 forintos csomagolást leszedettem, zsebrevágtam a tűzveszélyes powerbank-et, had gyulladjon ki inkább a gatyám, majd egy új fóliával újra kiálltam a sort, egy kedvesebb ügyintézővel folytatott bájcsevej után végre indulhattunk a biztonsági ellenőrzésre.
A legnagyobb bunkó napi bajnoksága itt még nem ért véget. A repülőn nem foglaltam előre jegyet, a rendszer becsekkoláskor véletlenszerűen osztott egyet, mert sajnáltam azt az újabb 9 ezer forintot erre is, de szerencsémre nagy lábhelyű rész jutott nekem a középső vészkijárat mellett. Amikor készültem leülni, ismételten, mintha a parasztságért bónuszt kapnának, kiállhatatlan stílusban kötött belém az egyik stewardess srác, hogy most azonnal vagy vegyem fel a derekamra kötött pulóverem, vagy tegyem a csomagtérbe, mert a derekamon az csomagnak számít, márpedig itt nem lehet nálam csomag. Annyira meg voltam döbbenve, hogy szótlanul automatikusan kioldoztam, mire a srác kikapta a kezemből és felhajította a felső rekeszek egyikébe. Beléd is barátom, beléd is.

Megérkezvén Britannia egyik legkoszosabb, iparáról híres városába kényelmesen megebédeltünk a reptérrel szembeni kis parkocskában, ahol fa nem, de pad annál több volt. Fűszeres sült csirke és krumpli kis majonézzel, leöblítve narancslével. A jóllakott óvodás megelevenedett képeként terpeszkedtünk s élveztük a szokatlanul meleg angliai napfényt, ahogy hallgattuk a környezetünk zajait, s néztük a körülöttünk siető embereket.
Már a gépbe beszállva megszólított minket egy magyar lány, hogy a cipők alapján mi is a túrára megyünk e, s a több órás transzferre várakozás alatt össze is barátkoztunk vele. Timi jó humorú lánynak tűnt, mindig mosolygós arccal és szemmel, nagy túratapasztalata ellenére most volt először Fjällräven Classic túrán. A svéd elsőre erősnek tűnt neki, s nem is tudtam rácáfolni erre a megérzésére. A beszélgetés alatt az előző túra alkalmával rákerült, s az azóta le nem vett „safety tag” -nek nevezett neon-narancs szövetdarab a táskámon világítótorony volt az érkező túrázóknak, akik bizonytalanok voltak a gyülekezőpontban. Szerencsére hamar megtaláltuk egymást a szervezőkkel, így gond nélkül mindenki felkerülhetett a transzferre.
Egy 3 órás buszút vette kezdetét, így az ablakon át láthattuk, hogyan veszi át fokozatosan az ipartelepek szürkéjét és barnáját a zöld, az apró patakok, a birkák és a tehenek.
Minél északabbra mentünk, annál több lett az állat, illetve a szerpentin. Luca rosszul is lett, de szerencsére direkt előre ültünk, mert sejtettem, hogy így fogunk járni.

Elgémberedett tagjainkat nyújtóztatva egy kastélypark ódon kőkapujánál szálltunk le, majd egy gyönyörű 10 perces sétát követően, a karszalagjainkat megkapva megérkeztünk Muncaster kis kastély-komplexumához. A lépdelés közben felhívtam a családom, megmutatva az otthoni lányoknak, hogy épségben megérkeztem, s hogy egy igazi kastély felé közeledem. A Pennington-Frost família székel itt 800 éve megszakítás nélkül, (Luca mindig elsütötte a Family-frost szóviccet, amikor meghallotta ezt a nevet, ezzel hivatalosan is elkezdett Gyuri humorának babérjaira törni) a regisztrációs pontunk, a bár, illetve egy konyha és étterem rész egy átalakított istállóban volt, ami a fantáziadús „stable” nevet viselte. Magunkhoz vettük egy kinti asztalról a gázt, az undorító porlasztott kaját, ami 3 napig napi háromszor ismét legyötrődik a torkomon. Ezúttal a „Firepot” fantázianévre hallgatott a „Turmat” helyett, ez jobban csengett mindenesetre. Kaptunk egy helyi mini almát, mentolos krumplicukrot ami a csomagolása szerint járt az Everesten is, egy vészhelyzeti takarót amit a hollywood-i filmekből lehet ismerős az arany színével, meg egy kulazsákot. Svédországban ott végezhetted a dolgod ahol a normalitás keretein belül tudtad, az angolok inkább egy NASA által kifejlesztett, erős nedvszívóképességgel rendelkező, bezárható papírzsákot nyomnak a kezedbe. Egyet. A crohnom hangosan röhögött ezen, nekem csak egy hümmögésre futotta.
Amíg világos volt, felállítottuk a picit arrébb lévő táborban egy dombtetőn a sátrunkat, ahonnan a távolban még a tengert is lehetett látni, majd visszamentünk az istállóba enni egy jó pizzát. A pincérnő olyannyira nem volt a helyzet magaslatán, hogy mindenkinek összekeverte a rendelését, nem találta az ételek gazdáit, így a vendégek voltak kénytelenek koordinálni szegényt sűrű drukkolások közepette, hogy vacsorához jussunk.

Később Timivel kiegészülve meghívtam a lányokat egy ciderre, ami elhamarkodott döntés volt, mert csak dobozos fajtájuk volt, ami annyira cukros volt, hogy közel volt az ihatatlanhoz. Kudarcom az „autentikus helyi” megtalálásában nem szegte kedvünket, mosolyogva ismerkedtünk, hallgattuk egymás történeteit az egyre sűrűsödő sötétségben a kőfalak között. Valaki egy tüzet is gyújtott egy középen elhelyezett, kővel kirakott tűzrakóhelyen, s csöndesen mormogva élvezték a lángok nyújtotta meleget. Hamarosan az emberek elkezdtek elszállingózni a sátraik felé, így mi is bölcsebbnek véltük eltenni magunkat másnapra.
A telefonok és lampionok által kivilágított úton haladva Luca halálra rémült egy mögöttünk érkező autótól, s mind a nyulakat és őzeket is megszégyenítő ugrásokkal szökellt odébb tőlünk. A sátortelepnél búcsút intettünk egymásnak, s ki-ki nyugovóra tért a saját kis helyén.
Megőriztem Apa tanácsát a svéd útról, így már kint levetkőztem alsónadrágra, úgy bújtam be a hálózsákomba.
Megjöttünk. Itt vagyunk. Már nem haragszom, de hiányzol a borzalmas vicceiddel, az idegesítő reklámzenés és mesedalos, káoszban úszó gondolataiddal együtt.
Innen csak előre visz az út.

2022.08.16. Valahol a mocsaras vidéken túl, ahol az utolsó dombok kezdődnek, Kieron és Alesjaure között – Kieron – Abisko – Kiruna – Stockholm – Bécs – Győr

Hamarabb keltem minthogy az ébresztőm csörgött volna. Hiába vagyok álmos, a kényelmetlen derékalj miatt motivált vagyok arra, hogy gyorsan kikászálódjak, és a csípős hideg levegő többet ér bármilyen kávénál vagy más legális doppingszernél. Éjjel most már a legtöbb kezdetekben tapasztalt kellemetlenséget képes voltam kiküszöbölni, mert tanultam az eddig elkövetett hibáimból. A viking szúnyogok közül is csak 1-2 csípett meg, a lábamon és a könyököm tájékán, de ezt leszámítva elkerültek messzire a bűzös olaj miatt. A legnagyobb bajom a fájdogálós lábam mellett a kezeim körmei volt. Valószínűleg, bár nem vagyok benne biztos, mivel bot nélkül gyalogoltam, sokszor lógott a kezem, és emiatt az összes körmöm belenőtt a húsba, és mostanra már szabályosan lüktettek, ahogy nőttek tovább, vagy mozgattam, használtam az ujjaim, amik amúgy szabályosan megdagadtak.

Bevettem a biztonság kedvéért az egyik tegnap kapott fájdalomcsillapítót, majd Gyurit hagyva pihenni kicsentem a vízforraló készletet és a gázt a sátor bejáratából, majd elkészítettem az utolsó trutymó reggelimet. Szabályosan rosszullétig erőltettem magamba minden falatot, de az utolsó kanalakat egy nagyobb szikla alá beöntöttem, annyira tiltakozott már a szervezetem a műkása ellen. A belső agóniám gondolom fülsüketítő lehetett, mert a társam sátrából zajt lehetett hallani, majd mikor egy magyar fickó nevetve számonkért engem, hogy vajon ki ordíthatott tegnap este be a sátrába este 9 körül, akkor mielőtt megszólalhattam volna, Gyuri kiabált vissza, magára vállalva bűnét. Mielőtt elindultam volna, kérte, hogy forraljak neki teához vizet, így kiürítettem az egyik kulacsom és összeraktam mindent, hogy mire kikászálódik a fészkéből, csak lekapcsolni kelljen a gázt. Csak kevés szót váltottunk, én már egy másik elmeállapotban voltam, mint ő, megbeszéltük, hogy a végén találkozunk, majd sok szerencsét kívántunk egymásnak. Ahogy nekivágtam a végső megmérettetésnek, úgy kezdtek kavarogni a gondolataim. Olyan módon nem hagyhattam magamat elkalandozni, ahogyan azt a Camino-n tehettem, mert abból megint egy ordas nagy zakó lett volna, de elkezdtem megtanulni megosztani a figyelmem a gondolatfolyamom és a lábaimat kicsináló sziklák között. Kezdtem számot vetni az északi úttal, a teljesítményemmel, és azzal is, hogy miket tudok ebből a nagyjából egy hétből hazavinni.

Egyik domb követte a másikat, amikor aztán egy kisebb lejtő végén egy hatalmas fém kerítés szelte át a tájat, akár egy határ. Korábbi tájékozódásom szerint úgy emlékszem, hogy ez leginkább a jávorszarvas nyájak vonulását akadályozza leginkább ezen a szakaszon. Amikor egy lépcsőn fel és lementem, hogy folytathassam az utamat, egy hatalmas füves sík tárult elém, aminek a legvégén, messze a látóhatáron olyan dolgot pillantottam meg, amit az első napon láttam utoljára: fákat! Egyre több ember jött velem szembe a Kungsleden-t taposva, és arra következtettem, hogy most sokan indulnak meg egyszerre ezekben a napokban, hiszen ami nekem az utolsó nap, az nekik logikusan az elsőt jelentette. A fáknak különösen örültem, mert abban reménykedtem, hogy ez kevesebb követ jelent, de csak mérsékelt módon lett igazam, ugyanis az első erdős sávok után újból hegyet kellett másznom. Néhány lépésnél, mikor az amúgy rendszeresnek számító megbotlásaimat abszolváltam, volt pár halálközeli pillanatom is, mert ahogy fölfelé haladt az út, úgy lett egyre mélyebb a tőlem jobbra mélyülő szakadék, aminek az aljában hangosan zúgott egy folyó. Az út is jóval keskenyebb volt, mint az eddig megszokott, és olykor ketté is vált, ahol egyszerre csak egy ember fért el kényelmesen, így, ha valaki szembejött azon a szakaszon, valakinek félre kellett állni, hogy elengedje a másikat. Az egyik ilyen keskeny résznél sikerült majdnem lefordulni a szakadékba, ami innen fentről nézve elég nagy esés lett volna. Az egyik legcsodálatosabb látvány ennek a szervezők által sosem említett kaptatónak a végén volt, egy meglepő, de homokos magaslaton. Jobbról lent a folyó hangoskodott, messze körülöttem pedig mindenfelé zölden terpeszkedő erdő.

Ahogy a felfelé nehéz, úgy lefelé sem volt könnyű haladni. Egy újabb fém híd előtt konkrétan rákjárásban lépegettem lefelé, annyira nem éreztem magam biztonságban, majd lent a folyónál a szervezők által kirakott kis fákra szögelt papírok fogadtak, hogy itt töltsem újra a kulacsaimat, mert egy jódarabig nem fogom tudni beljebb. Ez sem volt épp olyan egyszerű, mint eddig, mert találni kellett egy nagyobb lapos sziklát, ahol a továbbra is sebesen futó folyóhoz le tudtam hajolni biztonságosan, anélkül, hogy ronggyá áznék. Kulacstöltés és pár perc pihenő után tovább baktattam a kellemes erdei úton, aztán olyan fél 11 magasságában beérkeztem a cél előtti utolsó checkpointhoz, Kieronba. Már egy kisebb tumultus alakult ki az egyik szervezői sátor előtt, ugyanis itt több adag, folyamatosan utángyártott frissen sült és vastag palacsinta várt mindenkit, gyümölcslekvárral és zsíros habbal a tetején. Gyorsan saját magamnak beírtam a menetidőm és lepecsételtem az útlevelem, majd én is jelentkeztem a fejadagomért, csak lekvár nélkül, mert abban sajnos magos bogyó is volt, ami a műtét óta tiltólistás dolog számomra, és nem az utolsó napon akarok kockáztatni bármit az egészségemmel. Az összehajtható gumipohár ismét nagy szolgálatot tett, mert tányérom nem lévén, azt tömték tele forró palacsintával, amit lassan, a könnyeimmel küszködve faltam, mint egy kisgyerek. Találtam egy kényelmes, puha füves részt, ahol a táskámat párnaként tudtam használni, és elnyúlva, cipőt levéve tudtam üres fejjel bámulni a fás, természetvédelmi területként védett tájat. Sokan már itt, vagy az arra kijelölt táborhelyen sátoroztak 1-2 kilométerrel beljebb az erdőben, mert máshol itt már tilos volt. Egy magasabb területen voltunk, ha felálltam, a tó és az erdő valamelyest alattam terült el, felettünk pedig borzalmasan haragos fekete fellegek kezdtek el gyülekezni. A szervezők szerint az igazi zuhé csak este fog megjönni, de pár órán belül így is esni fog. Körülbelül egy, másfél órát feküdtem itt, egy nagyon rövidet aludtam is és nyújtóztattam minden izmomat, hogy nekivágjak a hátralévő 17 kilométert. Indulás előtt bevettem a pezsgőtablettás csodafájdalomcsillapítót, amit a patikus lányok adtak, aztán vettem egy mély levegőt, és vigyorogva ereszkedtem le a szervezői tisztásról újra a fák közé.

Minden egyes kiírás, ami jelezte, hogy mennyi van még hátra az útból, folyamatosan megmelengette a lelkem, és volt egy pont, ahol el is sírtam magam, hogy ennyi küzdelem után realitássá válik, hogy képes leszek befejezni időben a túrát, és hazamehetek, hogy felkapjalak és addig pusziljalak, amíg kacagva fel nem sikítasz, hogy most aztán elég legyen a jóból… Egy szebb, könnyebb szakasznál, ahol egy 12 kilométert jelző tábla mellett haladtam el, még egy videóüzenetet is csináltam, abban reménykedve, hogy lesz lassan térerő, de ez nagyjából csak 5 kilométerre a céltól következett be. Hiába fogyott minden lépéssel a távolság, az út újra pokoli nehéz lett, és úgy tűnt, az északi mérföldek átka itt is lesújtott. Csalóka volt, hogy egy óra alatt mennyit tudtam megtenni, és csak nem akart véget érni az út. Egy 5-6 fős társasággal elegyedtem pár mondat erejéig szóba, mert mindig, amikor beértem őket, ahol pihentek, én ott megálltam, ők pedig indultak tovább, és a harmadik találkozásunkkor leszakadt a megjósolt eső is, így muszáj volt legalább az esőkabátot felvenni, a nadrágot nem voltam ebben a sártengerben hajlandó, bíztam az eredeti gatyám mérsékelt vízlepergető képességében és a fáj nyújtotta részleges oltalmában. Nem kellett volna. Olyan nyálkás és bőrig áztató eső zuhogott, ami cuppogós kis láppá változtatta a földet alattunk. 8 kilométerre lehettem, amikor a jobb lábamba egy erős és éles fájdalom hasított, onnantól pedig bárhogyan léptem, minden lépésnél ez megismétlődött, így nem tudtam terhelni rendesen. A féloldalas sánta lépkedés nagyjából 4 további kilométeren keresztül folytatódott, amikor a bal lábamban ugyanott, ugyanolyan fájdalom keletkezett, én pedig ott álltam egy fa mellett, ledobott táskával, ülőhely híján, fuldokoltam a saját testhőmet alig kieresztő esőkabátban, és elöntötte az agyamat a jéghideg elszántság. Nem érdekel, hogy a testem bizonyos részei éppen a végén mondják be az unalmast. Eszembe jutott Dávid és Máté unokatestvéreim párbeszéde, amit még 2013-ban, a zarándoklat után osztottak meg velem, aminek az lett a konklúziója, ha kicsit is olyan vagyok, mint ahogy a családom férfitagjait ismerik, akkor ha üszkös lábbal, de a fogammal akkor is behúzom magam a célegyenesig. Nos, itt az idő, hogy próbára tegyem akkor a fogaimat.

Nagyjából egy magát teljesen összecsinált reumás pingvin minden kecsességével lépkedtem előre a gyökeres, sziklás, a sártól iszamós talajon, miközben igyekeztem nem törődni az agyamig felható folyamatos fájdalommal. Éveket éltem le folyamatos fájdalommal, még egy kicsit ki fogom bírni. Csak egy kicsit. Nem kell sok. Még három kilométer. Még kettő. Aztán egy hatalmas folyóhoz partjához értem, ahol a fák felett egy vasúti híd sziluettjét lehetett kivenni. Átkeltem a túra utolsó fém gyaloghidján, pár pillanatig csodáltam a türkíz vizet, majd a szemerkéléssé enyhült esőben murvás talajon találtam magam. Mivel nem volt egyértelmű a jelzés, sajnos nem a kijelölt útvonalon jutottam el Abisko első házaiig, így lemaradtam néhány szép túrás relikviáról, mint a díszes aluljáró, vagy a túrázók fala, de ebben az állapotban ez már egyáltalán nem érdekelt. Pár társammal rövid nézelődés után megtaláltuk a turista állomást, amit jelenleg egy az egyben a szervezők birtokoltak, és megtettem az utolsó lépéseket a házak között a cél felé. Amikor beértem, úgy 5 óra magasságában, a még mindig potyogó eső ellenére sokan kint álltak egy kerítés mögötti padokkal és asztalokkal tarkított kertben és zengő kiabálásokkal és elismerésekkel fűszerezett tapsvihart kaptam. Néma, mosolygós könnyek közt fogadtam a szervezők gratulációját, akik azonnal két helyi csodabogyólét nyomtak a kezembe, amit egy hajtásra megittam, majd mikor odaadtam az útlevelemet, és egyeztették az adataimat a rendszerükkel, megkaptam az elismervénynek számító érmet, a felvarrót, az utolsó pecsétet és egy apró kitűzőt is.

Abszurd, ahogy ott álltam, mindennek a végén. A világ vége északon, a túra vége, egy megpróbáltatásokkal és erőpróbákkal telt hét vége. A kaland vége. Alig voltam magamnál, de annyi eszem volt, hogy rögtön odamentem a buszjegyeket áruló standhoz, ahol egyeztettem, hogy mikor indul másnap a gépem, és a legkorábbi járatra kaptam is egy jegyet, bőven időben érkeztem, így ezzel semmi gondom nem volt. Gyurinak nem vettem, mert az ő gépe később indul. Egy újabb pult következett, ahol az addig egy nem túl jól záródó tornazsákszerű táskában gyűjtöttem minden szemetemet, és lemérve bizonyos súly felett ajándékokat adtak. Nem emlékszem már az enyém hány kiló volt, de méltónak találták egy vízhatlanító waxra a súlyt, bár én a szép fém bögrében reménykedtem. Nem baj, apának odaadom, hátha hasznát veszi, és még kölcsön is tudom kérni, ha arra alkalmas felszerelésem lesz egyszer. Apró sánta lépésekkel beoldalogtam a hotelbe, mert abban reménykedtem, hogy a maradék koronám elég lesz egy szobára, rendes ágyra, ezegyszer nem a sátorponyvával a fejem felett. Elképesztő szerencsém volt, mert a műszakvezető elképzelhetetlenül empatikus és kedves volt, ráadásul épp most ment el egy kisebb turista csapat, így átrendezték a szobákat és ki tudnak nekem egyet adni, viszont nem vihetek magammal senkit oda, csak nekem adják ki. Nem értettem, de túl kimerült voltam forszírozni bármit, így az árat meg sem kérdezve kiraktam az összes pénzem. A recepciós csak nézett, összeszámolta és azt mondta, hogy akkor ad egy kis kedvezményt és elég lesz. Nem tudom mit láthatott rajtam, szerintem nagyjából azt, hogy az ágyukban fogok meghalni perceken belül és ennek az embernek már úgy is mindegy, vagy nem tudom. Amikor egy kólát akartam venni az apróból, azt meg odaadta ajándékként. Hálásan és kábán csoszogtam el a szobámig, ami egy másik épületben volt, közös zuhanyzókkal és mosdókkal, leginkább egy sípályás szállásra emlékeztetett a gyerekkoromból. A plakátok szerint annyira nem is tévedtem nagyot.

Beestem a szobámba, kipakoltam a táskát, levetkőztem és kitettem száradni az átázott ruháimat a radiátorba, majd megálltam, hogy beessek az ágyba. Összeszedtem magam annyira, hogy elmenjek zuhanyozni. A testemet kék zöld foltok borították, a megdagadt ujjaim pokolian fájtak a benőtt körmeim miatt, és az eddig megúszott vízhólyagok helyett a lábam tele volt vérhólyaggal, legalábbis annak néztem őket, mert eddig semmi ilyenem nem volt. A forró zuhany egy második megszületésélménnyel kecsegtetett. Azt hittem sírni fogok, de ahhoz is kimerült voltam, ahogy csak álltam és áztam a víz alatt, mint aki most verekedte valahogy ki magát a gaugamélai csata sűrűjéből. Nem tudom meddig lehettem ott, de nehéz volt kimozdulnom vissza a szobám irányába, aztán végre kikapcsoltam a repülőgép módot is és felhívtalak titeket, és a szüleimet is. Aztán néhány barátom is telefonált, elmondhatatlanul meleg és jó érzés volt hallani a hangjaikat, a kedves, elismerő szavaikat. Úgy éreztem kezdek belázasodni, így a beszélgetést rövidre zártam és jobbnak láttam aludni egyet, bevéve az utolsó gyógyszeremet is. Este Gyuri hívott, hogy megérkezett, legalábbis azt hiszem már este volt, mert a fehér fény itt sem sötétült el, zenét hallottam is hallottam, így kimásztam az ágyból, visszaöltöztem és kibotorkáltam megkeresni azt a mamlaszt. Megláttuk egymást, és hatalmas ölelkezésbe fogtunk, mert továbbra is hihetetlen volt, amit végigcsináltunk. Páran a beérkezettek közül már annak rendje és módja szerint ittas volt, mint például a magyar fickó is, akihez Gyuri bekiabált, és történeteket cseréltünk. Én hüledeztem azon, amit az utolsó szakaszon láttam, hogy egy fickó két társával ment velünk szemben a Kungsledenen, de két mankóval! Én a hátsófelemen csúsztam le a Kieron előtti lejtőn, ő azon hogyan fog felmenni, elképzelésem nem volt. Eszement vikingek, meg az összes hülyeségük…

Gyuri elment felverni a sátrát és lezuhanyozni, addig én vettem egy rénszarvasos wrappet, kólát és sört, majd kiültem a sátor előtti nagy sziklára és gyönyörködtem az eufórikus emberekben, miközben élveztem az élőzenét, amiből a legtöbb számot tökéletesen ismertem, mert tele volt a kedvenc 90-es évekbeli retro dallamokkal, kiváló feldolgozásban. Egy kisebb tömeg táncolva ugrált ezekre a számokra, amit őszintén nem értek, hogyan volt energiájuk véghez vinni, de nekem is fülig ért a szám. Közben Gyuri is visszaért és meghívattam magam egy újabb, 4500 forintos sörre, és megittuk a maradék pálinkát is. Beszélgettünk egy darabig, de újra olyan érzésem volt, hogy szökik fel a lázam és remegni is elkezdtem, így az igencsak bulis kedvében lévő Gyuritól lassan búcsúzkodni kezdtem, mert éreztem, hogy nem vagyok már képes sokáig a lábaimon állni. Néhányan a körülöttünk állókból mondták, mikor látták, hogy továbbra is artitiszes medveként cammogok, hogy ne aggódjak, holnapra sokkal jobban leszek, és igyekeztem elhinni ezt nekik. Megbeszéltük Gyurival, hogy bepótoljuk a záróbulit, most menjen, érezze jól magát, találkozunk majd Magyarországon, főleg, hogy egy zacskónyi cuccát nálam tette le Győrben. Gyere Gyuri Győrbe, a… najó, befejeztem. Mielőtt kidobtam volna a trutymó turmatjaim megmaradt darabjait, ez a jó mazhoista lélek felkiáltott, hogy meg ne tegyem, mert ez annyira király, hogy ő hazaviszi őket. Hát egészségedre, mester.

Nem kellett sokat forgolódnom, hogy elaludjak. Hajnalban kelés, és a lábaim a fájdalom mellett most már teljesen merevek voltak, nem javult a helyzet. Kidobtam, ami nem kellett, összepakoltam még egyszer utoljára, majd nagyon lassú léptekkel elsétáltam a néma, a buli után teljesen kihalt kerten át, le a város szélére egy magányos buszmegállóhoz, ahol kávét osztogattak két busznyi embernek. Visszafelé is csodaszép volt az út, most Kiruna felé, hála az égnek a reptér bejáratánál tettek minket le, így nem kellett pár lépésnél többet megtenni. Bénáztam egy kicsit a csomagokkal, mert olyan korán volt, hogy senki nem dolgozott még és a rendszer automatizált volt, majd jött a több órás várakozás. Ugyanez Stockholmban, de nem zavart semmi, annyi élménnyel a fejemben ültem a reptereken, hogy nem esett nehezemre türelmesnek maradni. A svédek fővárosi repterén ugyanoda ültem le, ahol Sannéval először találkozunk, és mosolyogva emlékeztem, közben igyekeztem a naplóban is megörökíteni a történteket.

A Bécs felé vezető út szempillantás alatt eltelt, majd édesanyád picit kavargott, ahogy parkolót keresett, de végül sikerrel jártatok. Aztán a következő pillanatban megláttam egy napfényben aranyló hajzuhatagot…

Összességében, most, hogy már 2023-ban itt ülök, az asztalomon a monitor előtt „vigyázok” a pónijaidra, ahogy kértél, a fentebbi sorok nem is tűnhetnének távolabbinak. Ambivalens érzéseim vannak még mindig a Fjällräven Classic Swedennel kapcsolatban. Nagyon átverve éreztem magam, mert ahhoz képest, hogy tájékozottnak gondoltuk magunkat, minden, a szervezők által elolvasott anyagot elolvastunk, mégis teljesen más realitás fogadott, mint amire számítottunk. Nem frissülő információforrások, Kiruna felkészületlensége a tömegre, pokolian nehéz terepviszonyok, amik semmilyen promóvideóban nem szerepeltek, és azóta ezen nevetünk is, hogy persze, hogy nem, mert ott nem kamerázol, hanem az életedért kapaszkodsz, ahol olyan a helyzet. Summázva a nehézségek ellenére nagyon nem bántam meg, hogy elmentem. Hihetetlen kaland volt, hihetetlen volt végigcsinálni. Ugyan egy hosszú rehabilitáció lett az ára, mert a lábaim nem javultak, mikor újra munkába álltam, így elmentem orvoshoz, aki hazazavart és ultrahangos meg árammal böködős-kenőcsös kezelést írt elő, és a lábaim vízszintbe tartására utasított. Hónapokig tartott, mire azt mondom, hogy helyreállt az eredeti, posztbénulásos állapot. Szóval akkor is megérte. De vissza biztosan nem mennék. Amit másképpen csinálnék, az az, hogy sokkalta intenzívebb felkészüléssel előzném meg a túrát, illetve több gyógyszert vinnék magammal. Azzal már nem tudok mit csinálni, "hogyha lett volna plusz egy napom", valószínűleg a lábaimnak semmi baja nem lett volna, mert végül így alakult, és így sem lett nagyobb baj. Gyuri is másnap szerencsésen hazaért, neki a térdei igényeltek nagyobb figyelmet, bár azóta nem találkoztunk, a dolgai még mindig nálam vannak. Ő szeretne visszamenni, mert zavarja, hogy rohannunk kellett, szeretné kiélvezni jobban Észak atmoszféráját, és még azon is gondolkodott, hogy valamelyik évben jelentkezik szervezőnek. Van, ami nem változik!

Nekem egyelőre nincsenek túl nagy terveim, talán elmegyek idén a Gerecse túrára, te pedig szülinapodra egy aurora borealis nézést kértél, de nyilván azt inkább pihenős körülmények között fogjuk csinálni. De tudom, hamarosan el fog jönni az az idő is, amikor új kalandok után kell nézni!

Aztán majd meglátjuk, „hogyan tovább”…

2022.08.15. Valahol a Tjäkjta checkpoint előtti hegység lábánál – Tjäktja – Alesjaure – Valahol a mocsaras vidéken túl, ahol az utolsó dombok kezdődnek, Kieron és Alesjaure között

Az eddigi legkevesebb gondom volt az éjszaka. Most már nem cicóztam, egy szál alsóban aludtam a rendeltetésszerűen használt hálózsákban, és magamban nevettem, hogy az öregemnek igaza volt. Amellett, hogy még meg is izzadtam, sem a szokásos éjjeli megtisztulás járaton nem fáztam, mikor ahhoz azért felöltöztem minimálisan, sem reggel, amikor elkezdtem készülődni. Továbbra is azt gondolom, hogy ember nem könnyített még magán ilyen festői helyzetekben, mint mi, most éppen egy folyó melletti dombon, amit minden oldalról hatalmasnak tetsző hegyek messze nyúlóan körbe. Kifejezetten szerencsésnek éreztem magam, mert ugyan figyelmeztetett az indulás előtti napon az egyik szervező, hogy ne nagyon emelgessük a köveket, mert szeretetcsomagot találhatunk alatta az elmúlt 20 évből, egyelőre sikerült elkerülnöm a találkozást. Gördülékenyen és egyre rutinosabban tuszkoltam be a dolgaimat a táskámba, lehetőleg minél halkabban, mert ugyan Liz már ébren volt, Sanne sátrában azonban még nem lehetett hallani mocorgást. Gyurit nem vártam meg, mert ő még lamentált az élet értelmén, ahogy azt amúgy az emberek egy jelentős hányada tette hajnali hat óra körül általában, így megbeszéltük, hogy legkésőbb Alesjauréban megvárjuk egymást. Már nem vitázott, belátta mekkora távot kell ma és holnap megtennünk annak érdekében, hogy időben megérkezzünk a célba. Nem bántam meg a döntésemet, hogy nem ragaszkodtam a társaságához, mert a hegymászásnál, amikor nagyon fontos minden lépésünkre ügyelni, gondosan megválogatva a felfelé vezető csapásokat, jobb nem alkalmazkodni a másikhoz, hanem a saját tempónkban haladni, amíg fel nem érünk, illetve meg nem állunk pihenni.

Egyedül vágtam neki a hegy felé vezető útnak, bár elszórva már néhány emberrel lehetett találkozni, jellemzően a közeli sátrakból, akik nem messze mögöttünk töltötték az éjszakát. A mocsarasabb terület minden átmenet nélkül tűnt el a lábam alól, helyette pedig először zöldellő, néhol mélybarna földszínnel szabdalt dombok váltották fel a korábbi látványt, majd egyre sziklásabb, sárosabb és kopárabb lett a táj. A napsugarak melengették a hátamat, de hamarosan inkább zavaróvá kezdett válni, mert a kaptatón kaptatva olyan szinten felhevült a testem és szakadt rólam a víz, hogy szabályosan kánikulának éltem meg a 8 fok körüli hőmérsékletet. Úgy éreztem, hogy jó tempóban haladok, büszke voltam arra, hogy sikerült mindig megtalálnom a legegyszerűbbnek tűnő ösvényeket, így a lábamba nem tért vissza az éles, talpon átívelő fájdalom. Ahogy rendületlenül haladtam előre, egyre többet pöröltem a heggyel. Mindig, ahonnan álltam, úgy tűnt, hogyha az előttem lévő kapaszkodón felmászom, akkor már a csúcsközelben leszek. Kiderült, hogy a látvány folyamatosan csalóka volt, mert nem fokozatosan és egyenletesen volt meredek, hanem hullámzó módon. Fel-fel, aztán előre, majd újra fel-fel… Így mindig, ahonnan állva néztél, azt gondoltad ez az emelkedő lesz az utolsó, ami nagyon frusztráló tudott lenni a sokadik ilyen után. Ezzel együtt is a szervezetem hozzászokott a mindennapos terheléshez, már az sem zavart, hogy hatalmas kortyokban és hangosan veszem a levegőt, és a táskám is könnyebbnek hatott már, mint az első napokban. Amikor megálltam kifújni magam, gyönyörködtem a napsütötte tájban, és próbáltam meglátni Gyurit, vagy bárki ismerőst a messzeségben, de fentről már apró foltoknak hatottak csak az emberek. Mindig, mielőtt elkezdtem volna fázni a megélénkülő szélben, felkaptam a táskám és támadtam tovább a csúcsot. Az egyik utolsó nagy rohamnál már kézzel lábbal kapaszkodtunk a sorstársaimmal, mert a sár miatt nagyon csúszósakká váltak a kövek, és ilyen meredekségben nem lehetett máshogy biztonságosan feljutni. Mikor megláttam a fatáblát, ami már magát a csúcsot jelezte, a felirat pedig csak úgy táncolt a szemem előtt, hogy a „Fjällräven túra legmagasabb pontja”, alig hittem a szememnek. Nem volt erőm tombolva örülni, ahogy azt 9 éve tettem az El Camino-n, mikor megmásztam a Pirenneusokat, és káromkodva, eufórikusan hívtam fel nap végén a szüleimet. Most egyszerűen, apró vigyorral a szám szélén, elégedetten bámultam le a völgybe egy percig, majd odamentem a többi túrázóhoz pihenni a hófoltokkal tarkított táj monotonitását megtörő faházikókhoz, amik egyfajta menedékházként funkcionálhattak, vihar vagy más vész esetére. Állítólag valaki aludt is az egyikben, pedig a szervezők ezt az eligazításnál tiltották is, mondjuk őszintén szólva nem értem, hogy miért. Ahogy rutinosan majszoltam valamilyen ennivalót, hogy pótoljam a magamban elégetett reggeli trutymót, észrevettem, hogy egy csoport hógolyózni kezdett egy szív alakú hófolton, akár egy csoport önfeledt gyerek. Már attól megfiatalodott a lelkem, ahogy a többi, fáradtabb társunkkal csak néztük őket. Ismerős érzés kerített hatalmába, amit utoljára a zarándoklaton éreztem. A közösség, az együtt véghez vitt küzdelmek miatt kialakult csöndes testvériség érzése. Nem szóltam senkihez, csak átengedtem magam az érzelmeimnek, és annak, hogy most először, mióta itt vagyok, vagy talán már évek óta először éreztem, hogy erős vagyok. Hogy hiába volt pokolian nehéz feljutni ide, a mumusként emlegetett hegyre, ami a legnehezebb szakaszként volt aposztrofálva a túra során, még mindig lüktet bennem az energia. Most végre éreztem reményt az akaraterőm mellé, hogy gond nélkül teljesítsem azt a napi távot, amivel behozhatom a lemaradást, amit az elmúlt napokban termeltünk a felkészületlenségünk miatt. Egy, a túrát népszerűsítő youtube videóban hallottam egy túrázótól, hogy nem hódíthatjuk meg ezt a túrát, mert a túra maga meg fog akkor törni minket, alázattal kell hozzáállni minden lépésünkhöz. Ha meg nem is tört egyelőre Észak, mindenesetre tájékozatlanságból fakadó arroganciának kezdtem el felfogni azt, ahogy otthonról ehhez az egészhez álltam. Megláttam, hogy csupán 110 kilométerről van szó, és a régi Indexes újságírók kamera apparátussal is megteszik a távokat, akkor ez nekem sem okozhat gondot. Nem gondoltam sem bénulásra, sem semmire, csak arra, hogy lehúzhassak egy tételt a bakancslistámról. Erre itt vagyok, nem győzőm korholni magam csacskaságomért, és hálát érzek a testem és a felszerelésem felé, hogy kibírják ezt a megterhelést. A terapeutám örülne, ha hallaná most a gondolataimat. Én, a krónikus, autoimmun-beteg hálás a testének. Még a végén megtanulom szeretni magam! Na, azért ne szaladjunk annyira előre, elég lesz az is, ha hazajutok épp bőrrel egyelőre.

A félórásra duzzadó pihenés után összeszedtem magam, és egy videóüzenetet kezdtem felmondani neked és az otthoni többieknek a telefonra, mert telve voltam lelkesedéssel. De ahogy beszéltem, elvétettem az irányt, amit pusztán csak annyit jelzett, hogy arra mintha sárosabbak lennének a kiálló sziklák, és elkeveredtem egy kőrengetegben. A lábamat nagyjából a tizedik lépésnél újra kivégeztem, de most a második is sajogni kezdett, ahogy a mindent elborító, szorosan egymás hegyén hátán roskadozó kőrengeteg tetején egyensúlyoztam egy ázsiai és egy spanyol sorstársammal, akik épp úgy jártak, mint én. Mikor megálltam egy mocsaras résznél, körbenézve láttam, hogy úgy 250 méterre meredeken lefelé visszaveri a napfényt néhány fapalló a sziklát tetejére illesztve, így úgy következtettem, hogy az van szánva hivatalosan az útnak. Így is volt, mert mikor leértünk, megjelentek a tapasztaltabb túrázók is, lassan egyensúlyozva a bokagyilkos kövek között. Néhány órába telt kikeveredni ebből a sivár borzalomból, mire újból egy dombos területre értem, ahol ott lobogott az erős szélben a szervezők megnyugtató kék sátra. 11 óra előtt pár perccel kaptam meg a pecsétet, egy nagy bögre (szerencsére Gyuritól kaptam ajándékba egy csajkát, most nem a kis összehajtható poharat használtam) helyi bogyólevet és egy nagy szelet kalóriabomba süteményt. Úgy döntöttem, hogy a korábban húzósabb napokra, a belső zsebembe elrejtett rénszarvasos bagettet most megérdemeltem elfogyaszthatom, mikor találtam egy szélvédett helyet, és pár ismeretlen társammal letelepedtem pihenni. Ahogy mocorogtam, két középkorúnak tűnő svéd nő kiszúrta, hogy erősen sántítok az egyik lábamra, így odaintettek magukhoz, és elkezdtek sorba gyógyszereket és egyéb doppingszereknek tűnő bogyókat és pezsgőtablettákat a kezembe nyomni. Első döbbenetemben csak annyit kérdeztem, hogy honnan van ennyi mindenük, mire az volt a válasz, hogy a polgári életben ők bizony gyógyszerészek, és hozták magukkal a patikát. Lelkiismeretfurdalás nélkül fogadtam el mindent, miközben igyekeztem megjegyezni, hogy mit mivel nem szabad bevenni, illetve hány óránként és összesen mennyi orvosságot szabad bevenni. Aztán beszédbe elegyedtem két tapasztalt, szintén svéd túrázóval, hogy hogyan tervezik végigmenni a Fjällrävent, és itt is találkoztam azzal az információval, hogy már nem 5 nap a maximális ideje a túrának, amivel eredetileg otthon számoltunk Gyurival. Most már nem voltam mérges, csak keserű, akár a gyógyszer, amit beszélgetés közben lenyeltem… A csevej alatt a fiúk mindenféle szalagokat és tapaszokat kötöztek a lábukra, egyiknek már le is esett egy lábujjkörme, a másiknak tele volt a sarka környéke vízhólyaggal. Megjegyeztem magamban, hogy mindenképpen vissza kell mennem a győri Geotrack boltba megköszönni a rövidhajú boltoslánynak, hogy ezt a cipőt ajánlotta végül nekem, mert a srácokkal ellentétben nekem semmilyen hasonló problémám nincs. Az éles fájdalom viszont, ami a sántítást okozza, mikor kimegy az adrenalin belőlem, azt semmilyen bakancs nem tudta volna megakadályozni szerintem, mert ha kifordul a bokám egy sziklán, az elől bizony nincs menekvés.

A helyieknek látszólag ezzel nincs problémája. A legmegdöbbentőbb számomra azok a 10 éves alatti svéd gyerekek voltak, akik úgy száguldottak végig, családjukat messze maguk mögött hagyva, mintha csak minimum pihe-puha fűcsomókon lépdelnének. Az egyik kedvencünk Lizzel és Sannéval egy 7-8 éves forma kislány volt, aki olyan tökéletes angolsággal beszélt, mint amiről egy magyar politikus sem álmodhat, és vigyorogva előzött meg minket rendszeresen. Majd mikor, gondolom apja parancsára, óránként megállt bevárva a csapatát, és újra elhaladtunk mellette, egy magaslaton gubbasztva drukkolt nekünk, enyhe szarkazmussal a hangjában: „you can do it! You can do it!”. Megfogadtam akkor magamban, hogyha elkapom, tuti adok egy barackot a fejére. Sälkában láttam utoljára, meg is dicsértem, hogy milyen ügyesen jött végig, amire vigyorogva csak annyit válaszolt: „of course I did it, I can do anything!” Megzabáltam azt a nagy száját. A túra magányos és elfeledett hőse viszont továbbra is az a szervező volt, aki az állomáshelyek között oda vissza ingázott az abszurd módon nagy táskájával a hátán, aki egyfajta két lábon járó kereskedőkocsiként funkcionált.

Amikor már kellemesen megfagyott az erős szél miatt bennem a lélek, jobbnak láttam elindulni. Épp akkor értek be a lányok is, szorosan Gyurival mögöttük. Pár percet beszéltünk, megmutattam nekik, hogy hol találtam szélvédett helyet pihenni, majd magukra hagytam őket. Újra egyedül vágtam neki a messzeségnek, bár olykor összefutottam a svéd fiúkkal és a gyógyszerészekkel is. Egy nagyobb lejtő után a táj a második napi tájra emlékeztetett. Rengeteg domb között kanyargott az út, melyek között egy-egy patak futott tovább, fölénk pedig méltóságteljes hegyek magasodtak, vigyázó tekintetükkel követve lépteinket. Az egyik pihenés alkalmával figyelmeztettek, hogy Alesjaurét könnyű lesz messziről megpillantani, de a látvány csalóka: hiába látod, attól még marha messze van, és órákat kell még gyakorolni, de a település egyáltalán nem érződik közelebbinek majd. Ez így is volt. Edoras jutott eszembe a Gyűrűk Urából, ahogy egy dombtetőn, mint egy terepasztalra rakott miniatűr házikókat lehetett látni a messzeségben, és ugyan Arany Csarnok biztosan nem vár ott, de a térképem szerint egy nagyobb bolt igen, és amúgy is kezdtem kifogyni a készleteimből.

Az oda vezető út egészen eseménytelenül telt volna, ha nem kezdek el gondolataimba mélyedve a horizontra bámulni. Így nem vettem észre, hogy a mocsarasabb területre ráfektetett deszkák egy java része elrohadt, ráléptem a leggyengébb részre, majd annak rendje és módja szerint elestem. A jobb alkarom végigszántottam, amiből azonnal elkezdett kifakadni a vér, és úgy estem el, hogy a jobb lábam térdig elmerült a sárban. Csak azért nem süllyedtem el, mert a bal lábam fent maradt a pallókon, így arra az oldalamra nehezkedve ki tudtam húzni magam a trutymákból. Gyorsan körbenéztem, hogy volt e tanúja a szégyenletes zakónak, és abból igyekeztem vigaszt meríteni, hogy nem volt a közelben senki, csak messze előttem láttam emberek táskájára erősített narancsszín biztonsági kendőjét. Lepucoltam magam és azonnal lépdeltem tovább, menet közben felmérve, hogy a büszkeségemen nagyobb csorba esett, mint a testemen szerencsére, és a karomon is gyorsan el tudtam állítani a vérzést. Ennyit az átszellemülésről, meg a táj élvezetéről. Ez nem az az út, mint mikor a Camino-n kiesett egy két óra, és döbbenten eszméltem fel 10 kilométer után, hogy hol vagyok. Itt, ha nem tudatos jelenléttel tetted egyik lábad a másik után, Észak megbüntet. Morogtam kicsit, de a dombok oldalában kanyargás miatt vészesen fogyó energiám hamar elterelte a figyelmem. Kevesebb megállót engedtem magamnak, mint eddig, mert becsapott a következő checkpoint közelinek tűnő látványa, és mindig azt hittem, hogy hamarosan odaérek, ha kicsit tovább erőltetem a menetet. Szépen lassan elkezdtem érezni a teljesítőképességem határát, amikor váratlanul egy folyószerűen elnyúló tó partjára értem, amin a szokásosnál kicsit hosszabb fém híd lengett a szélben. A lelkesedésem visszatért, hogy képes voltam idáig eljutni, a nap is szépen kisütött, de amikor átkeltem a hídon, elkeserítő látvány fogadott: a nap eleji hegy meredekségével vetekedő út vezetett felfelé nagyából 30 méteren át a dombtetőig, ahol Alesjaure terpeszkedett békésen. Már éppen nyomdafestéket nem tűrő, szaftosabbnál szaftosabb káromkodások tolultak volna a számra, amiben jellemeztem volna a szervezők kedves babuskáit, és egyéb meghatározó őseiket, akik kitalálták ezt a hülyeséget, amire én még pénzt is fizettem, hogy végig mehessek, amikor fentről őrült kiáltozás, tapsolás, és „come on buddy, kill this motherfucker!” óbégatások jutottak el a vérgőzös tudatomig. Több szervező és túrázó állt az emelkedő tetején és bíztatta az aktuálisan érkezőket. Haragomat energiává zabolázva vágtam neki az utolsó métereknek, és gyorsabban magam mögött hagytam az utolsó megmérettetést, mint gondoltam volna. Luke kérdezte egyszer Yodától, hogy a sötét oldal erősebb? Nem, felelte a kis zöld mester, csak simább, könnyebben járhatóbb. Na ezaz, épp erre volt szükségem, de igyekszem nem átállni a sithek oldalára, azt meghagyom a Vader rajongó Szilv barátomnak.

Pár perccel háromnegyed négy után érkeztem meg, és egészen este hétig várakoztam itt, először Gyurira, majd arra, hogy az említett Gyuri kipihenje magát. Ezalatt az idő alatt boldogan üdvözöltem Pétert, aki, miközben megosztott velem egy kis gázt és süteményt, elmondta, hogy várt a hegy túloldalán, hátha megjelenek az este, de szerencsére nem neheztelt, sejtette, hogy kifog rajtam a táv. Mindenféle beszédtémák mellett megerősítettük az útvonalat, amit kitaláltunk, hogyan lehessen a holnapi napon beérni anélkül, hogy sokkal többet kelljen menni mint 30 kilométer, és megosztott pár praktikus tanácsot is, miközben a turmat bolognaimat faltam a napsütésben. Az egyik ilyen az volt, hogy ne csak gumicukorból és szőlőcukorból nyerjek gyors kalóriákat, hanem legyen rendes szénhidrátos, emészteni való édességem is, mint mondjuk az itteni boltban is megvásárolható lekváros közepű, rúdban kapható keksz, hogy ne fájduljon meg a hasam. Na, még pont az hiányozna itt az istenek háta mögött… Időközben Sanne és az újra ingerült Liz is megérkezett, mindketten hulla fáradtan. Mikor faggatózni kezdtem, hogy Gyuri mennyire van mögöttük, vonogatták a vállukat, és valami olyasmit mondtak, hogy a társam megsérült, nincs jól, ezért különösen lelassult. Na ettől meg én lettem ingerült, és addig ültem az egyik nyugágyon, pár betárazott kólával és sörrel, amit Gyurival akartam megosztani, medvecukormentes gumicukorral természetesen, amíg meg nem láttam annak a mamlasz óriásnak a jellemzően piros kabátját. Kiderült, hogy a térde kezdett el fájni, mint a rossz veszedelem és a lába fordult alá egy lépésnél. Szerencsére a szervezők között volt pár elsősegélyes ember, és professzionálisnak tűnő módon bekötözték a lábát, majd pár órát ő is pihent, közeben pedig a jókedve is visszajött. Én már fáztam, így bementem a bolt épületébe, ahol egy nagyobb, jellemzően fával bútorozott étkezőben szellőztettem a lábaimat és vártam, hogy teljen az idő. Itt láttam meg teljesen véletlen egy pszichiáter kollégát, akit utoljára 2012-ben láttam, még a régi Zrínyi kórházban. Megnyugtató volt, hogy tapasztalt túrázó létére úgy nézett ki, mint aki mindjárt összeesik, arca pedig a torreádorok vörös leplét juttatták eszembe. A lányok már előre mentek, mikor Gyuri végül összeszedte magát. Búcsút intettünk Péternek és az időközben befutott Krisztiánnak is, akik itt töltötték az éjszakát, és éppen indultak szaunázni, amire nekünk nem volt időnk. A szervezőkkel beszélgettem, hogy milyen útszakaszok várnak még ránk a célig, amikor megkérdezték, hogy mennyi idő alatt akarunk beérni. Mondtam, hogy a holnapi nap folyamán. Szívták a fogukat és fintorogtak, hogy az igencsak macsós. Mondtam, hogy sok esélyem nem volt, mert a honlapjukon ez volt írva, hogy 5 nap áll rendelkezésünkre. Erre az volt a válasz, hogy „hát igen, van még hova fejlődnünk, az 2019-es információ”. Csókoltatom a kedves mamátokat, gondoltam magamban, és nekivágtunk az éjszakának, immáron ketten cammogva előre. Muszáj volt alkalmazkodnunk egymáshoz, mert térerő nem lévén, ha itt elszakadunk egymástól, nem tudtuk volna megtalálni a másikat egykönnyen, főleg, hogy mindketten már alapból fáradtan meneteltünk tovább. Gyurit győzködni kellett, sokszor mondogattam neki, „arra gondolj, hogy itt minden egyes megtett kilométer ajándék lesz holnap, amit nem kell megtennünk, hidd el”. Ez egy darabig működött is. Egy hatalmas lápos vidékre kellett leereszkednünk a dombról, mellettünk jobbról pedig messze a látóhatáron túlra vonult a folyó hosszúságúan elnyúló tó, amiről azt hiszem a kis település is a nevét kapta. A túlparton rendes falut is láttam, ez volt az első, ahol ténylegesen emberek élhették mindennapjaikat, és nem csak elmebeteg túrázók szálltak meg estére. A láphoz szúnyog is jár, így menet közben kenegettük magunkat szúnyogriasztó olajjal, és empatizáltunk azokkal, akik az egyik kevésbé sáros területen verték fel a sátraikat, mert este rengeteg vérszívóval fog meggyűlni a bajuk. Az egyik ilyen tó melletti beugrónál találkoztunk a lefekvéshez készülődő lányokkal, és immáron negyedik vagy ötödik végső búcsúnkat bonyolítottuk le.

Ahogy haladtunk előre, Gyuri óránként jelzést állított be a telefonján, hogy biztosan megálljunk pihenni, és igyekeztünk kicsit szárazabb területeken időzni, ahol akár le is tudtunk ülni, bár ez nem mindig sikerült. Egyszer elhaladtunk az ismerős magyar zászlós sátrak mellett is, ahova Gyuri konkrétan beordított, majd gyorsabb léptekkel odébb álltunk. Sokat beszélgettünk az esti séta alatt, de az egyik téma különösen megragadt bennem. Az a beszélgetés éppen rólad szólt, drága Mirám, illetve az apaságról, családalapításról, a megváltozott élethelyzetről. A dolog onnan indult ki, hogy a neked tett ígéretemről kérdezett Gyuri, illetve annak a lehetőségnek a latolgatása is feljött, hogy mit csinálnánk, ha nem érnénk el a gépet holnapután, én pedig kategorikusan elzárkóztam ez elől. Nem értette, miért vagyok ennyire mereven hajthatatlan, ha egyszer megmondtam neked, hogy hova megyek, és hogy messze leszek egy darabig, miért nem tudok rugalmasabban, lazábban hozzáállni az egészhez. Amellett, hogy pokolian hiányzol, próbáltam elmagyarázni, hogy apaként mennyit ér számunkra az ígéretem. Skandinávia térképet is rajzoltam neked, az összes tervezett megállóval, illetve checkpointtal, dátumra lebontva, hogy nagyjából tudd követni a kis ujjaddal, hogy merre járhatok, ha már üzenni sem tudok. Ismerlek, és közel öt éves létedre már sok érett gondolatod van, és aggódsz értem, de amíg a család egy jelentős hányada nem akart vagy tudott megérteni, hogy miért vagyok itt, te rögtön elfogadtad és sosem vitatkoztál emiatt. Csak kértél tőlem egy kavicsot, és hogy siessek haza. És így is teszek. Természetesen apaságról kezdtünk el beszélgetni, és hogy szerintem hogyan alakulnak át az értékrendek. Érdekes volt és tanulságos a beszélgetés. Mintha csak ugyanazon folyó mentén, de az ellenkező oldalon állnánk Gyurival. Én már lesöpröm az ő nézőpontját, mondván, ha majd az én helyzetembe kerül, akkor megérti, ő viszont teljesen értetlen a változás előtt. Amikor legutóbb kalandoztunk egy nagy úton, egykorúakként, de ugyanott tartottunk. Ma már teljesen más a helyzet. Nem azt mondom, hogy ne változott vagy fejlődött volna ő is az évek során, de a kettőnk világról alkotott képe most áll a legtávolabb egymástól valaha. Nehezen tudom visszaadni kettőnk mély gondolatait, de talán nem is baj, mert a lényeg az, hogy el tudtuk fogadni egymást így. Mindenesetre Gyuriból ösztönösen előjött a belső apa, amikor meglátott a sziklás lejtőkön egy svéd anyukát a 18 hónapos Targaryen szőke hajával, akit egy mellkasra húzott hordozóban cipelt, hátán pedig egy ugyanakkora táskát, mint én. Gyuri meglepően indulatos lett, ahogy korholta a nőt felelőtlenségéért, és aggódott a gyerekért, hogyha az anya megbotlik vagy elesik, akkor minden súlyával a gyerekkel előre fog dőlni, horror sérüléseket szenvedve. Magamban büszkén mosolyogtam rá.

Este kilenc óra felé elértünk egy kompkikötőhöz, illetve egy oda felállított kis lemezbódéhoz, ahova a szél elől behúzódtunk. Gyuri bakancsa újra elkezdett szétesni, eddig tartott a svédek varázslata, ő pedig újra kilátásba helyezett egy fűszeres panaszlevelet a márka képviselőihez, mondván Új-Zéland egy kisebb részét és a Fjällrävent bírnia kellene egy ilyen drága 5 éves bakancsnak. Majd mikor fújt kettőt, jó cserkésznek jellemezte magát, és nekilátott, hogy rögzítse a cipőt a maradék fekete ragasztószalaggal, és a mindig nála lévő kis kötéllel, paracorddal, vagy micsodával. Ezzel elvoltunk egy darabig, majd újra méltatlankodni kezdett, hogy ő nem fog tudni sokáig menni, így is hulla fáradt. Hízelegtem, ígérgettem, vesztegettem, minden machiavellista képességem latba vetettem, hogy kipréseljem belőle a maximumot, és ne arra pazarolja az energiáját, hogy negatív előrejelzéseket tesz az este további részére. Bennem teljesen átrendeződött valami. Amúgy is a nap sötétedő részében vagyok otthon is aktívabb, de fellelkesített a tudat is, hogy minden egyes megtett lépéssel ténylegesen le tudjuk dolgozni a hátrányunkat. Elhittem, hogy meg tudjuk csinálni, és sokat segített a több óra semmittevés is. A Fehér Éjszakára ezegyszer hálával tekintettem, így mindenféle világítótest segítsége nélkül lehetett haladni az egyre dombosabbá váló szakaszokon. Én vidáman meneteltem, titkon azt remélve, hogy eljuthatunk Kieron checkpointig, ami a cél előtti utolsó sátortábor, vagy legalább pár kilométerre közelítsük meg. Képzeletbeli bilibe lógott a kezem, mert amikor este tíz óra után megálltam egy magasabb domb oldalában, ahol egy kiszögellésnél pár sátornyi helyet találtam. Éreztem, hogy Gyuri meg akar majd állni, de reménykedtem, hogy nem véglegesen. Kiszámíthatatlan volt a minket körülvevő táj, mert sár és kőhalom váltogatta egymást, ahol nem lehetett leverni a rögzítőkampókat, így ha egy ilyen terület közepén omlasz össze, hogy egy tapodtat sem mozdulsz már, akkor nagy szarban vagy, szó szerint.

Pár percen belül megérkezett az igencsak mufurc és pokróc társam, aki homlokegyenest más állapotban és hangulatban volt, mint én, kivételesen ő volt a negatív oldalon. Közölte, hogy elkezdett fekete foltokat látni a szemében és a látótere is beszűkült, mert gyorsabban is megy miattam a saját tempójánál, és őt már nem érdekli semmi, ő itt megáll. Bennem még bennem volt pár kilométer, így megálltam átgondolni a dolgokat. Végül a kényszerűség döntött, mert szerettem volna meleget vacsorázni, ami csak gázpalackkal lehetséges, és este 10 után nem fogok egy sátorba bezörögni, hogy elnézést, de tarhálnék egy kis naftát…

Gyuri fújtatva, de azért javarészt csendesen felvertük a sátrainkat, közben pedig pár elhaladóval beszéltünk, mert 4 lépésnyire az út mellett volt a tenyérnyi kis tisztásunk, ahol volt sík és kőmentes helyünk. Az egyik ember egy távolban, a tó mellett meglátott egy kis faházat, és odament, valószínűleg egy menedékház letett, mert egész éjjel nem láttuk az illetőt. Néhányan csak a véleményünket kérték ki, hogy meddig érdemes vajon még ezen a szakaszon menni, én pedig tovább adtam az ismereteimet, amit a szervezőktől és még Pétertől szereztem. Pár szót váltottunk vacsorakor, miközben én egyre jobban undorodva tömtem a számba a trutymót, most már azt a taktikát alkalmazva, hogy inkább a számon vettem a levegőt, hogy az a zamat kevésbé legyen intenzív, amit már nagyon műnek éreztem, és szerintem valahol a távolban felsírt a gasztroenterológusom, hogy nem épp műtéten átesett crohnosnak javallott ételeket eszem, és ma este már a gyomrom tiltakozott is valamelyest a mostoha táplálék miatt. Most már teljesen hitelesen köszöntem meg ismét neki, hogy kitart és emészt rendíthetetlenül, és megígértem, hogy már csak holnap reggel vagyok hajlandó a reggeli turmatot megenni. Gyurival higgadtan megbeszéltük, hogy én korábban felkelek, és mielőtt elindulok, egyszer felkeltem, majd találkozunk a célban. Nem sok erőnk maradt csevegni. Elkértem még egyszer utoljára az egyik hordozható tápegységét, hogy töltsem a biztonság kedvéért egy kicsit a telefonomat, illetve kikészítette a sátra bejáratához a gázpalackját és mindent ami kell egy reggeli elkészítéséhez, hogy indulás előtt tudjam egyedül használni.

Ha jól számolom, holnap 26 kilométert kell nagyjából megtenni, talán kicsit többet. Egyáltalán nem könnyű, de ha belegondolok, hogy második napon milyen gondolatokkal feküdtem le aludni, megkönnyebbült sóhajjal engedtem ki a stressz utolsó foszlányait is magamból. Megtanultam bízni most már az erőmben, és csak növelte az önbizalmamat, hogy ezegyszer nem miattam álltunk meg, maradtak még mozgósítható erőim. Gyuri naturlandos teáját szopogatva még egy darabig nézegettük a tavat, majd hamarosan a viking szúnyogok beüldöztek a sátrainkba. Ma alszom így utoljára. Egyszerre megkönnyebbülés, és elképzelhetetlen. A hajad illatával az orromban aludtam el.

2022.08.14. Singi – Sälka – Valahol a Tjäktja checkpoint előtti hegység lábánál

Ma éjjel végre az én lassú felfogásommal is megértettem, amit édesapám mondott, hogy próbáljak minél kevesebb rétegben aludni. Elég ingerült voltam hozzá éjszaka, hogy azt érezzem, lényegében nincs vesztenivalóm, illetve a szúnyogok miatt be kellett kennem a bőrömet a helyiek szúnyogriasztó olajával is, így mindenképpen le kellett vetkőznöm valamelyest. Igen, ezek a rohadékok még, az északi sarkkörön túl is léteznek, bár nem tudom mit esznek, mikor nem jutnak hobbit húshoz. Talán rénszarvast, mint mi. És bizony ezek nem közönséges szúnyogok, hanem vad, viking szúnyogok! A túlélés egy dolog, de a csípésük nagyon nagyra tud dagadni, és jobban viszket, mint a veszedelem. Amikor meglátták a szervezők a magyar szúnyogírtónkat, nevettek egyet, és mutatták, hogy az olajosat vegyük meg. Hála az isteneknek ebben hallgattunk rájuk, és szerencsére be is vált a dolog. Amikor egy szúnyog közel repült a bőrömhöz, elidőzött ott előtte repkedve, majd undorodva elszelelt, kifejezetten komikus látvány volt. Egy szó mint száz, szúnyogolajos testtel, alsógatyában és az icebreaker hosszúujjú pólóban feküdtem le, a hálózsákot rendes zsák formában használva, és láss csodát, egyáltalán nem fáztam éjjel. Most a tapasztalt túrázók biztosan megveregetnék a vállamat, hogy gratuláljanak egy 6 éves szintjének megfelelő, büszke felfedezésemhez, de hát van olyan, aki csak a saját kárán tanulja meg, hogy mi a praktikum… Vagy azon sem. Én pedig annyira az El Camino-t akartam volna miniatürizálva, ha csak egy kicsit is, de megélni, hogy kizártam a realitást a felfogásomból. Ezt elkezdtem elengedni, alkalmazkodtam a környezetemhez, így ennek megfelelően a kellemetlenségek köre is elkezdett csökkenni. A derékalj természetesen még mindig marha kényelmetlen, de van abban valami hipnotikus, ahogy az aprószemű, tüskés éjjeli eső kaparászik a sátorfalon, álomba ringatva, mint valami ősi ritmusos altató. A szervezetem minél hamarabb meg akart szabadulni a trutymótól, amit vacsorára ettünk, így megint éjjel ki kellett mennem a királyok útjára (a velünk szemben haladó vándorutat Kungsledennek, tehát szó szerint szintén Királyok Útjának nevezik amúgy), és a könnyítés közbeni látvány, amit a fehér éjszaka teljes mértékben látni engedett, csodálatos volt. Talán élvezni is jobban tudtam volna, ha az elgyengül izmaim miatt nem épp négykézláb egy lejtő oldalában a sziklákba kapaszkodva könnyítettem volna magamon, amit ha valaki meglát, biztosan legurul a röhögéstől a hegyen. Dolgom végeztével, az esővel nem törődve mégiscsak megálltam egy sziklás magaslaton, és magamba olvasztottam az előttem elterülő, illetve a felém is magasodó tájat. Élveztem a csendet. A szemerkélő eső nem csapott zajt, a folyók hangja is csak távoli szöszmögésnek hatott, se madár, se bogarak nem adtak ki hangot. Minden aludt, de mégis minden olyan eleven volt. Erős. Mintha valaki, vagy valakik folyamatosan figyeltek volna. Ahogy ott álltam, úgy éreztem érteni vélem a régi istenek születését, létét. Egy ilyen helyen, ami nem csak az én komfortzónámon kívül helyezkedik el, hanem a térképeken is valahol a felső szélen volt megtalálható, ahol csak a számik érezték igazán otthon magukat, ahol pár száz éve még az volt a hétköznapi, hogy az erős, szívós ember életben maradt, a gyenge és a sérült pedig elpusztult, itt születtek meg a viking kor felfedezői és harcosai, egy ilyen helyen lehetett meglátni Asgardot, Helheimet, Vanaheimet, Muspelheimet és az összes többi síkot. Láttam Thort, ahogy a távolban kalapácsával az üllőjét veri, Frigget, Freyt és Freyját, a félkarú Tyrt, és a teljes panteont. Itt voltak körülöttünk, a minket körülvevő világ szerves részei voltak. Benne voltak a hegyekben éppúgy, mint a hegyek tetejéről lezúduló kristálytiszta, vágtató vizekben. Egyszerre borzongtam meg félelmemben és pásztáztam a magaslatokat gyermeki lelkesedéssel, mintha csak azt reméltem volna abban az álomszerű pillanatban, hogy valamelyikük megszólít. Miután visszafeküdtem, hamar ránk köszöntött a hajnal.

A reggeli készülődés most már a megszokott rendben zajlott, Gyurin kívül mindenki rutinosan rázta le a harmatcseppeket a sátrakról, hogy aztán a teljesen kibelezett táskákat újratöltse a felszereléssel. Valamelyest mindig volt egy rend, ahogy igyekeztem pakolni, de arra kellett rájönnöm, hogy minden nap máshogy rendezem el a táskám tartalmát, és sosem tudom reprodukálni azt, mint korábban. Gyuri úgy döntött, hogy nem szeretne korán kelni velünk, kényelmesen és a saját tempójában akart készülődni, miután felébredt, elszürcsölgetve a kis naturlandos teáját. Nem vitáztunk vele, megbeszéltük, hogy egy újabb hegyvonulat tetején találkozunk a következő checkpointnál, Sälkában, ahol elméletileg egy nagyobb szervezői tábor található. Legalábbis a legutóbbi 2 sátornál nagyobb. Így vágtunk hát neki a szürkés, erősen felhős napnak Lizzel és Sannéval.

A korábbi feszültségek ellenére (bár lehet egyszerűen csak bennem volt az egész, és projektáltam a környezetemre) minden megtett kilométerrel egyre dinamikusabbá vált a triónk. Mielőtt elindultunk volna, Liz kifejtette, hogy szerintem az utóbbi napokban lassan és keveset mentünk, mint ahogy tervezte volna, szeretne egy jobb tempóban haladni, én pedig nem tudtam nem egyetérteni vele. Ennek megfelelően egy ütemesen jó tempót diktálva, legtöbbször ő haladt az élen. A megállások nagyjából logikusak voltak, ha megérkeztünk egy kaptató tetejére, vagy akár csak egy szélvédett sziklafalhoz, nagyjából óránként megálltunk pár percre. Ilyenkor mindig igyekeztem inni valamennyit, pótolva a megállíthatatlan izzadásban elveszített folyadékot, és enni is. Amikor kisebb, rövid megállóink voltak, akkor gumicukrot vagy szőlőcukrot dobtam be, mikor legalább 10 percig nyújtóztattuk a lábainkat, akkor egy fehérje szelet is belefért. Sanne szenvedte meg a legjobban ezt a tempót, de becsülettel állta a sarat, egyetlen egyszer jelezte, hogy álljunk meg egy picit előbb, de ezzel együtt is egyszer sem panaszkodott, sőt, olykor a lányok még énekeltek is. Én túlságosan elfoglalt voltam azzal, hogy ne törjem ki a nyakam a sziklákon és közben elég levegőt vegyek, hogy mindenhova eljusson bennem az éltető oxigén. A testemre itt már teljes mértékben úgy tekintettem, mint egy erőműre. Folyamatosan biztosítottam a tüzelőanyagot, így a felszabadult energia révén képes voltam mozgatni a végtagjaimat. Az út első szakaszában még volt energiánk arra, hogy fotókat készítsünk, aztán egyre kevésbé volt kedvünk megtörni a menetelést egy-egy megállásra. Rengeteg folyón és szurdokon keltünk át, ilyenkor persze a megosztó, tehát vagy rettegett vagy szórakoztató fém hidakon, amit a felélénkülő szél úgy lengetett, hogy már-már felért egy bátorságpróbával végig menni rajtuk. A nap csak percekre örvendeztetett meg minket ezen a délelőttön, majd végül a Liz által javasolt gyorsaságnak, és annak, hogy végig együtt maradva húztuk egymást pihenőről pihenőre, nagyon időben, délre megérkeztünk Sälkára, ami a hegyek lábánál egy magasabb dombon elszórt néhány faházikóból állt. Közvetlen a domb alatt egy nagy és erős sodrású folyó vágott át a tájon a magaslatok között, ahol a már megérkezett túrázók vagy a lábukat áztatták, vagy a kulacsaikat töltötték újra. Olyat is láttam, aki megmártózott a jeges hidegségű vízben. A jegessel nem viccelek, amikor frissen feltöltöttem a Caminora vásárolt fém kulacsaimat, közben átfagytak az ujjaim, amit masszírozni kellett, hogy megint rendesen mozogjanak. Viszont az íze semmihez sem volt fogható, bármelyik folyó vagy patak vizével oltottam a szomjam.

Sälkában gyorsan lepecsételtettem az útlevelem, feltöltöttem a turmat trutymókészletem, hogy elegendő legyen innentől a célig, plusz egy napi étellel számolva, napi háromszori étkezéssel. Rengeteg kólásdobozt láttam a szemetesekben és az emberek kezében is, így bementem a helyi boltba is, ahova pár naponta hordta a helikopter az árut, és a hely elszigeteltségét tekintve igencsak jól felszerelt volt. Pechemre, amikor bementem, egy ázsiai nő elém furakodott, kirámolta a hűtőből az összes megtalálható kólásdobozt, majd mikor felnyögtem, hogy én is szerettem volna vásárolni, akkor minden empátia nélkül közölte, hogy ő a csapatának is visz, aki kapja marja. Ez a helyzet kellőképpen felvitte a vérnyomásomat annyira, hogy vegyek egy rakás gumicukrot és pár doboz 0,33-as Carlsberg sört, arra gondolva, hogy a sörben is van nem kevés kalória, és ez a mennyiség még nem annyira veszélyes, hogy az alkohol miatt aggódnom kellene. Visszamentem bosszúsan a lányokhoz, akik az időközben kisütött napot élvezték, hol beszélgetve, hol elmélázva, Sanne pedig természetesen a naplóját írta serényen. Mindkettejüknek adtam gumicukrot (Liznek direkt olyat, ami medvecukros) és sört is, illetve Gyurinak is félretettem egy dobozzal, hogy amikor fújtatva megérkezik, le tudja hűteni magát valamivel. Kifújtuk magunkat, elkészítettük az ebédünket, majd evés után leheveredtünk a fűbe, kedvesen kérlelve Sól-t, hogy ne hajtsa el a napot. Sanne és Liz egy darabig bohóckodott körülöttem, én pedig úgy döntöttem, hogy a Gyurira várakozást legalább részben alvással fogom tölteni, hátha ez hatékonyabb pihenés, mintha csak ücsörgöm és nézelődöm. Talán másfél órát feküdhettünk így, mikor minden álom kiment a szememből és felébredtem. Liz finoman, de egyre türelmetlenebbé vált, megfogadva, hogy több ilyen ígéretet nem tesz, hogy megvárjuk Gyurit egy köztes helyen, miközben mennünk kell tovább, mert rengeteg időt veszítünk. Ahogy beszélgettünk, kérdezősködni kezdtem, hogy hogyan is tervezik innentől a túrát, mennyit akarnak még menni, illetve meddig, majd magam is leültem számolgatni, és elfogott a rossz érzés: délután 3 felé járt az idő, és még nem voltunk sehol. Előttünk magasodott a túra legmagasabb hegye a látóhatáron, és a másik oldalon Tjäktját is meg kellene találnunk ahhoz, hogy ne kelljen rohanni az utolsó napokon, de egyszerűen abszurdnak tűnt, hogy még közel 20 kilométert megtegyek ma, aminek egy nem elhanyagolható része konkrét hegymászás. Ahogy bűvölni próbáltam a térképet, hátha megváltoznak az előttem kéklő terepviszonyok, megérkezett a kimerült Gyuri is, aki rögtön jobb kedvre derült, ahogy meglátott minket.

 A lazítás és a fotózkodás közben próbáltam jelezni Gyurinak a helyzetet, amiben vagyunk, de nem igazán akart meghallani, mondván mekkora előnyben vagyunk a pihenés terén, és neki is össze kell szednie magát, aztán enne végre rendeset is. Ez rendben is van, de minden eltelt órával egyre nagyobb szarban vagyunk a megtett utat tekintve, de ez feltűnően csak engem érdekelt. Nem várt helyről kaptam közben segítséget. Megérkezett időközben Péter és Krisztián is. Pétert az indulás óta nem láttam azt hiszem, Krisztiánt pedig tegnap este a sátortáborunk mellett láttuk elhaladni olyan 9 óra felé, akkor váltottunk néhány szót. A sokat tapasztalt, és a Fjälläravent is megjárt Péter még este visszafordult Singibe, hogy jelezze, hogy emberi kiáltozásokra emlékeztető hangokat hall a dombság felől, de mi ezeket a hangokat sirályszerű madarak rikoltozásának tudtuk be. Pár kilométerrel előttünk táboroztunk le, amikor pedig a lányokkal korán elindultunk, sejtettem, hogy melyikek lehetnek a srácok sátrai. Most mindketten itt voltak, és mint nálam összehasonlíthatatlanul tapasztaltabb túrázókat, segítséget kértem a tervezéshez, hogy lássam a pontos realitást, hogy mik a lehetőségek, ha be akarom időben fejezni a túrát és a repülőgépet is el szeretném érni. Főleg Péterrel fogtuk a térképet és vakargattuk a fejünket, majd’ egy órát üldögéltünk így és számoltuk a lehetőségeket. Azért is volt ilyen nehéz megtalálni a megoldást, mert nem akartam elhinni, hogy két nap alatt kellene megtenni 30 kilométert, ha a jelenlegi tempónk változatlan marad. Még az is felmerült bennem, hogy kettéválunk Gyurival, és csatlakozom Péterhez, aki követhetetlen gyors tempóban haladt, de nála is volt főzőfelszerelés, márpedig én arra voltam utalva, hogy csatlakozzak olyanhoz, akinél van ilyen. Pokoli nagy hibát követtem el, mikor azt hittük, elég lesz egyet hozni kettőnknek és én nem vettem magamnak cuccot, így elveszítettem az autonómiámat, és az sem tűnt vonzónak, amit  Péter hozott fel alternatívának, hogy ott álljak meg, ahol épp főznek és kunyeráljam be magam egy vízforrálásra. Nagyon értékeltem, hogy segíteni próbált, nyitott volt arra is, hogy vele tartsak, de amilyennek leírta azt a hegyet, illetve a megmászását, közel lehetetlennek éreztem, hogy lépést tarthassak vele. Meghatározta, hogy nagyjából hol szeretne megállni, és hogy akkor megvár, keresni fog a tekintetével.

Felvértezve a lehetőségeinkkel kapcsolatos információkkal, visszamentem a többiekhez, és elmagyaráztam, hogy mi a szituáció. A lányok azonnal megértették, és búcsúzás mellett döntöttek, mert Sannénak plusz egy, Liznek plusz két napja volt hozzánk képest a repülőjükig, így nekik nem kellett izgulniuk. Gyuri továbbra is bosszantóan nemtörődöm módon állt az egészhez, és elmondása szerint az sem zavarta volna, ha otthagyom és lelépek. Engem viszont nagyon. Nem akartam otthagyni. Sokszor vagyok ideges miatta, teljesen más tempóban tapossuk az utat, de akkor is kötődöm hozzá, ez az egész út a kettőnk közös álma volt, nem azért jöttem ide a világ végére, hogy félúton otthagyjam őt, boldoguljon mindenki ahogy tud. Sosem tudtam volna megbocsájtani magamnak ezt a lépést, és volt egy olyan érzésem, hogy minden lazasága ellenére neki sem esett volna jól, ha elmegyek. Néhány ölelés és viszlát után elbúcsúztunk a lányoktól, akik elindultak, hogy néhány kilométeren belül egy megfelelő sátorhelyet találjanak, Gyuri pedig éppen csak nekikezdett a főzésnek, én pedig elhatároztam magam, hogy ha már eddig itt ücsörögtem, megvárom amíg végez. Nem sokkal később Péter is elindult, én pedig fájó szívvel néztem az egyre kisebb sziluettjét.

Tehetetlenségemben letelepedtem fázósan vacogva Gyuri mellé, közben odaadtam neki a sörét és gumicukorral ütöttem el a bánatom, majd beszélgetni kezdtünk egy svájci párral, akik ugyanúgy utálták a medvecukrot, mint mi. Közben hallottam magyar szavakat is, de valahogy nem volt kedvem felfedni magam és a honfitársaimmal csevegni, szerencsére hamar mentek tovább ők is. Talán 6 óra is elmúlt, mire elindultunk mi is, kiegészülve Krisztiánnal, aki csak következő nap fogja beérni Pétert, a megbeszéltek szerint ugyanis ők elidőznek majd a következő checkpointnál található szaunáknál és forrásoknál. Krisztián hasonló tempót ment mint Gyuri, és egy darabig hármasban mentünk együtt, hátunk mögött az olykor kisütő nappal, beszélgetéssel ütve el az időt, ahogy az egyre sárosabb, cuppogós, mocsaras szilás terepen haladtunk egyre közelebb a hegyek felé. Egy idő után a srácok lemaradtak, majd órákkal később álltam meg bevárni őket, de csak Gyuri érkezett végül meg, immáron felfogva, hogy Péterrel nem mondtunk hülyeséget az útszakaszok felosztásával kapcsolatban. Frusztrált volt, de csak kicsit szidalmazott engem, mert megértette, hogy nem én találtam ki, hogy 5 nap alatt menjünk végig, itt szembesültünk már azzal, hogy más időbeosztásban is lehetséges teljesíteni a 110 kilométeres távot. Úgyhogy inkább a szervezőket szidta. Mindenesetre az nem esett jól, hogy amikor a mocsaras területeken haladtunk el, az egyik magyar zászlós sátortábor mellett elhaladva, amikor kiabálós beszédbe elegyedett azzal a társasággal és kérdezték, hogy hol a partnere, akkor előrebökött rám mutatva, hogy „ott a hajcsárom”. Visszanyeltem a haragom és megálltam, hogy nem küldtem el melegebb éghajlatra, de csak azért, mert most biztos jól esett volna neki a meleg. Egyre többször álltunk meg, és hiába nem akartam, de tudomásul kellett vennem, hogy nem csak Gyuri szuszog egyre sípolósabb tüdővel, de az én erőm is vészesen apad. Hiába éreztük, hogy egyre jobban közeledünk a megmászni kívánt hegyhez, egyszerűen csak nem akartunk odaérni. Közben megállítottunk néhány velünk szembe jövő Kungsledenes túrázót, hogy tőlük kérdezősködjünk a hegymászás viszontagságairól, de annyira szűkszavú volt mindenki, hogy nem lettünk sokkal okosabbak. Éppen, amikor kimásztunk a cuppogós mocsárból és elkezdtünk az egyre magasabb dombokra felmászni, amikor meghallottuk Sanne kiáltozását és heves integetését, ahogy felénk szaladt. Ahol álltunk, nem tudtunk közvetlen eljutni hozzá, mert egy kisebb szakadék választotta szét a két dombot, de megtaláltuk egymáshoz az utat. Liz és Sanne látta, hogy jövünk, közben már bőven az estében voltunk és azt a javaslatot tették, hogy ebben az állapotban és időben ne folytassuk tovább a menetelést. A hegy nagyon közel van, keljünk fel nagyon korán, és inkább holnap menjünk többet, ugyanis a hegy utáni sziklarengeteg messzire elterül, esélyünk sem lenne ott leverni a sátrat. Nem vitáztam, a lábam pokolian fájt a talpamnál egy csíkban, minden izmom égett, a tüdőm pedig így is elérte a maximális kapacitását, szóval inkább szótlanul, vert seregként csatlakoztunk a lányokhoz.

A szokásosnál csöndesebb volt az együtt eltöltött idő, kevesebb nevetés, és több ruharéteg, mert pokoli hideg lett és esőre is állt az idő. Gyorsan vacsoráztunk, miután felállítottuk a sátrat, a pálinkát pedig olyan hálásan húztam meg, mintha magát az élet vizét innám egy életen át tartó kutatás után. Liz lépett elém, szigorú hangon beszélve, és kezembe nyomott egy levél gyógyszert. Értetlen voltam, de elmondta, hogy látja, hogy nagyon sántítok az egyik lábamra és rossz nézni, ahogy szenvedek. Annyi gyógyszert ad, hogy az enyémmel kiegészítve, ha napi kettőt beveszek, elégnek kellene lennie a további napokra. Hálás voltam neki minden szigorúsága ellenére, hogy törődött velem. Egy darabig még beszélgettünk, újabb fotókat készítettünk, az utolsó közöseket is, majd mindenki jobbnak látta nyugovóra térni. Mire lefeküdtem, elkezdtem érezni a cataflam áldásos hatásait, és úgy aludtam el, hogy megnéztem néhány friss fényképedet és pár picúr korodban készült videót is, köztük azt, amikor a konyhaasztalon állsz vigyorogva, és azt kiabálod, hogy „apa, szeretem”… Nem tudom mennyi erő van bennem, de meg fogok tenni mindent holnap.

2022.08.13. Kebnekaise - Singi

Fehér éjszakák. Amikor először hallottam erről a kifejezésről, akkor egy orvoskolléga említette, mikor tanúja volt ennek a jelenségnek még Szentpéterváron. Egy kifejezetten jól hangzó, egzotikus dolognak gondoltam, majd nem foglalkoztam vele igazán. Aztán mikor azt a két napot Kirunában töltöttük, szintén kevéssé éreztem a hatásait. A múlt éjszakával változott ez meg…

Azt gondoltam, hogy úgy fogok aludni majd, mint a bunda, miután javarészt a saját butaságomnak köszönhetően súlyos küzdelmek árán jutottam el a célig, de ez szerencsétlenségemre nem így alakult. Minden bajom volt. 45 percenként felébredtem, mert folyamatosan azt hittem reggel van és lekésem az indulást, majd a repülőgépüzemmódban tartott telefonom kijelzője jelezte mindig a húsba maró valóságot. Éjjel kettőkor muszáj volt kimennem oda, ahova a királyok is gyalog járnak, ami szakadó esőben és égő tagokkal nem volt egy kellemes menet, miközben imába foglaltam a nedves-törlőkendő feltalálójának ismeretlen nevét. Egyre jobban fáztam, így apa tanácsát figyelmen kívül hagyva, majdnem minden létező ruhát magamra vettem, miközben a hálózsákomat kicipzározva, inkább takaróként használtam, hátha könnyebben tudok majd mocorogni. Ugyanis a legnagyobb bajom a sátor kényelmetlenségével volt. 10 perc után, bármelyik oldalamon feküdtem, hiába a rendesen felfújt matracszerű derékalj, olyan sajgás jött rám, hogy muszáj volt forgolódnom, ami akkora zajt csapott a szűk, egyszemélyes sátorban, hogy attól féltem, a többiek miattam nem fognak tudni majd aludni. Szerencsére nem kaptam emiatt dorgálást senkitől, de lehet csak azért, mert nem tudták éjjel beazonosítani a zaj forrását, én pedig csak e sorok írásával fogok lebukni. A legkényelmesebb talán a hátamon volt a fekvés, de azt azóta közel elviselhetetlennek élem meg, mióta 2020 novemberében, a szakvizsgát követő héten kioperálták a beteg bélszakaszaimat, majd a heg és a katéter és egyéb csövek miatt mozdulni is alig lehetett abban a nyomorult kényelmetlen kórházi ágyban, nemhogy valamelyik oldalamon feküdni. Folyton bevillan az a kép, hogy ott fekszem, azzal pedig a félelem, a fájdalom, a sötétség és a magány… Meg az is, hogy a szobatársammal dacoskodtunk a nővérkéknek, hogy nekünk nem kell nyugtató éjszakára, vigye innen a rivotrilt. Az első végiggyötrődött éjszaka után, amikor véletlenszerűen hangzottak el felváltva a „te már alszol?” és a „még ébren vagy?” kérdések, végül úgy döntöttünk, mégis hozzák csak szépen oda azt a nyugtatót. Onnantól nem volt gond az alvással. A legkönnyebb akkor volt, mikor úsztam a morfinban, akkor egy szempillantás volt egy fél nap, s semmi nem zavart, nem tudtam gondolkodni.  Nem vagyok benne biztos, hogy itt és most akarok emlékezni, ezeket jöttem talán hátra hagyni, de talán a túra együtt kell, hogy járjon törvényszerűen a komfortzóna elhagyásával is, s ebbe beletartozik az emlékezet is. Huginn és Muninn, gondolat és emlékezet. Odin két hollója. A nyakláncom, vagy jobban mondva a nyakamban függő medálomon lévő két mitikus madár. Mindezt sikerült a leszakadó csípő, illetve a dekubitusz gondolatával kacérkodó kényelmetlen pózból kihoznom, ahelyett, hogy aludnék.

Másnap reggel dideregve kászálódtam ki a sátorból, majd gyorsan Gyurit kezdtem el keltegetni, mert emlékeztem, hogy neki sokkal tovább tart magához térni, mint feltehetően a többieknek, de a hideg megtette nála is a hatását, fél órán belül harcrakész volt, és szépen pakolgatta a sátrát velünk együtt. Pedig megígértem 2013-ban, hogy soha többet nem vagyok hajlandó erre, de szerencsére kellemesen csalódtam, mindössze csak négyszer-ötször kellett szólongatnom az elején, aztán minden ment magától. Amíg a többiek pakolásztak, beszöktünk a fogadóba meginni egy forró teát és szerencsénkre az egyik kandallóba boldogan lobogtak a lángok, így elégedetten telepedtünk a tűz mellé, hogy felmelegítsük a lelkünket. Miután visszasiettünk a sátrakhoz, én gyorsan készítettem egy videóüzenetet neked, amit elborzadva néztem vissza: érthetetlenül vörös az egész arcom és gyűrött, a szemeim pedig olyan félholdban rándulnak össze, mintha valaki gyomorszájon vágott volna és úgy maradtam. A reggeli turmatkása készítése közben eszembe jut a Camino naplómban csak barna Annaként emlegetett Anna, és amit ő mondott még akkor rég, hogy kis túlzással, de miért szenvedem végig az utat. Nem akarok szenvedni, nem akarom, hogy ez is egy via dolorosa legyen, amit csak utólag szépít meg az emlékezet, hogy képtelen legyen a pillatatban lenni és élvezni azt, ami körülvesz… De éppen ezek a körülmények annyira szélsőségesek, én pedig annyira szélsőségesen felkészületlen és alkalmatlan érzéseim szerint, hogy már a gondolatra is megsavanyodik ez az amúgy sem ízletes reggeli kásaféle a számban. Nem akarom a többiek hangulatát elrontani, épp nevetve ugratják egymást, bár a mozdulataik az Ezüst Rókák nyugdíjas klub péntek esti mulatságának táncparkett ördögeit idézi, de Gyuri ki tudja hozni belőlük a jókedvet ezzel együtt is. Anna szavaival a fejemben, csendben rakodom össze a dolgaimat, majd miután megvártunk mindenkit, fotózkodtunk is egy kicsit a falut jelző táblánál, ami kilendített az elmerülős gondolataimból. Végigsétáltunk az erdőből kivezető fapallókon, majd a takaros kis falucska fogadójának épülete mögött megláttuk a szervezők kék sátrait, ahol éppen házilag sütött süteménnyel kínáltak mindenkit, miközben információkat és pecséteket osztogattak mindenkinek. Jó hobbitként, Tuk Peregrin mester elképzelt nagy örömére megálltunk második reggelizni, ahogy illik. Az egyik szervezőnek itt volt egy keverék kis kutyája, nyilván elkényeztettük, amíg falatoztunk, (páran repetát is kaptunk) közben pedig megkönnyebbülve hallottuk, hogy a szél a hegyekben alábbhagyott, járhatóbbá váltak az utak, és ha minden igaz, a nap is ki fog hamarosan sütni a napokban. Összeszedtem magam a nehézkes kezdet után, s ismerkedtem, angolul beszéltem több szervezővel és útitársunkkal is, akikkel történeteket cseréltünk, Gyurival az egyikükkel még a budapesti éjszakai életet és annak lehetőségeit is kitárgyaltuk, ami elég abszurdnak hatott jelen körülmények között.

Jókedvvel a szívünkben és dupla adag sütivel a hasunkban vágtunk neki az útnak, abban reménykedve, hogy a kimerültség és a vihar miatti kényszerleállás miatt okozott lemaradásunkból ma faraghatunk valamennyit, így, hogy okosabban álltunk a dolgokhoz, én legalábbis biztosan, igyekeztem tanulni a hibáimból. Érdekes dolog ez, hogy egy ilyen túra, és maga Észak is mennyire kíméletlen. Könyörtelenül megtorolja az ilyen hibákat, és kifejezetten szerencsés vagyok, hogy megúsztam komolyabb sérülés vagy gond nélkül. Az út első szakaszával egy kilométeren belül maradtunk mind a négyen, bármelyikünk is ment elől, az egy két kimagasló szikla mellett megállt, visszatekintett, s bevárta a többieket. Így érkeztünk meg bő egy óra után az első nagyobb pihenőhelyünkre, ahol még kitartott a jókedv, és sok közös fotót, illetve videót készítettünk mindannyian. Gyuri az egyiknél szó szerint fel is kapott, mint egy pihét, pedig már nem 39 kiló vagyok, mint mikor még tombolt a Crohn, de emiatt egy pillanatig sem zavartatta magát. „De Gyuri, ne csináld, 76 kiló vagyok! Nem baj!” Ezek azok az apróságok, amire életem végéig emlékezni fogok, még fotók nélkül is.

Vidáman, többször még énekelve és cseverészve folytattuk az utunkat. A tájat még egyfajta ólmos szürkeség uralta, amitől minden csak sötétebbnek és hidegebbnek hatott. Amerre csak a szem ellát, roppant szürkés és mélyzöld hegyek magasodtak fölénk, körbeölelve azokat a völgyes területeket, amelyeken nekünk haladnunk kellett. Egyszerre volt leírhatatlanul gyönyörű, és valahol egy kicsit kétségbeejtő a látvány, főleg amiatt, hogy mekkora út áll még a mai nap előttünk. Egymás között viccelődtünk is a távolságokkal. Otthon, vagy akár az El Camino-n egy óra alatt meg lehetett tenni 4-5 kilométert. Itt egy óra alatt ennek egy töredékét lehetett teljesíteni. Minél sziklásabb és meredekebb volt a terep, annál lassabban haladtunk, így nem csak az időérzékünk, hanem a távolságérzékünk is teljesen felborult. Sannénak rengeteget köszönhettem aznap. Ő volt minden, ami egy túrában csak jó lehet, egyszemélyben szimbolizálta. Vidám volt és mosolygós, ha hallgatni akartál mellette, azt ugyanúgy megtehetted, mint azt, hogy beszélgetsz vele. Rendszeresen megálltunk a kedvéért, hol egy fahídon, a korlátnak támaszkodva, hol egy szikla mellett, hogy ő előkaphassa a kis kézi fényképezőgépét, és lefotózhasson egy gyilkosgalócát, egy szép és színes virágot, vagy egy maximum három milliméteres bogarat, ami meglebegtette a szárnyait, de a német lánynak ennyi elég volt, hogy kiszúrja. Ahogy haladtunk az istenek éppen úgy örömüket lelték Sanne életszeretetében, ahogyan mi is, és megörvendeztettek minket a túra első, igazán napsütéses időszakával. Hirtelen aranyba borult minden, a szél nem hatott annyira metszően hidegnek, a ruháinkból is levehettünk néhányat, és az ólmos szürkeséget Hel, az alvilág végtelen bugyraiba száműzte Sól fénye. Annyiféle szín és tünemény játszott minden megtett lépésnél a szemem előtt, és a sok megálló miatt annyiszor tudtam elkalandoztatni a tekintetem a tájon, hogy még azok a bokagyilkos szilák sem érdekeltek, és kellemes tempóban tudtunk haladni, továbbra is közel maradva egymáshoz a többiekkel. De az is lehet, hogy a mai szakaszon kevesebb volt a nehéz terep, nem emlékszem. Az egyik nagyobb, legalább húsz perces, proteinszelet majszolós megállónál, ami történetesen egy csermellyé szűkült folyó medrében telt el, megismerkedtünk egy idősebb, ötven feletti amerikai fickóval, Chuckkal, aki elmondása szerint egész évben járja a világot a két rossz térdével, mindenhova elmegy, minden vad és hosszú túrát teljesít. A történetei annyira színesek és fantasztikusnak hatóak, hogy egy idő után szkeptikusan álltunk hozzá egy két dolog hitelességéhez, de kifejezetten szórakoztató volt az öreg, ahogy mellénk telepedett és élveztünk egymás társaságát. Itt vettük észre, hogy a kövek egy része, amire leültünk, szikrázóan csillog a melegen simogató napfényben. Sannéval azonnal keresgélni kezdtünk, és mindketten találtunk nagyobb, formásabb, és kifejezetten szép darabokat. Így az egyik ígéretemet máris be tudom neked tartani, drága Mirám, hogy hozzak neked az északi sarkkörről egy szép kavicsot. Ez a kavics nem csak szép, de talán megvan rá az esély, hogy egy nagyobb darab piritet találtam. Vagy akár aranyat. Bármelyik is legyen, nem számít, a fő, hogy a kezedbe tudjam nyomni. Gondosan kerestem a nadrágomon egy rejtett zsebet, ami a térdem felett kicsivel a lábam oldalán volt, és oda dugtam a zsákmányom, hogy aztán onnan csak akkor vegyem elő, mikor újra láthatjuk egymást. A hajadat képzeltem el ebben a fenséges napsütésben, milyen vakítóan sziporkázna szőkesége, mikor Liz jelzett, hogy indulnunk kellene, mert nagyon keveset mentünk és túl gyakran, túl hosszan állunk meg. A jókedv és a gondtalannak ható időtöltés az ebédkor következett be. Ahogy haladtunk a hegyek által közrefogott úton, szépen lassan emelkedett a terep, és az egyik ilyen domb oldalában ereszkedtünk le ebédelni egy folyó mellé. Az elénk táruló látvány miatt ez az egyik legszebb, ahol valaha is ételnek túlzott táplálékot diktáltam az arcomba, miközben bakancsainkból kibújva nyújtóztattuk és szellőztettük megviselt lábainkat. A nevetésünk szinte visszhangot vert az orrunk előtt magasodó hegyről, ahonnan aprónak tűnő folyócska zuhant alá a mélybe, hogy csatlakozzon az ott folyó nagyobb vízhez. Történeteket idéztünk fel az életünkből, Gyuri szokásához híven mindent kifigurázott és nevettette a lányokat. Közben kiderült, hogy Sanne az El Camino-ra is készül ezzel az úttal, hiszen a Fjällräven után csak pár hetet tölt otthon, és nekivág a zarándoklatnak. Először őrültnek neveztem, majd elkezdtem Gyuri segítségével felsorolni az összes létező jótanácsot, legyen szó felszerelésről, terepviszonyokról, szállással kapcsolatos információról, vagy akár csak a ruhák kimosásának és teregetésének módjairól. Minden praktikumról, ami csak eszünkbe jutott, és megkönnyítette az életünket odakint. Sanne egy idő után már jegyzetelt a naplójában, annyi mindennel árasztottuk el.

Nagyon nehéznek éreztem az ebéd utáni indulásunkat, és nem hiszem, hogy pusztán csak arról volt szó, hogy tele ettük és ittuk magunkat. Nem volt könnyű magunk mögött hagyni azokat a csodákat, amiket láttunk, sem pedig az élményeket, amiket kaptunk. Az út könnyedsége eltünedezni látszott, ahogy a dombok gerincére hágtunk fel, s egyre több szikla miatt kényszerültünk óvatos és tudatos lépésekre. Ahogy a terep egyre nehezebbé vált, úgy veszítettük el Gyurit is, aki azt mondta, inkább lassabban megy, hogy ki tudja élvezni a tájat és a környezetét. Emellett szerintem arról is szó volt, hogy a lányokkal legalább másfélszer gyorsabb tempóban haladtunk, ami számára már túlságosan megterhelő lett volna. Több nagyobb csoportot kerülgettünk, ahogy a továbbra is dimbes-dombos és mindenfelé kanyargózó ösvényt követtük, egyre kevesebb és rövidebb megállókat engedélyezve magunknak. Ahogy telt az idő, úgy intett búcsút nekünk a melengető nap, és újra ránk telepedtek az árnyak. Már Sanne is küzdött minden levegővétellel, és főleg Liz diktálta a tempót a hosszú lábaival, így töretlenül haladtunk előre. A szervezők sátra előtti utolsó szakaszon már erőm végét jártam, és csak arra voltam képes, hogy azt mondogassam magamnak, hogy a következő domb tetején már meg fogjuk látni a jellemző kék színű szövetet. Majd a következőnél. Majd az újabbnál. És ez így ment tovább, ki tudja meddig, mert én nem kezdtem el mazhoista énemet felfedezni még azzal is, hogy számolgassam, szivatom én magam eleget úgy is. Végül a holland lány látta meg az áhított célt, pont, ahogy gondoltam: egy domb tetejéről. Lassan, nehézkes lábakkal ereszkedtünk le a kialakult kis sokasághoz, ahol elgyötörten, de hálásan vettem át a résztvevőknek járó választható rénszarvasos (vagy vega, sajtos) szendvicset, illetve a nagyon édes, valamilyen helyi bogyóból készült gyümölcslevet. Most hasznát vehettem annak az összehajtható gumibögrének, amit még a regisztráció napján kaptam, csak akkor még tea volt benne, és később zsebre vágtam. Miután megkaptam a pecsétem és kipróbáltam a messzire száműzött sátras mobilvécét, amire már nulladik napon figyelmeztettek, hogy ha tehetjük, kerüljük el, kissé sokkolódva az élménytől visszabotorkáltam a többiekhez, és holt fáradtan rogytam egy szikla tövébe, ahol úgy terveztük, hogy bevárjuk Gyurit. Telt múlt az idő, Gyuri pedig csak nem jött, én pedig kezdtem a saját izzadságom miatt egyre inkább átfagyni. Jó lett volna fel alá járkálni, hogy beindítsam a belső hőerőműveket, de annyira fájt a lábam, hogy inkább csak bámultam ki a fejemből, nagyjából úgy, mint aki dementorcsókot kapott. Gyuri megérkezett, de járása furcsa volt, arca pedig haragos grimaszba torzult, ugyanis bakancsának talpa szabályosan ketté kezdett válni. Miután kidühöngte magát, és panaszlevéllel, vagy egyenesen perrel fenyegetőzött a gyártó felé, megkereste a hasonló problémákkal foglalkozó szervezőket, akik azonnal nekiálltak menteni a menthetőt. Gyuri rosszkedve egy csapásra eltűnt, elkezdte pálinkával itatni a svédeket, összebarátkozott a Fjällräven alapító főszervezőjével, sőt, a hivatalos promóvideókészítő stábnak is nyilatkozott, ami, ha minden igaz, be is fog kerülni a 2022-es hivatalos videóba. Egyszóval elemében volt, mintha a bakancsa egyáltalán nem nyugtalanítaná, és hozta a szokásos formáját, és egy idő után Liz is csatlakozott hozzá a rögtönzött kis szórakozásban. Ahogy Gyuri jókedve nőtt, úgy nőtt az én frusztráltságom is. Fáztam, pokolian kimerült voltam és a mai napon, ahogy a térképet elnéztem, még 20 kilométert sem tettünk meg. Akárhogy is számolgattam a maradék napokat és távokat, egyre kétségbeejtőbbnek éreztem a helyzetet, és fogalmam sincs, hogy hogyan fogjuk tudni megcsinálni időben az utat, ha ma nem tudunk rendesen továbbmenni, miközben a repülőjegyet nem tudjuk átfoglalni másik napra, mert nincsen térerő. Hallgattam ahogy Gyuriék beszélgetnek és igyekeztem megállni, hogy ne sürgessek senkit. Közben Sanne békésen írta a nap történéseit a naplójába, neki nem kellett izgatnia magát semmin, mert egy nappal később indult a repülőgépe mint nekünk.

Próbáltam jelezni Gyurinak, hogy kellőképpen nagy szarban vagyunk, de nem törődött az aggodalmammal és félresöpört, ami csak rontott az amúgy sem túl rózsás kedvemen. Mikor végre elindultunk, és úgy tűnt, hogy Gyuri cipője a ragasztás mellett fém-rögzítéssel megtámogatva tartani fog, már bőven estére járt az idő, csak a kísérteties fehér fény miatt ezt nehezen lehetett érezni. Dühösnek éreztem magam, de nem akartam a többiek kedvét is tönkre tenni, így magam mögött hagytam a kis csapatot és nem túl messzire, de előre mentem. A hegyek újra távolabbra kerültek valamelyest, és a dombok között cuppogós, mocsaras területen kellett keresztül vágnunk. A térkép szerint egy ideig így kell haladnunk, majd újra az emelkedők következnek, és valahol a magaslatok között találni fogunk folyókat is, amikhez közel leverhetjük a sátrainkat. Egyre fáradtabb lettem, muszáj volt többször megállnom, mint szerettem volna, így nagyjából egy óra után a többiek utolértek. Gyuri jókedvének maradványait sem láttam, nyűgössé vált az estébe nyúló meneteléstől. Még a checkpointnál megpróbáltam megemelni a táskáját, de a majdnem sikerült összebarnáznom magam, annyira nehéz volt. Ilyen súly alatt lehet én is nyűgösebb lennék, hiába kétszer akkora a srác, mint én. Széltében és hosszában is, de na…

Elkezdtünk egyre több, főleg elszórtan elhelyezkedő sátor mellett elhaladni, és elbizonytalanodtunk, hogy mitévők legyünk. Hiába tudtam az eszemmel, hogy még legalább 4-5 kilométert lenne érdemes haladnunk ahhoz, hogy lefaragjunk a tetemes lemaradásunkból, de a testem elkezdte felmondani a szolgálatot. Az újra élre kerülő Lizt követve felmásztunk egy sziklakiszögellésre, hogy onnan jobban láthassuk, hogy mi vesz minket körül, de mikor felértünk, egészen egyszerűen nem bírtam tovább. A mohás, gyér aljnövényzettel tarkított hatalmas, lapos sziklán összeestem, miközben fuldokolva kapkodtam a levegőt. Liz kifejezetten dühösnek látszott, Gyuri csak némán letelepedett mellém, és tanakodni kezdtek, hogy mit lenne érdemes csinálni. Én nem tudtam részt venni a tanácskozásban, annak is örültem, hogy lassan, de lassul a légzésem. Végül úgy határoztak, visszamegyünk 150-200 métert, ahol mér néhány sátor már állt egy lejjebb elhelyezkedő, szintén kiszögellésként meredő területhez, amit én kifejezettem bosszúsan fogadtam, nem akartam az imént megtett emelkedőt mégegyszer végigszenvedni, csak most lefelé. A többiek otthagytak, Gyuri pihent még velem pár percet, mire összeszedtük az utolsó korty erőinket, és lemásztunk a többiekhez. Kihasználva a lendületet, azonnal felállítottuk a sátrainkat, hogy ezzel már ne bajlódjunk, és elkezdtük összerakni a főzéshez elengedhetetlen dolgokat is, hogy meg tudjuk csinálni a vacsoránkat. Itt már jóval csendesebbek voltunk, és kudarcnak és gyengeségnek éltem meg a teljesítményem, és aggodalmam egy nem szűnő tüskeként fúródott az agyamba, hogy nem fogjuk tudni időben teljesíteni a túrát, és pedig nem leszek képes betartani a neked tett legfontosabb ígéretem: a megbeszélt időben hazamegyek hozzád.

Vacsora után, ahogy éreztem, hogy a gusztustalan csokis turmat trutymó hatására kezd visszatérni belém az élet, odaálltam a lányok elé, hogy bocsánatot kérjek, ha esetleg frusztrálóan frusztrált voltam, és legjobb tudásom szerint beszéltem nekik az érzéseimről, a félelmeimről, gondolataimról, és hogy nem tehetem meg, hogy nem tartom meg a kislányomnak adott szavamat. Sanne édesen mosolyogva legyintett, hogy nincsen semmi gond és teljesen megért, Liz viszont továbbra is haragosnak tűnt, mint aki nem tudja elengedni azt, hogy neheztel rám és zavarja a jelenlétem. Szerencsére Gyuriét élvezte, így én jobbnak láttam elköszönni mindenkitől, miután megbeszéltük a másnapi indulás időpontját és lefeküdtem aludni a sátramba.

2022.08.12. Kiruna-Nikkaluokta-Kebnekaise

Nyirkos, szelesen hideg és szürke reggelre ébredtünk az indulás napján. Legalábbis a telefon alapján reggel van, de itt a napszakokat nagyon nehezen lehet megkülönböztetni egymástól, mert a legsötétebb órákban is fehérség dereng mindenhol, igazi éjszaka nincs. Egyelőre nem volt ezzel problémám, az esti sör megtette a hatását, gond nélkül tudtam aludni, s mikor felébredtem, másodpercekig értetlenül szemléltem a sátorbelsőt, mire megértettem, hogy nem otthon vagyok, hanem az északi sarkkörön túl. Sajnos sok időt veszítettem, mire a hotel hajlandó volt a mosdókat és egyéb helységeit kinyitni, de túl álmos és fázós voltam, hogy ezen bosszankodjak.

Gyuri kérésének megfelelően felkeltettem a többieket, miközben elkezdtem összepakolni és szétszerelni a sátrat is. Meggondolatlanságom egyre bővülő listájára egy újabb tételt írhattam fel, mivel nem vagyok benne teljesen biztos, hogy az indulást megelőző másfél órában kellett volna megtanulni összerakni olyan kicsire a derékaljat, a hálózsákot, vagy éppen a sátrat, hogy megfelelő módon tudjam elrendezni a táskámat, de végül is egy kisebb szorongató érzést leszámítva, hogy lekésem a buszt, sikerült abszolválni a dolgokat, ami egy magamfajta komótos városlakótól szerintem egészen jó teljesítmény. Gyuri egy buddhistát megszégyenítő nyugalommal és kimértséggel hajtogatta palotaméretű sátorkölteményét, Sanne pedig hozzám hasonlóan gyorsabb tempót tudott produkálni az enyémnél is kisebb sátrával. Kicsit átfázva kezdtünk el éhes disznó vágtában közelíteni a buszokhoz, amik órás turnusokban visznek minden aznap indulót a kis számi településre, Nikkaluoktába, ahol kezdődik maga a túra. Mint kiderült, hiába siettünk, mert a fenyegetéseik ellenére, a szervezők senkit nem hagytak ott, és a későn kelőket is bevártuk.

Csodaszép utakon hajtott végre a legkorábbi csoport két busza, s miközben az utolsó töltésfröccsöket adtuk a beépített energiaforrásokból a telefonjainkba, Gyurival vigyorogva kedvenc dalok szövegeit fényképeztük le és mentettük el a telefonjainkba. Boldognak éreztük magunkat, izgatottak voltunk, és ahogy a táj suhant mellettünk, egyre inkább kézzelfoghatónak éreztük azt az elképzelhetetlen csodát, amiben 9 év álmodozás után eddig csak reméltük, hogy részünk lesz. Nem gondoltam arra, hogy közel öt éve, mielőtt megszülettél volna, lebénultam és veled együtt tanultam járni. Nem gondoltam arra a tengernyi kínra, amit akkor kellett megtanulnom némán elviselni, miközben te az első szavaidat tanultad. Nem gondoltam semmire, ami a múlt megpróbáltatásait idézte volna fel bennem. Átadtam magam az örömteli izgalomnak, hogy egy olyan, messze komfortzónán kívüli helyen járunk, ahol maguk a régi istenek jártak az emberek között a mitológiák szerint. De arra sem gondoltam, hogy Gyuri minden létező kilencvenesévekbeli zenés reklámot fejből tudja, és kiverhetetlenül beülteti a fejembe… Ezért tuti egyszer megfojtom álmában.

Amikor azt mondom, Nikkaluokta kis számi település, akkor a kicsit nem egyfajta költői képnek kell elképzelni. Az összesen 4 házból álló tanya hirtelen telt meg élettel, ahogy a buszaink leparkoltak és hangyaként elleptük a területet. A szélrózsa minden irányába indultak emberek, ki a szervezőkkel egyeztetni, ki a táskáját lemérni, hogy mivel kínozza majd magát az elkövetkező napokban, ki pedig azt a helyet kereste, ahova maga a svéd király is csak gyalog jár. Mondjuk a Kungsleden-en. Vagy nem nevezheti magát királynak, ha azt a bizonyos 400 km-t nem gyalogolja végig. Az utolsó simításokat végeztük, s közben egy cserkészkolbászt ropogtattunk, mikor a szervezők egy kis visszaszámlálást követően hivatalosan is elindították a Fjällräven Classic vándortúra első csoportját, aminek mi is része voltunk, de nem akartunk 40 emberrel egymás sarkát letaposva elindulni, sem rohanni, így nagyjából negyedórás szöszmötölés után vágtunk neki az északi rengetegnek.

Az első néhány kilométeren nyilvánvalóvá vált, hogy hiába telt el 9 év, Gyuri és az én tempóm, valamint a ritmusunk, illetve az ezek körüli filozófiánk és szerveződésünk mit sem változott, így az első néhány kanyarban már lehagytam őt és Sannét, de biztos voltam abban, hogy hamarosan találkozni fogunk, így nem görcsöltem különösen azon, hogy egyelőre nem beszéltünk meg semmit a nap további részét illetően. Az első napon a hatalmas szélvihar miatt amúgy sem engednek tovább minket az első ellenőrzőpontnál, szóval egy a cél, és azt megtanultuk régen, hogy ha nem a saját tempójában megy valaki, annak rövidúton rossz vége lesz, mind fizikailag, mint mentálisan. Persze képesek vagyunk olykor összehangolódni másokkal időről időre, s ilyenkor idomulnak a ritmusaink, de ezt sem szabad erőltetni. Emlékszem Annára, akit a Camino-naplómban csak a szőke Annának neveztem, s hogy vele milyen volt együtt menetelni az ismeretlenbe. Egyszerre emelte fel a lelkem egy addig ismeretlen magasságba, és töltött fel a soha véget nem érőnek tűnő úton, hogy addig se érezzem a nehézségeket. Most nincs se Anna, se más, aki hasonlót váltott ki belőlem. Ez egyszerre tölt el szomorúsággal, és nosztalgiából fakadó örömmel, hogy részese lehettem valami magasztosnak, vagy nem is tudom, hogyan nevezzem… Mikor összekapcsolódsz mással, figyelsz, tanulsz, töltődsz, adsz, fogadsz, felfedezel, s a magány eltűnik az életedből. Amikor a fizikai valód megmérettetik, közben pedig a lelketek együtt tisztul.

A táj nagyon emlékeztetett a Camino első napjaira. Egy hatalmas, összefüggő erdőségen kellett keresztülvágni, körülöttünk csupa zöld lomb, alattunk pedig barna avar és vastag, a földből mindenütt kiálló gyökerek, melyek miatt kifejezetten figyelni kellett, hogyan és hova lépünk, ha nem akartunk az arcunkra esni. A fák megvédtek a széltől, de amikor nyílt területre értem, erősen bele kellett hajolnom, és így is kétszer olyan fárasztó volt lépni, mint szélcsendes időben. Még két órája sem gyalogoltam, amikor megláttam a híres Lappdonalds feliratot, amit a régi Indexes, azóta Telexes csapat ajánlott a 2013-mas videójukban, hogy itt rendes rénszarvashúsból csinálnak hamburgert. Amit viszont azok a srácok nem mutattak meg olyan látványosan, amit amúgy a fabódéknál látni lehetett, az a táj.

Egy hatalmas tó terült el a hegyek alatt, melynek méregzölddé változott hullámai úgy csapdosták a partokat, hogy csak óvatosan lehetett megközelíteni a vizet, mert könnyen teljesen ronggyá lehetett ázni. A nyílt terep miatt a szél pokoli erős volt, és mivel a sok réteg miatt már teljesen leizzadtam, pillanatok alatt elkezdtem fázni. Szerencsére az egyik kunyhóban, ahol fizetni lehetett, kisebb padok voltak bekészítve, így kényelmesen, egyedül elterpeszkedve elfogyasztottam életem első rénszarvasburgerét, amivel csak egy baj volt: villámgyorsan elfogyott. Alapvetően marhahús-szerű íze van, csak füstösebb és kifejezetten porhanyós, bár lehet ez utóbbival nem mondok újat, mert egy húspogácsa amúgy is az. Most nem szándékoztam kínozni magam azzal, hogy megvonom magamtól rossz szokásaim egyikét, így a kólámat szorongatva elkezdtem körbejárni a helyet, vissza-visszatérve a kunyhóba melegedni, hogy megtaláljam Gyuriékat, s együtt mehessünk tovább. Mint kiderült, rossz felé keresgéltem őket, mert lent voltak a parton és az ilyenkor kötelező fényképeket készítették, majd csak akkor vettük észre egymást, amikor bejöttek a kihagyhatatlan hamburgert kifizetni. Miközben sorban álltak, bemutattak új útitársuknak, a kifejezetten magas, szőke és sárgakabátos Hollandiából érkezett lánynak, Liznek. Hiába húztam ki úgy magam, ahogy csak bírtam, nem sokat segített a megcsorbult hiúságomon, de szerencsére Liz kifejezetten kedves és jó humorú, így a vele töltött idő kellemesen, sok nevetéssel telt, Gyuri legnagyobb örömére. Addig sem énekel régi reklámokat.

Miután mindenki kifújta magát, és Gyuri is megette a buci nélküli rénszarvasát (mert mint kiderült, gluténérzékeny lett, ami oltári nagy szívás itt, ahol nehéz válogatni az ételek között, az kifejezett tortúra volt, hogy a megfelelő Turmat gyorskajákból kiszemezze azt, amitől nem lesz rosszul), összeszedtük magunkat, és a szembeszéllel megküzdve folytattuk utunkat. Egy darabig együtt ment a kvartettünk, a most dominánsabban nyitottabb, gyérebben fás szakaszokon, ahol egy idő után olykor hangosan anyáztunk, amikor elkapott egy erősebb széllökés.

Nem kellett sok idő, Gyuri elkezdett lemaradozni, Sanne pedig vele maradt. Liz hamar mellém került, és miután közölte, hogy kifejezetten tetszik neki a tempóm, elkezdtünk a világ minden témájáról beszélgetni, legyen az a Gyűrűk Ura trilógia, vagy a készülő Hatalom Gyűrűi sorozat, az otthoni életünk, a körülmények, amik oda vezettek, hogy itt lehessünk, vagy bármi más. Megkedveltem, határozott, autonóm, erős személyiségű nő, aki megél a jég hátán is, legalábbis a történetekből következtetve, amiket megosztott velem. Jót vigyorogtam magamban, hogy magyarra fordítva a neve Hegyi Erzsébetet jelent, s mikor végre sikerült a lábam előtt húzódó egyre sziklásabb útról felfelé emelnem a fejem, az egyre csak közeledő és növekvő hegyeket láttam mindenütt. Többször megálltunk fényképezkedni, 1-2 óránként pedig találtunk egy szimpatikus sziklát, aminek vagy a tetejére telepedve, vagy pedig szélárnyékot adó aljába ültünk le kifújni magunkat. Az egyik ilyen megállónál Liz megjegyezte, hogy látszik, mennyire szeretem a fekete színt. Őszinte naivitással értetlenül fogadtam a megjegyzést, majd magamra tekintve leesett, hogy a sötétszürke talán az egyetlen, ami nem éjfekete rajtam! No, hát egy holló tolla is fekete, nincs is ezzel baj…

Ennél a kritikus szakasznál követtem el a legnagyobb hibát, amit egy ilyen körülmények között túrázó ember elkövethet, de azt hiszem egy életre megtanultam a leckét, korholva magamat tapasztalatlanságomért. A Camino-ból indultam ki, ahol nem kellett olyan gyakran enni, volt, hogy ráértem akkor, mikor megérkeztünk a célhoz, főztünk vagy beültünk valahova, és teletömtük magunkat. Itt is ez volt a gondolatom, hogy megcsinálom valamelyik útitársam főzőfelszerelésével (mondván, ha Gyurival együtt vagyunk, elég egyikünknek cipelni a gázt és a tartozékokat) az egyik ilyen zacskót, de ráérek akkor, mikor megérkezünk a kiszemelt táborhelyre, addig maximum elnyammogok egy otthonról hozott energiaszeletet. Először azt hittem, hogy vészesen lebecsültem az út nehézségét, mikor még terveztük, hogy nekivágunk ennek az egésznek, és nem vagyok fizikailag eléggé felkészülve arra, ami itt vár, s Észak kifog rajtam. Egyre többször kellett megállnom, így mondtam az egyre szótlanabb Liznek, hogy menjen csak, majd hamarosan találkozunk, talán már nincs olyan messze a cél. Felvettük egymást Facebookon, mivel itt még volt térerő, ha esetleg keresnénk egymást, majd zihálva próbáltam mozgósítani minden maradék erőmet.

A kezdetben füves, fás-gyökeres, avaros talaj teljesen eltűnt, és átvette a helyét az először gyéren, majd egyre sűrűbben előforduló, változó méretű sziklákkal tarkított terep, amelyet csak nehezített a tény, hogy egyre többet kellett felfelé haladni. Korábban még kifejezetten tudtam élvezni a mélyebben húzódó, vékony, de annál erősebb sodrású folyókon átívelő fémhidakon való átkelést, de amikor már egyedül botorkáltam Gyuriék előtt, Liz után, a szemem előtt táncoló fekete csillagokkal küzdöttem, és a táj már nem jelentett semmit, csak teret, ahol haladnom kell. Elvesztettem az időérzékem, ahogy az eleredő, majd egyre erősebben zuhogó esőben, az új esővédő nadrágban és kabátban baktattam, miközben attól is szenvedtem, hogy az említett ruhadarabok nem engedték úgy ki a testem által generált hőt, hogy ne főjek meg a saját levemben. Így érkeztem meg az eddigi legnagyobb hídhoz, melyen áthaladva megláttam az első sátrakat az út mentén, legtöbb szélárnyékban lévő tenyérnyi kis helyeken. Egy kisebb emelkedőre felkapaszkodtam, ahol mégtöbb sátorral találtam szembe magam, így táskámat letéve Liz ismerős sárga kabátját kezdtem keresni, de sikertelenül, ami csak növelte kimerültségemmel keveredő frusztráltságomat. Mivel az eső csak nem akart elállni, jobbnak láttam mielőbb tovább indulni, és azon fohászkodni magamban, hogy már csak egy kevés kell és véget ér az elsőre könnyen teljesíthetőnek hangzó 20 kilométer, aminél az eredeti tervben többet akartunk menni. Itt borult a terv, elvérzett a sziklákon, és borultam én is. Egy nagyobb, néhol pallókkal tarkított sík, egyenes szakasz terült el előttem, a távolban egy hatalmas erdő. Körülöttem menedék az esőtől vagy a széltől nem volt, de már nem érdekelt. Lerogytam az út szélére, párnának használtam a táskát és lecsuktam a szemem. Éreztem az esőcseppeket az arcomon, és ahogy a levegővételeim végre lassacskán lelassulnak, hogy a tompa zsibbasztó fájdalom múlni kezdjen, ami a tagjaimat uralta. Megállt egy útitárs felettem, hogylétem felől érdeklődve, de mosolyogva megnyugtattam, hogy életben maradok, de egyelőre képtelen volnék felállni és tovább cipelni magam. Mielőtt tovább indult volna, rákérdeztem, tudja-e esetleg, hogy mennyire messze van még az ellenőrző pont, és milyen terep vár még ránk addig. Meglepetésemre megnyugtató választ kapok: a látóhatárnál húzódó erdő mögött van a cél, csak egyenesen végig kell menni, majd egy kis kanyargás után már sátrakat fogunk látni a fák között. Ekkor beszéltem először telefonon Gyurival, akik körülbelül egy órányira lehettek mögöttem. Aggódott, mert nem tudtam hosszan összefüggően beszélni, minden szó megformálása nehéznek tűnt. Átadtam, amit az imént én is hallottam, végül elszántam magam.

Adva a pihenésnek még egy kis időt, csak lassan tápászkodtam fel, majd megpróbáltam elérni telefonon Liz-t, hogy adjon kis útmutatást, merre keressem az erdőben, de nem vette fel, mint kiderült, ő is hasonlóan rossz állapotban küzdött meg az út utolsó szakaszával. Keservesnek éreztem minden léptemet, miután beértem az erdőbe. Ott minden kanyarulatnál azt mondtam magamnak, hogy ez lesz az utolsó, de egyre csak úgy tűnt, hogy a sok sátor között esélyem sem lesz megtalálni a holland útitársam. Szerencsémre mikor már azt éreztem, feladom, és telefonon sem értem el, megpillantottam a sárga kabátot, ahogy egy Gyuriéhoz hasonló sátor körül foglalatoskodott. Alig hittem a szememnek, kikészülve estem le egy fa tövébe Liz félkész sátra mellé. Mondta, hogy képtelen volt felvenni a telefont, mert ő is összeesés közeli állapotban van, éppen azt érzi, hogy a rossebnek jött el ide, és nem vágyik másra, mint feküdni a biztonságos sátor falai között. Megértettem, bocsánatot kértem, és próbáltam közben a szememmel sátorhelyet keresni, ahol nem akadályozza egy kő vagy egy gyökér a kampós végű szögek leszúrását. Először megkérdeztem Liz-t, hogy tud e segíteni majd, mert azt éreztem, hogy képtelen leszek egyedül felállítani a sátrat, de végül ahogy elkezdtem a munkafolyamatot, úgy váltak egyre tudatosabbá a mozdulataim, és végül ment egyedül is. Liz feszülten időt kért, majd bevonult a sátrába pihenni. A sátorállítás közben Gyuri többször is hívott, és együtt kisilabizáltuk, hogyan kell helyzetmegosztást küldenem neki, hogy ne kelljen feleslegesen keringeniük Sannéval, s így fél órán belül gond nélkül meg is találtak minket. Gyurit szorosan megöleltem, majd a korábban elutasított pálinkás laposüvegét alaposan meghúztam, aminek köszönhetően visszaköltözött a meleg átfagyott tagjaimba.

Amíg a többiek pakolásztak, volt időm gondolkodni, hogy mit csináltam nagyon rosszul a mai napon, amin sürgősen változtatnom kell, mert ez a tortúra nem ismétlődhet meg, ha egy darabban végig akarok érni. Kibontottam a térképet és tanulmányoztam a másnapi szakaszt és annak terepviszonyait, közben pedig még mindig elfúló hangon beszéltem pár percet édesapámmal, aki szintén felhívja a figyelmem, hogy nem tudok eleget enni, annyi kalória van elégetve az ilyen terepen. Mikor a többiek elkészültek, be akartak menni a pár nagyobb faházból álló Kebnekaise településre, hogy megnézzék milyen lehetőségeink vannak itt. Sanne így is tett, körbenézett, majd invitált minket, hogy melegítsük meg a fogadónak kialakított nagyobb házban az élteleinket és együnk ott. Először nem akartam moccanni a sátramból, majd átgondolva, hogy hülyeség lenne itt maradni, kikaptam egy kajás tasakot a csomagomból, és elindultam én is a fogadó felé.

Odabent levetettük a cipőinket, majd felfedeztük a helyet. Találtunk egy kisebb boltot is, ahol lesöpörtem az energiaszeletes és édességes pultot, és vettem kólát is, abban bízva, hogy a cukor biztosította energia és kalória magamhoz térít. A többiek ugyanígy tettek. Forraltunk mindenkinek vizet és találtunk egy kényelmes kis helyet is, ahol már épp elkezdtünk volna enni, mikor egy felszolgáló közölte velünk, hogy nem ehetjük itt a saját ételünket, ez lényegileg egy étterem, menjünk el, ha nem fogyasztunk. Én kifejezetten meglepődtem, Gyuri inkább csak nyűgös volt, mivel ő csinált egy adag krumplipürét is az otthonról hozott porból egy fazékban, így kissé kellemetlen volt cipőt húzni és visszamenni a hidegbe. Egy másik faházban, ahol egy nagy étkezőt láttunk, s mint kiderült az egy fedett (főleg síszezonban használt) szálláshely, szintén bepróbálkoztunk, hogy bemehessünk enni, de ott is ugyanezek a szabályok vártak minket. Így a faházhoz tartozó verandán találunk helyet magunknak egy padon, ahol végre megehettük a megérdemelt estebédünket, gumicukorral és kólával leöblítve az egészet. Visszatért belém az élet, majd miközben fel alá jártam a hideg elleni stratégia részeként, hallgattam, ahogy Liz és Gyuri egymást hecceli, jókat nevetve, de szörnyülködve is, ahogy a holland lány élvezve pusztította be az általunk meghagyott medvecukrot is, mondván az a legfinomabb! Legalább nem a kukába megy, mert amúgy szerintünk ehetetlen. Sanne közben elkezdi írni a saját naplóját, ő csendesebben tölti az időt, mint mi, de láthatóan élvezi a társaságot. Én már elindultam volna, de a többiek szívesen időznek itt, így csak akkor lépdelünk vissza, mikor már egészen átfagynak az ujjaim, de nem bánom, mert az itt töltött percek feledtetik velem a gyötrelmes utat idefelé.

Még egy kisebb korty életmentő taktikai pálinka, pár perces szóváltás, főleg a holnapi napot és az ébredés időpontját illetően, majd sózsákként rogyok a sátorba, hogy aztán percek alatt elnyomjon az álom, ahogy rád gondolok, drága kislányom.

2022.08.11. Kiruna

Egy korai kelést követő rendrakás után átjelentkeztünk a kempingbe, miután elhessegették az utolsó reményeinket, hogy lesz lemondás és továbbra is élvezhetjük az ágy és a párna nyújtotta luxust. Szerencsére a csillagászati összegekbe kerülő rönkházhoz járt reggeli, így bőséggel tudtunk enni, kifejezetten minőségi és sokféle ételekből. Tele hassal kellemesebb volt körbejárni az egyre szelesebb kempinget és találni egy kevésbé kövektől hemzsegő részt, ahol elkezdhettük leverni a sátrainkat. Miközben mindenki szenvedett a maga kis dolgával, magyar szóra lettem figyelmes: Gyuri két ismerőse ácsorgott mellettünk az úton, az egyiküktől vette a sátrat. Péter és Krisztián hozzánk képest tapasztaltabb túrázóknak számítanak, ráadásul előbbi már megcsinálta egyszer ezt a túrát egyedül, mellesleg pszichológiát tanul a debreceni egyetemen. A szakma mindenhol utolér, pedig az északi sarkkörig mentem el. Pár perces csevej és kedélyes élcelődés után beálltak segíteni mindannyiunknak, hasznos tippeket adva mindenféle túrával kapcsolatos dologhoz, legyen az a ruházat, vagy éppen a pillanatnyilag nehézkes sátorállítás. Kifújtuk magunkat, miután úgy ahogy készen voltunk, majd a táskákat a cipzáras részek mögött hagyva nekivágtunk a mellettünk lévő dombnak, aminek a tetején egy nagyobb iskola feküdt, ami helyet biztosított a parkolójában és a tornatermében a regisztrációs eseménynek. Az elején elfogott az aggodalom, hogy mi lesz majd a cuccainkal, de elkezdtem megérteni, hogy innentől teljesen más szemlélet uralkodik körülöttem, mint ahogy azt az életben megszokhattuk. Itt nem lopnak az emberek egymástól.

Az átlagos tanítási napokon tornateremként használt tér most egyszerre volt túrabolt, regisztrációs pult, élelmiszer feltöltésre kialakított tároló, sőt, kávézó/teázó pihenőhely is. Várakozás közben a túra főszervezőjétől és Krisztiántól is megtudtam, hogy a vízlepergető nadrágom nem lesz elégséges egy kiadós skandináv esőhöz hosszútávon, mert ez is beázik és nincs váltásom, muszáj lesz vennem egy esőnadrágot is, amit legalább picire össze lehet hajtogatni. Ezt itt helyben meg is tehetném, mindössze 95ezer forintot kellene fizetnem ezért a minimális ruhadarabért. Nos, erre nem voltam hajlandó, így Gyurival megbeszéltük, hogyha végeztünk, bekísér a városba és keresünk valami észszerűbb áron elérhető gatyát egy helyi boltban. Egy várakozóapplikációt kellett letöltenünk, ahol automatikusan frissültek az információk és még azt is kiírta, hogy mennyi ember van még előttem, illetve összesen eddig hány embert szolgáltak ki. Mikor sorra kerültünk, egy eredetileg ázsiai fickó elmagyarázta az összes fontos információt és minden értelmes és kevésbé értelmes kérdésünkre válaszolt jókedvűen, legyen szó a várható eseményekről, szabályokról, sátor-wcről, útvonalakról. Ezt követte egy hatalmas választékból történő kajaválogatás, ami egy fokkal bonyolultabb volt Gyuri cöliákiája és az én Crohn-betegségem miatt, de egy röpke óra alatt összeraktunk 3 napi élelmiszert, reggelivel, mindennel. Eszelős dolognak tartom, hogy voltak képesek 5-6-700 kalóriát belepréselni egy ekkora zacskónyi kajába, nagyon remélem, hogy az íze bíztatóbb lesz, mint az állaga.

Mikor megvoltunk mindennel, elindultunk a bolt felé, ahova egy darabig Sanne is jött velünk, gondolom szintén hasonló céllal, mint én. A belvárosi túra és horgászboltban aztán sikerrel találtam egy 80ezer forintos darabot, amit már sikernek könyveltem el, látva a kirakott árakat mindenütt. Mókás módon rám a női verzió volt jó, mert annak szűkebb volt a dereka, így nem csúszkált. Fogcsikorgatva, de megvettem, mert nem biztos, hogy a legjobb hely volna épp a hegyekben tüdőgyulladást vagy hasonlót összeszedni amiatt, mert nem tudtam értelmezni az esőálló és a vízlepergető közti szakmai különbségeket. Mivel Gyuri elkísért és asszisztált végig a kálváriámban, mikor kiderült, hogy néhány telefonos kütyüért el kell pár kilómétert sétálni egy műszaki boltig, hálából vele tartottam a lassan orkánerejű szélben. Útközben vettem észre, hogy nincsen meg a szemüvegtokom, és benne a rendes szemüvegem. Valószínűleg korábban a zsebem mellé tehettem, majd nem vettem észre, hogy leesik a földre. Gyuri igyekezett nyugtatni, hogy biztosan csak a sátorban hagytam, de engem lassan megütött emiatt a guta, mivel a szürkehályog kialakulása óta nem én vagyok a legélesebb szemű a csapatban, este pedig lehet, hogy stílusos napszemüvegben feszíteni, de rohadt kellemetlen is lesz egyben. Fújtatva mentem tovább vele, és innentől kezdődött néhány apróbb, de csodálatos dolog. Körülbelül száz méterre lehettünk a műszaki bolttól, amikor megláttunk egy Intersport nevezetű, híresen olcsóbb cuccokat áruló nagyobb áruházat, amibe Gyuri noszogatására bementünk, és végül találtunk 11ezerért esőnadrágot, majd gyorsan felhívtuk az eredeti boltot, hogy váltsák vissza a drága nadrágot legyenek olyan kedvesek. Mivel közeledett a záróra, az elégedetten vigyorgó Gyurinak búcsút kellett intenem, hogy még visszaérjek, ajándékképp pedig kaptam tőle egy ülőszivacsot, ami kifejezetten praktikus, ha az ember a mocsaras hegyvidékre akar elugrani a hétvégére elütni az időt. Amennyire a bénulás óta futásra képtelen lábam engedte, visszarohantam a túraboltba, és pillanatok alatt visszakaptam a bankszámlámra a pénzem, majd a szemüvegemet kicsit feledve baktattam vissza a sátorhoz lepakolni. Keresgélni kezdtem, így visszavezetett az utam a regisztrációs épületig, ahol még javában zajlott az élet. Ott kérdezősködtem a szervezőktől, akik közül egy kedves svéd lány végül a kedvemért felment a talált tárgyak osztályára körbenézni. Itt történt, hogy az akkor elmenőfélben lévő kolleganője megkérdezte tőle, hogy mit keres, majd a tőlem kapott leírás alapján felismerte a szemüvegtokomat, mondván megtalálta az utcán, és felakasztotta az első fára, hátha megtalálja ott az, aki elvesztette. Az információ birtokában, visszafogva magam, hogy ne kapjam fel azonnal a kis svéd lánykát, rohantam az említett, a korábbinál sokkal magasabb, valkűrtermetű svéd nő után, aki elvezetett a fához, rajta pedig a sértetlen tok, benne a szemüvegemmel. Ez a nap nem lehetett ennél jobb, minden létező túlvilági teremtménynek hálát rebegtem magamban, majd fáradtan zuttyantam le a naplóját egy tea társaságában írogató Sanne mellé a regisztrációs épületben, Gyurit várva. Nem sokkal később meg is érkezett, konstatálta, hogy nálam a szemüvegem, majd elmesélte, hogy ő visszament az eredeti túrabolthoz, ami akkor zárt, és körbenézetett az ott dolgozókkal, és a lelkükre kötötte, hogyha találnak valamit, tegyék félre. Az összes szeszélyes furcsasága ellenére mindig tudtam, hogy a legtöbb embernél sokkal nagyobb szíve van. Csak senki ne próbálja korán felkelteni. És ne is siettesse senki. És nem érdemes rockzenét sem hallgatni a közelében…

A kincseimmel felszerelkezve bevonultunk a hotel előterébe, főleg azért, mert ott mindenki fel tudta tölteni az elektromos kütyüit, telefonjait, és végül Péteréktől kaptunk fejenként egy több ezer forintba kerülő sört is, szóval teljes volt a nap. Az italomat kortyolgatva főleg a másnapon gondolkodtam, mikor meghallottam egy kihangosított videót a mellettem ülőknél, amiben a szervezők azt magyarázzák, hogy a hatalmas szél miatt a holnapi napon nem engednek senkit az első ellenőrzőpontnál tovább, mert életveszélyes körülmények vannak most a hegyekben. Ez nem túl jó hír, tekintve, hogy 5 nap áll rendelkezésünkre a teljes táv megtételére, de igyekeztem nem idegesíteni magam olyanon, ami felett nincsen befolyásom, és reméltem a legjobbakat. Lefekvés előtt betermeltük az előző napi maradékokat egy erre kialakított közösségi házban, ahol tudtunk vizet melegíteni, ami messze nem volt olyan világbajnok, mint az éttermi reggeli, de senki nem panaszkodott. A kora reggeli indulás miatt viszonylag korán elment mindenki lefeküdni. Holnap elindulunk, szél ide vagy oda.

2022.08.10. Győr-Bécs-Stockholm-Kiruna

Drága Mira!

Kérésednek megfelelően elkezdem írni a velem történteket és az ezekkel kapcsolatos gondolataimat, hogy mikor megtanulsz olvasni, akkor te is kezedbe vehesd a főnixes füzetet, vagy akár írhass is bele.

Újra megtörténik. 9 évet kellett várni rá. 9 év, tele gyötrelmekkel, fájdalommal, kétségbeeséssel, küzdelmekkel és konfliktusokkal, de olykor örömmel, felfedezéssel, nevetéssel, barátságok és szeretet megélésével is. Egyszerre érzem kevésnek és rengeteg időnek az eltelt éveket, és ha leküzdöm a mellkasomból felkúszó, páni halálfélelmet, akkor képes vagyok a figyelmemet a rövidke földi létünkről inkább ennek az időszaknak a tartalmára, történéseire fordítani. Érdemes ezt az apró kis harcot megvívni, mert a kilencből négy és fél év már veled telt el, ahogy láttalak csöppnyi életkezdeményből egy csodálatos és tündöklő, vibráló kisasszonnyá növekedni, és minden egyes nap megajándékoz a sors azzal, hogy láthatom, miként töltöd meg élettel azt a teret, ahol éppen vagy.

Annyi minden történt az el Camino óta, olyan sokat változtunk mindannyian, de a kérdés, amit az akkor írt naplómba írtam, hogy „hova tovább?”, mindig ott motoszkált bennem, az arra adott Gyurival közös válasszal: észak. Az aurora borealis megnézése volt eredetileg a cél, de sajnos a túra ideje alatt szinte mindig világos van, így arra nem sok esély van, hogy most láthassuk azt a csodát. Maga az élmény és a megélés ettől szerintem nem fog csorbulni, ezt úgyis csak egyfajta ürügyként használtuk. Már most a túra előtti napokon olyan hegyeket látunk, amiről tátva marad a szánk.

Miután Gyuri éjjel megjött Győrbe, én lelopóztam, hogy ne keltselek fel titeket. Megkaptam tőle a nekem szánt hálózsákot (és egy pár vékony kesztyűt és egy csajkát), ami miatt újra kellett pakolni a gondosan előkészített táskát, mert a zsák mérete a szintetikus anyaga miatt eszement nagy volt. Gyuri persze nevetett és figyelmeztetett előre, hogy sírni fogok, de inkább csak káromkodtam magamban miközben ököllel igyekeztem elnyeletni a táskámmal azokat a dolgokat, amiket feltétlen szükségesnek ítéltem.  Nem maradt sok időm örülni a passzírozó tudományom eredményének, mert percekkel azután, hogy sikerült becsatolni a táskám, apa megérkezett, hogy elvigyen minket a schwechati reptérre. Apa alapvetően nem viccelt, 50 perc múlva már a reptéren császkáltunk tanácstalanul, hogy miért ilyen kihalt minden hajnali 4 körül, miközben mi már itt vagyunk, hallatlan. Pechünkre a fóliázó ember 5ig nem foglalja el a posztját, így kicsit sietősre kellett fogni a figurát. Miután ezzel szerencsésen megvoltunk, bakit bakira halmoztunk, a bebábozódott óriáslepke jellegű táskákkal akartunk besétálni a biztonsági átvilágításhoz, ami miatt vissza kellett menni egy beléptetőkapun soron kívül, és megtalálni a helyet, ahol fel lehet küldeni a táskát a gépre, majd az okozott kisebb szívrohamot, hogy Gyuri nem találta a táska azonosító matricáját, amire végül a cipője talpán bukkantunk rá. A fapados járatoknál valamelyest kényelmesebb járattal végül eljutottunk a svédek fővárosába, hogy ott egy kellemes 4 órát eltöltsünk, várva a csatlakozásra.  Közben hozzánk csapódott Sanne, Gyuri még Új-Zélandon megismert német barátja is, aki hallotta, hogy mire készülünk egy ideje, és ő is kedvet kapott a túrához, majd egyeztetett Gyurival, hogy velünk jön. Kedves lány egyébként, tökéletesen beszéli az angolt, ami engem frusztrál, mert az enyém olyan rozsdás, hogy több a beszédemben az „őhm”, mint az értelmes szó, így sokszor artikulálatlanul képes voltam emiatt morogni, ami így belegondolva kifejezetten groteszk élmény lehet a hallgatóságnak, de a többiek megértettek szerencsémre. A Kirunába vezető utat már nem tudtam végig aludni, folyamatosan az elkövetkező napok lebegtek lelki szemeim előtt. Gyuri mögöttem ült, ő nem zavartatta magát, az ablaknak dőlve próbálta pótolni az éjjel kimaradt alvással töltött órákat, miközben én konstatáltam, hogy a repülő utasközönségének 95%-án hasonló túraruházat van, mint rajtunk. Mint kiderült, egy részük velünk jön a Fjällrävenre, a másik pedig hegyet mászni fog. Ennyi elmeroggyantat egyrakáson ritkán látni, de kifejezetten szórakoztató volt, és mindenki kifejezetten kedves és mosolygós.  Kirunában az első feladat volt kikeltetni a táska-lepkénket, ami egyszerűbben hangzik, mint a valóságban megtenni, majd miután ezzel megvoltunk, kiléptünk a pokolian szeles és rideg svéd valóságba. Rövid transzfer a városközpontba, majd azzal kellett szembesülnünk, hogy velünk ellentétben a legtöbb embernek volt esze és előre foglalt szállást, mivel a túra csak 12.-én reggel indul, tehát két éjszakát el kell tölteni valahol. Egy bő órás keresgélés után végül az ötödik szálló tudott nekünk egy kis rönkházat egy éjszakára biztosítani, másnap pedig a kempingjükben sátorhelyet tudtunk váltani, de ezzel úgy voltunk, hogy legalább rendes ágyban fekhetünk még, illetve kipróbálhatjuk a sátrakat is indulás előtt. Lepakolás után elmentünk vásárolni a helyi Coopba, hogy este főzhessünk valami ételre emlékeztető táplálékot és ne a dugi készleteket apasszuk, így gyorsan szembenéztünk azzal a ténnyel, hogy itt bizony kifejezetten sokkal drágább minden, mint ahogy otthon megszoktuk. A helyi jellegzetes termékektől eltekintve viszont a kínálat meglepően hasonló az otthonihoz, egy sorban még magyar instant-tésztát is találtam. Azon kifejezetten megdöbbentem, hogy a Schnüsst úgy árulták itt a pénztárnál, mintha csak valami cukorka lenne, ki is rázott a hideg. Este tele hassal hallgattuk Gyuri 90-es évekbeli kedvenc meséinek főcímdalait, természetesen az ő előadásában, amikor pedig kifogyott a szuszból, valakinek a telefonjáról mindig szólt valami. Láttam, Sanne is ír naplót, mosolyogtam is egy nagyot. Nagy nap lesz a holnap, regisztrálunk hivatalosan is az útra. Ma alszom utoljára rendes ágyban egy darabig.

2020. 07. 05. Győr

Gondolatok és érzések irányíthatatlan örvényével a fejemben ülök most a géphez azzal a céllal, hogy visszatekintsek 7 év után életem legnagyobb és legmeghatározóbb útjára, az El Camino zarándoklatra. Minden évben, amikor a naptárra néztem, és láttam, hogy július harmadika van, magamban csöndben megemlékeztem, próbálva felidézni minden élményt, amit csak tudtam. Ahogy telt az idő, s egyre több dolog történt velem, úgy alakult át a zarándokként eltelt 32 nap megítélése és belegondolva, a szerepe is bennem. Amikor vándoroltam, ott volt szükségem minden erőmre és kitartásomra, hogy tudjam teljesíteni a napi távolságokat, a későbbiekben pedig az emlékeimre volt szükségem, mint erőforrásra. Miután elvégeztem az egyetemet és munkába álltam szülővárosomban, az egyik gyógyszerem miatt daganat nőtt a kezemben, majd egy évvel később egy bénulást okozó autoimmun betegség alakult ki nálam, ami után újra kellett tanulnom járni, mozgatni az ujjaimat, erőt kifejteni, hogy képes legyek egy üveget kinyitni, fogat mosni, vagy pusztán csak bejárni a munkahelyemre. Ha ez nem lenne elég, közben harmadjára is megpróbált a Crohn betegség eltenni láb alól, szépen lassan elsorvadtam újból. Motivációm akadt elég, hogy küzdjek, hiszen most már saját családom lett, apává váltam és tudtam, hogy mindenáron vigyáznom kell a kislányomra. A harchoz viszont erő kell. Nagyon sok erő. A családomtól megtanultam, hogyan lehetek makacs és állhatatos, de azt az Út mutatta meg sok egyéb mellett, milyen erő lakozik bennem és miképp használhatom fel. Sokszor beszélgettem azokkal az emberekkel a nehézségek évei alatt is, akiket a zarándoklat hozott el számomra, hogy mennyi minden áll még előttünk. Most is könnybe lábad a szemem, ha arra gondolok, hogy Gyuri megígérte, bármilyen beteg is vagyok, bármennyire is legyen megtört a testem, ő a hátán is elcipel ha kell, hogy együtt megnézzük az északi fényeket, ami mindkettőnk bakancslistájának tetején szerepel. Az Út, illetve az emléke, és az útitársak is elég erőt adtak ahhoz, hogy ma itt lehessek, most épp a tünetmentesség felé lépdelve, nyakamban a lányommal. Úgy tűnik semmi sem történik véletlenül. Mindenkinek a saját hátizsákját kell cipelnie, megbirkóznia azzal a súllyal, amit a sors kiszabott rá. Ha tesszük egyik lábunkat a másik után, napról napra egyre jobban hozzászokunk a megterheléshez, kiszórjuk a felesleget és képesek leszünk eljutni a kiszabott célokig, csak az életben semmi sem olyan egyértelmű, hogy elég legyen néhány sárga nyilat vagy kagylót követni.

Éppen ebben rejlik a Camino veszélye is. Nem szeretnék a magas lóról észt osztani, egyszerűen csak a meglátásaimat akarom megosztani. Az El Camino egyfajta függőséget okozhat az erre fogékonyak számára, és visszagondolva, egészen érthető, hogy miért. Azért említem, hogy az erre fogékonyaknak, mert nagyon nem mindegy, ki milyen okkal és lelkülettel érkezik meg az Útra. Sokan vannak, akik kalandként, túraként, teljesítményként vagy akár gyűjtemény részeként tekintenek erre a 820 kilóméterre. Megint mások spirituális, vallási okok miatt érkeznek. Valaki az életében van elakadva, vagy gyászol, esetleg menekülnek valami elől, de mindenképp terhet cipelnek. Találkoztam olyannal, aki egyszerűen csak világot akart látni és ez volt a módja, hogy kiszakadjon a szürke hétköznapokból. Ezek közül az emberek közül, akiknek az életünk nem kiegyensúlyozott és komoly nehézségeik vannak, és épp emiatt vállalkoztak a zarándoklatra, majd aztán később nem tudják beemelni, illetve alkalmazni a tapasztaltakat a mindennapokban, hanem ugyanabba a mókuskerékbe vagy gödörbe kerülnek vissza, ezek az emberek sokkal nagyobb eséllyel lesznek függői az El Camino-nak. Saját magamon is észrevettem tüneteket, és sokat gondolkodtam a miérteken.

Az El Camino-n minden tiszta, egyértelmű, és bizonyos szempontból egyszerű. Sokszor írtam az útinaplóban, hogy minden nap összesen két cél lebegett akkor a szemem előtt: eljutni Santiagoba, eljutni a következő zarándokszállásig, amit általában előző nap döntöttünk el, hol legyen. Najó, általában én görnyedtem a térkép felett, mert imádok térképeket nézegetni, a többiek kevésbé. De ennyi a cél, és ezeket a célokat nem terhelik elvárások, hacsak nem te magad támasztod azokat önmagad felé. Külső kényszerről nem beszélhetünk, hiszen senki nem kényszerít arra, hogy zarándok legyél. A társaid, akikkel ezt az egyszerű célt és az egyenes, útjelzőkkel ellátott utat követed, hasonló okok miatt vannak ott, de ami a legfontosabb: ugyanazt az utat és annak göröngyeit járják veled együtt. Emlékszem, Annával sokat beszélgettünk erről, mi tart össze minket. Akkor azt mondtam neki, a közös szenvedésnél nincs nagyobb kohéziós erő. Nem értett egyet velem, ő sokkal inkább egy spirituálisabb, közösségi érzést nevezett meg oknak. Most azt hiszem, neki volt igaza. Tudom, ha most ezeket a sorokat olvassa, csóválja a fejét, és azt mondaná, nem kell egyetérteni vele, de akkor is így gondolom már. A szenvedés előbb vagy utóbb el kell, hogy múljon, ha más nem, hát olyan formában, hogy elveszíti a domináns szerepét. Az én Utam sok szempontból Via Dolorosaként indult. Rengeteget szenvedtem, korholtam, emésztettem magam, a démonjaim olyan dervist jártak mindennap körülöttem, hogy volt olyan alkalom, hogy fel sem fogtam, hol vagyok éppen. Napról napra, fokozatosan a szenvedés helyét átveszi a szeretet. Az odaadás. Az áhítat az iránt, ami körülvesz. A tisztelet, a csodálat és a hála. Hála, hogy részese lehetek egy olyan élménynek, amiben emberek milliói részesültek az elmúlt kétezer év alatt. Az Út mindenkiből kihozta a legjobbat és a legrosszabbat. Mindezzel szembe kellett néznünk, majd megbékélnünk önmagunkkal, elfogadva azt, amiben vagyunk, azt amink van. Az élmény és minden, ami mögötte van, az kovácsolt össze minket, nem a szenvedés.

Tehát adott az egyszerű cél, az egyszerű életmód, az elvárások és a nyomás hiánya. A közösség, a szeretet és a bajtársiasság, ami körülvesz egy lélegzetelállítóan szép helyen, ami tele van útjelzőkkel, így biztonságban is érezhetjük magunkat. Közben minden nap egy év ugyan, de mindig új ingerek érnek, amiből tanulunk és fejlődünk. A vándorlás során rengeteg erős élmény érhet minket, még azokat is, akik nem kifejezetten nyitottak a spiritualitásra. Valakit a természet ereje kisebb forgószél formájában késztet döbbent csodálatra, más az emberekben találja meg újra a hitét, megint más pedig istennel találkozhat újra, ha ugyan őt keresi. Én kérdéseket és válaszokat kerestem, mindből találtam eleget halálom napjáig. Aztán a végén pedig ott van a katarzis. A mámorító, örömkönnyekkel és nevetéssel mindent elárasztó katarzis, amikor elérjük a végcélt. Tisztán, boldogan, fáradtan, de mégis erősen ott állunk a katedrális előtti téren, vagy később az óceán partján a sós széllel az arcunkban a horizontot fürkészve megélve abban a pillanatban mindent. Megtalálva önmagunkat. Páratlan, semmihez nem fogható érzések ezek.

Az El Camino mindennapjai sok dologban hasonlítanak a valóságos, otthoni mindennapokhoz, de a fentiek miatt jelentős az eltérés, főleg a keretek miatt. Azt hiszem valahol, mikor már itthon vagyunk azt kell elérnünk, hogy az ott megtanult, megtalált dolgokat képesek legyünk átemelni, alkalmazni az életben. Emlékszem, pár hete jöttem haza Magyarországra 2013-ban, amikor András barátom hívott el beszélgetni a tapasztaltakról. Elmondtam neki, mennyire félek, hogy visszasüllyedek abba a borzalmas létformába, ami korábban körülvett, illetve jellemző volt. Elmondtam mennyire másnak látom az itteni embereket ahhoz képest, amit ott megéltem. A szavait sosem fogom elfelejteni: „azért vagy szerencsés, mert részese lehettél ennek az egésznek, a tapasztalataid révén egyensúlyba kerülhettél. Ki fogsz ebből az egyensúlyból billenni, ez egyáltalán nem kérdés. De már tudod, hogy milyen, így könnyebben vissza fogsz tudni billenni, újra a kívánt állapotba kerülhetsz, ha elég tudatos vagy.” Azt gondolom ez az, amit hétről hétre próbálok több kevesebb sikerrel követni. Mégis sóváran tekintek vissza az akkori, zarándok önmagamra, ha másért nem, hát a fizikai állapotom miatt, mivel a bénulásnak akadnak maradványtünetei, de egyre pislákol még bennem a remény, hogy legyűrjem ezt a hegyet is.

Most azt látom, ha az El Camino-n tapasztaltakat nem tudjuk a megfelelő helyre eltenni, a gyakorlatba átültetni az ott tanultakat, könnyen a rabjává válhatunk azoknak a dolgoknak, amiket ott és csak ott éltünk meg. Sok olyan embert látok, akik emiatt újra és újra visszatérnek és egyre elégedetlenebbül jönnek haza, hogy aztán kényelmetlen legyen a saját félbehagyott életük. Látok olyat, mint Gyuri, aki számára a zarándoklat kinyitotta, sőt, inkább berúgta az ajtót az egész világra. Bátor lett, igazi vándor, aki megtanult bízni önmagában és a képességeiben, azóta meghódította a portugál útvonalat is, majd bejárta egész Új-Zélandot. Aztán ott van Kasia is, aki miután az úton képes volt eltávolodni és más perspektívából látni az életét, majd a brutális méretű táskáját végighurcolni Santiagoig, letette minden terhét, újból rátalált a hitére és a boldog házasságából visszatekintve félig gúnyos humorral megjegyzi, hogy a múltban élek, amiért még mindig az El Camino foglalkoztat. Anna sincs ezzel másképp, aki felrakta a megfelelő polcra az egész kalandot és elnézően mosolyog, mikor a századjára mesélt anekdotákba kezdek bele. Az egyik legfontosabb tanítóm éppen ő volt. Mikor a napokban arról kérdeztem, mit emelne ki ennyi év után, mint meghatározó élményt, boldogan hallgattam a válaszát. Velem élte meg azt, hogy itt van ez a srác, és alig értek egyet vele valamiben. De mégis, ahogy napról napra többet látok belőle, egyre jobban megismerem, azt érzem, mikor nem értek egyet vele, egyre jobban szeretem. Elmondhatatlanul jól esett hallani ezt, és közben arra gondolok, ha ezt minden ember megélhetné, amit mi Annával, a világ egy teljesen más hely lehetne. Naiv elképzelésnek tűnik, de a megfelelő nyitottság mellett nem gondolom, hogy ez a kettőnk privilégiuma lett volna.

És itt vagyok én. Egy részem még mindig ott van az úton. A testem jelenleg alkalmatlan arra, hogy valóban ott legyen, de a mai napig sokszor álmodom éjjel vagy épp nappal, ahogy a lábaim szebbnél szebb, békés helyeken visznek. A lelkem az erdőket járja, a hegyek tiszta, hűvös szelét élvezi. Leírhatatlan érzés volt megélni önmagam. Maszkok, gátlások, görcsök nélkül. A világ fojtogató mocska nélkül. Elhagyva a keserűséget és mindent, ami visszahúz. Olyan embereket megismerve, akikkel az együtt töltött időszak önmagában kincset ér.

Azt hiszem a szabadság az, ami a legjobban hiányzik. Önmagam szabadsága, ami jellemezte minden útitársamat. És nagyon hiányoznak a Camino barátaim szerte a világban és az országban. Van egy mondás, ami a legkedvesebb sorozatomból, a Firefly-ból van: „az életben haladnunk kell. Ha nem tudsz menni, hát mássz. Ha nem tudsz már mászni, ha arra sem vagy már képes, találj valakit, aki cipel téged.” Hálás vagyok a sorsnak azért, hogy volt, aki idáig elcipeljen és hogy lehettem én más támasza. Főleg egy ilyen világban, ahonnan hiányzik a bizalom, a megértés és az empátia, az elfogadás és az önzetlenség. Az igazi, soha véget nem érő zarándoklat talán éppen ez: megteremteni azt a világot magunk körül, aminek a részei voltunk odakint egy darabig. Persze ez mindenkinek más lehet, de én csak a saját nevemben tudok írni.

Egy dologban viszont mindannyian egyetértettünk, egymástól függetlenül is: ha eljön az idő, vissza fogunk térni. Addig pedig járjuk az élet El Caminoját, begyűjtve annyi csodát, amennyit csak képesek vagyunk észrevenni.

2013. 08. 05-06                     Arca O Pino – Santiago de Compostela

Még most is nehezen hiszem el, de ez a nap is eljött. Minden nap két cél volt előttem, mint zarándok előtt, és ez a két cél volt egyszerre az, ami nehézzé tette a vándorlást, és az, ami egyszerűvé tette az életem. Csak kettő. Juss el egyik helyről a másikra. Juss el végül Santiago de Compostela városába. Ennyi csak. A többi felesleges részlet. Volt egy kisebb összetűzésünk egy csapat spanyol illetve olasz fiatallal, akik éjjel 1 körül ott álltak a zarándokszálló és a sátor előtt, és részegen üvöltözve azt társalogták egymás között (Kasia lefordította reggel), hogy mekkora királyság lejönni egy hétvégére túrázni, és milyen gyorsan teszik meg a 21 kilométeres szakaszt. Én annyira ájult voltam, hogy nem volt erőm kimenni és kiverni a fogaikat nyakláncnak, így Kasia volt az, aki kiment a sátorból, és kedvesen megkérte őket, hogy ugyan már húzzanak el innen a jó büdös fenébe. Hangos röhögések közepette arrébb mentek 10 métert, és folytatták a bájcsevejt, aztán elunták és elmentek. Reggel a többi zarándokon láttam, hogy mennyire kialvatlanok a hangoskodók miatt, és több beszélgetést hallottam, ahogy azt mesélik, mennyire dühösek. Nagyon sötét volt, pedig nem keltünk annyira durván korán, mégis olyan volt, mintha csak este 11kor indulnánk tovább. Kasiával kerestünk jelet, de nem találtunk, így elindultunk egy irányba, amerre az út vitt, kifelé Arcából. Már a város széle felé jártunk, amikor gyanús lett az, hogy semmiféle nyíl vagy tábla nem volt, így visszafordultunk, és összetalálkoztunk Marcelláékkal és az Annákkal, és együtt találtunk egy kis utat, ami kivezet a városból egy erdőbe, ahol már találkoztunk az ismerős, kőre festett sárga nyilakkal. Nehezen, de csak kivilágosodott, de az idő nem melegedett fel, szinte egész nap hűvös volt, és a nap is csak pár órára sütött ki. Keveset beszélgettünk, mindenkin lehetett érezni, hogy minden lépésnek sokkal nagyobb a súlya, és ez lesz az a nap, amire életünk végéig emlékezni fogunk, vagy legalábbis a végére. Egy idő után azt vettem észre, hogy ha nem is igazán egy kupacon megyünk, de 100 méteren belül megtalálható a megmaradt kis társaságunk túlnyomó többsége. Kétszer álltunk ma meg, először egy kisebb szusszanásnyi időre, aztán pedig egy lakókocsiból átalakított kis boltnál, ahol ebédeltünk egyet. Mivel nem volt túl bő a választék, egy hamburgert ettem, és meglepő módon jó is volt. Amikor Gyuri meglátta, hogy mi van a tányéromon, komoly félelmeink támadtak a többiekkel, hogy arcon fog okádni, olyan zöld lett a feje az emlékektől, de megúsztam az ilyesféle reakciót. Mindenki sokkal lassabban evett, vagy pakolászott, mint amúgy, húztuk az időt, hogy ne kelljen annyira gyorsan elindulni, pedig megbeszéltük, hogy szeretnénk mindannyian odaérni a nagymisére. Ennek szellemében mentünk is tovább, és mikor beszélgettünk, arról esett szó, hogy ki hogyan képzeli el, milyen lesz majd megérkezni, illetve az idő nagy részében nosztalgiáztunk, vagy azon nevettünk, mennyi minden változott egy hónap alatt. Majd megérkeztünk az utolsó dombra, a Monte Gozo-ra. Egy nagy emlékmű árnyékában leültünk, és néztük, ahogy a fák mögül odalent feltünedezik a város, ahova már 32 napja igyekszünk megérkezni. Kasia nagyon elszomorodott, és azt mondta, hogy itt találkoznia kell egy emberrel, nagyon fontos, de nem volt hajlandó többet elmondani, csak annyit, hogy egy papról van szó, aki maga is lengyel. Nem értettem, de nem akartam, hogy egyedül maradjon, mikor azt láttam, hogy mindenki elkezdett ereszkedni a lejtőn. A többiek látták, hogy én leteszem a táskám, és leülök, hogy megvárjam a lányt, mire Derick hangosan szitkozódva veszekedni kezdett velem, hogy több mint egy hónapja együtt vagyunk, és én képes vagyok mindenbe beleszarva lemaradni, és nem velük együtt megérkezni a célhoz. Én nem szóltam egy rossz szót sem, csak annyit mondtam neki, hogy nem fogok senkit egyedül hagyni, Kasiát sem. Derick nem tágított, csak mikor azt mondtam, hogy 20 percen belül be fogjuk úgyis érni őket, ne aggódjon, és bár nem győztem meg, de továbbment végül. Nem tudom, hogy igaza volt e, vagy sem, de úgy éreztem, hogy ez a helyes döntés. Nem a megérkezés számít, nem ez a pillanat, amikor átlépjük a város határát, hanem az egész út, amit együtt éltünk át. Nem hiszem, hogy azért, mert lemaradok, ezzel bárkit is megfosztanának attól, ami már a miénk. Azt nem veheti el tőlünk már senki. Kasia hálás, de könnyes szemekkel nézett rám, mikor visszajött, de a sebes iram, amit diktáltam annak érdekében, hogy időben odaérjünk, gyorsan kitisztította a fejét. Egy idő után már hangosan nevetve és vigyorogva vágtunk át Santiago de Compostela utcáin. Szinte fel sem fogtam, az épületek csak elmosódtak mellettem, aztán egyszer csak ott állt a hatalmas katedrális. Épp mellette haladtunk el, amikor végre lelassíthattunk, és gyönyörű ír zenét hallottunk. Egy utcai zenész állt egy szűk utcában, és mosolyogva játszott egy gyönyörű kelta dallamot. Megérkeztem, ez nekem szólt, éreztem minden porcikámban. Forgott velem a világ, mikor kiléptem arra a hatalmas nagy térre, ahol mindenki fotókat készít, amit eddig csak képeslapokon, vagy a neten láttam. Gyönyörű volt. A többiek nevetve, mosolyogva ott feküdtek a tér közepén, és mikor megláttak minket, odaszaladtak és aztán mindenki egymás nyakába omlott. Sírtunk, nevettünk, majd megint sírtunk, de egy csöppnyi keserűség sem volt ezekben a könnyekben. Mikor kibontakoztam az ölelésekből, szembe álltam a katedrálissal, és csak néztem a tornyait. Csak akkor vettem észre, hogy még mindig folynak a könnyeim, mikor már fájni kezdett a szemem. Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot. Itt álok. Én. Megtettem 820 kilométert, több mint 10 kilót és ezernyi más terhet cipeltem magamon, és magamban, de végig csináltam. Volt, aki hitt bennem, volt, aki kinevetett, volt, aki értetlenkedve fogadta, mikor elindultam. Soha többé senkinek nem tartozom semmivel, soha semmilyen elvárásnak nem kell többé kényszeresen megfelelnem, a magam ura vagyok. Már tudom ki vagyok, mi vagyok, szembenéztem a múltammal, az összes fájdalmammal, örömömmel, a vágyaimmal, a vélt jövőmmel, de semmi és senki nem számít már, csak az, hogy itt vagyok most. Tudom, hogy mire vagyok képes, tudom, hogy milyen erő van bennem, szabadon érezhetek, leszámoltam minden bűntudattal és megbánással, és végre önmagamnak érzem magam, minden megjátszás, maszk, átverés vagy hazugság nélkül. Szabad vagyok. Felfoghatatlan. Gyönyörű. Tiszta. Annyi minden után, ami történt, itt állok, a könnyeim csak folynak, és azt érzem, hogy mennyire hálás vagyok… Hálát érzek, hogy élhetek, hogy itt lehetek, hogy ezt az egészet megélhetem. Nem tudom leírni, hogy milyen könnyed és csodálatos volt akkor, abban a percben, mert nem érzem, hogy bármilyen szó elég kifejező, vagy méltó lenne arra, hogy megközelítsék ezt az egészet. Önmagam teremtette boldogtalanságommal érkeztem az útra, az általam vert láncokat viselve általam önként elfogadott szerepben, szolgaként, rabként. És most úgy érzem, szabad emberként veszek levegőt. Ránéztem a többiekre, és láttam, ahogy mindegyikük másképpen éli meg azt, ami itt történt, és mikor elmúlt a pillanat heve, jeleztem, hogy keresnünk kell egy helyet, ahova lepakolhatjuk a táskákat, és bemehetnénk a misére. Végül nem találtunk semmilyen megfelelő helyet, de Czarek és Kasia jelezte, hogy tegyük le egy oszlop tövébe a cuccokat, ők vigyáznak majd rájuk, mert ők holnap is itt lesznek egész nap, nem kell most bemenniük. Hálálkodva elrohantunk a katedrális irányába, és mindenféle fájdalmat kiszorítva az elménkből tényleg futottunk, és időben meg is érkeztünk. Sajnáltam, hogy egy szót sem értek a spanyol miséből, de nem foglalkoztam vele egy gondolatnyi időnél tovább. Kerestem egy hűvös, magányos helyet egy oszlopsor mellett, elővettem azt a rózsafűzért, ami végig nálam volt, és a tenyerem közé csavartam. Halkan suttogva elmondtam a papomnak, akitől kaptam ezt az emléket, hogy végigcsináltam, amit megígértem, hogy mennyire sajnálom, hogy nem voltam képes megtalálni a hitemet, és megszegtem a szavamat. De már nem éreztem azt a sok rosszat, amit annak előtte, főleg önmagam felé, sokkal inkább éreztem úgy, hogy az Öregember büszke rám, és megbocsájt. Nem vártam meg a mise végét, magamban végiggondoltam az egész utat, felmerült a fejemben minden barátom és rokonom, és mindenki, akinek hálás vagyok, hogy velem voltak az út alatt, és csendben kimentem a katedrálisból. A két lengyelhez közben megérkezett a két litván zarándok társam is, így kellemes hallgatásban, de egyáltalán nem magányosan ülhettem le a táskákhoz, várva a többieket. Czarek törte meg végül a csendet, hogy az ő térképe említ egy eldugott és jó zarándokszállót, és ha azt megtaláltuk, elmehetnénk enni. A korgó gyomrom jelzett, hogy nagyon is helyesel, mire a litván srác, Artas, hozott nekünk egy jégkrémet, hogy addig se maradjunk éhen. Megjöttek aztán a többiek, így összeszedtük magunkat és megkerestük az egyházi zarándokszállót, ami viszont csak 1,5 óra múlva nyitott ki, de addig leültünk a fal tövébe, és végig beszélgettük az időt. Én rágyújtottam végre a győzelmi szivarra, és többen el is szívtuk azt. Egy nagyobb darab spanyol pap volt a hospitalerünk, aki először ismertette, hogy mi itt a rendszer, gratulált mindenkinek a sikeres úthoz, és egyesével regisztrált minket, majd az ágyainkhoz vezetett mindenkit. Elmentünk egy hivatal-szerű épületbe, ahol kiváltottuk a compostelánkat, ami egy tanúsítvány latinul arról, hogy végigcsináltuk az El Camino-t, aztán elmentünk vásárolni Gyurival és Kasiával. Ökörködtünk és sétáltunk egy keveset, majd visszamentünk a szállóra. Elmentem zuhanyozni, majd mire visszaértem az ágyamhoz, Kasia üzenete várt, hogy jöjjek ki a főtérre, a litvánokkal és Czarekkel ott várnak rám, és elmegyünk enni egy kebaboshoz. Így is lett, pár fotó után meg is kerestük az említett éttermet, ahol teleettük magunkat, majd beszélgettünk egy darabig. Jóllakott óvodásokként gurultunk vissza lassan a szállóhoz, ahol aztán megint előkerült jó pár üveg bor, amit az udvaron fogyasztottunk el, amihez csatlakozott a pap is, és közben megkért, hogy vegyünk részt a szokásos misén, ami különleges, mert egy az egyben zarándokoknak tartják itt helyben, és néhányunkat megkért arra is, hogy a saját nyelvünkön olvassunk fel egy szöveget. A magyart nekem osztották ki, a szlovákot Dericknek, a lengyelt Czarek, az olaszt Marcella kapta. Amikor odaértünk a kis kápolna bejáratához, egy nő állt a bejáratban, egy kosárral a kezében. A kosárban lapos kavicsok voltak, mindegyikre egy sárga nyílt volt festve, nekünk pedig választani kellett egyet. A pap aztán később megkért mindenkit, hogy helyezze ezeket az oltárra, és így is tettünk. 2 nyelven, spanyolul és angolul beszélt, és végig arról beszélt, hogy a Camino az élet útja, és micsoda bátor, komoly és nagy dolog amit véghez vittünk. Beszélt persze sok minden másról is azért, de nekem ez maradt meg leginkább, az egyházi része kevésbé. Felolvastam a pódiumon a többiekkel együtt végül a szövegrészemet, majd mindenki újabb csoportos ölelésben tört ki, ezzel zártuk le a misét. Végül visszavettük a köveinket az oltárról, és elindultunk elpakolni a cuccainkat és készülni a lefekvéshez. Már a fogamat mostam, mikor rájöttem, hogy pár óra múlva ébrednem kell, hogy elérjem a buszt, ami kivisz a reptérre. Még volt egy nagyobb beszélgetés, hülyéskedés, amiben mindenki részt vett, akivel együtt jöttünk, de aztán eljött az a perc, amikor el kellett búcsúznom ezektől az emberektől. Amikor felálltam az ágyamról, már mindenki tudta, hogy mi jön most, és többen könnyekben törtek ki megint. Gyuri csóválta a fejét, mert szerinte vele kellene tartanom az óceánhoz, és nem itt abbahagyni. Én csak mosolyogtam, és tudom, hogy sosem fogja elfogadni azt, hogy nekem ez volt a cél. Én ezt tűztem ki magam elé, és ezt is teljesítettem. Nem akartam kevesebbet, és nem akarok többet sem. Az én utam itt véget ért, és nem bántam meg a döntésemet, de éreztem, hogy nagyon fog a többiekkel együtt hiányozni. A két Anna megígértette velem, hogy nem tűnünk el, és találkozni fogunk Pesten, amikor csak tudunk. A szőke Annával még egy utolsó, komoly, mindent-tudó pillantást váltottunk. Czarek, aki egyfajta nagybácsi szerepet töltött be a csapat életében, mosolyogva kívánt nekem sok szerencsét a további életemhez. Francescoval nevetve ráztunk kezet, és azt kívántam neki, hogy jövőre jöjjön vissza, és csinálja végig az egész utat. Kasia nem volt hajlandó rendesen elbúcsúzni, azt kérte, keltsem fel hajnalban, amikor elmegyek. Marcella megölelt, és a vállamon sírt, és szipogva csak annyit mondott: „Marci, te egy csodálatos ember vagy.” Én erre azt válaszoltam kuncogva, hogy csodálatosan unalmas, de ő csak rázta a fejét, és még megszorított utoljára. Végül Ritától búcsúztam el, aki szintén könnyes szemekkel ölelt meg, és jókívánságokat suttogott. Azt mondtam neki, hogy vigyázzon a többiekre helyettem is, figyeljen rájuk. Hiányozni fognak. Aztán leoltották a villanyt, és ez volt az utolsó pillanat, hogy a többségüket élőben láttam. Túl gyorsan jött el a hajnal, óvatosan összeszedtem magam, a táskámat már előző nap este nagyjából összecsomagoltam. Felvettem az órámat, amit első nap vettem le a csuklómról, majd a szemüvegemet, amit Párizs óta nem használtam. Felkeltettem Kasiát, megöleltük egymást, majd halkan, nagy sóhajjal kiléptem az ajtón. Két magyar tartott velem a buszhoz, akik az óceántól jöttek vissza és szálltak meg itt, így nem kellett egyedül mennem. Még sötét volt, mikor megérkeztem a reptérre, és pár óra várakozás után már a sorban álltam, ami a repülő felé vezetett. Szokatlan volt az egész, de minden várakozás ellenére mégis a béke volt az az érzés, ami legbelül eltöltött. Gyorsan Barcelonába ért a gép, és gondoltam rá, hogy leadom a csomagomat valahol, és elmegyek sétálni egyet a városba, de amikor leültem enni egy reptéri gyorsétterembe, olyan ólmos fáradtság töltött el, hogy gyorsan elfelejtettem minden felfedezői ambíciómat. Jóllakottam kerestem egy szimpatikusan gusztustalan és kényelmetlen fém széket, és a legkülönbözőbb lehetetlen jógapózokban aludni próbáltam, ami félig meddig sikerült is olykor. 5 órával később elindultam, hogy becsekkoljak, és mikor már megtaláltam a kaput, ahonnan a gépem ment volna, kiírták, hogy 8 órát késik a járat, szíves elnézésemet kérik. Mivel már csomagom nem volt, azt gondoltam, hogy az újabb 8 órát nem tölthetem csak ücsörgéssel, úgyhogy bejártam minden elérhető helyett a reptérnek ezen a részén, megtanultam a vámmentes boltban minden termék spanyol nevét és árát, és volt ott egy makett kiállítás is, szóval ott is elidőztem. Aztán mikor már mindent kipróbáltam, azzal szórakoztattam magam, hogy az embereket nézem, elemzem, vagy épp hallgatom, ahogy beszélnek, ugyanis több magyar is volt a kapu környékén. Furcsa volt idegen emberek magyarját hallani, az pedig még furcsább, ahogy viselkedtek, vagy beszéltek. Feszültek és idegesek voltak, türelmetlenek, veszekedtek, minden bajuk volt, mindennel bajuk volt. Megfordult a fejemben, hogy megszólítom valamelyiküket, de inkább kerestem egy éttermet itt is, és elmentem enni. Végül este tíz körül megérkezett a gépem, és pár üvöltő spanyol kisgyerek és 3 szlovák úriember horkolásának társaságában Budapest felé vettem az irányt. Éjfél után érkeztem, a reptérre kijöttek értem a szüleim, és velük volt a bátyám, aminek külön nagyon örültem. Mikor beszálltam a kocsiba, és hallgattam, ahogy beszélnek, azt vettem észre, hogy a gondolataim nem itt, hanem az óceán felé tartó barátaim mellett vannak, és mosolygom. Micsoda kaland volt! És most itt ülök, Győr felé tartok, és olyan, mintha csak egy álom lett volna az egész. Azt leszámítva, hogy lefogytam, kinőtt a szakállam és a bajszom, hosszabb a hajam, lebarnult a bőröm, és tele vagyok tapasztalattal egy olyan út után, amin egy nap egy évnek tűnt. Szabad ember vagyok. Ez az út véget ért, de talán kezdődik egy másik, azok után, hogy ennyi minden átértékelődött. Végül hazaértem. Hova tovább?

2013. 08. 04.                                         Melide – Arca O Pino

Szokásos kora reggeli ébredés, bár ma reggel kifejezetten problémáim voltak ezzel, mert a tegnapi bor ugyan segített elaludni, de a felkelésben inkább csak hátráltatott, és éreztem, hogy a sajgó fejem maximálisan egyetért velem. Hatalmas zaj és tömeg fogadott a folyosókon, nagyon szokatlan volt az egész. Czarek már javában tevékenykedett, de láttam, hogy valami nincsen rendben. Kérdeztem, hogy mi a baj, azt mondta, hogy rettenetesen fáj a térde, ugyanaz a probléma gyötri még mindig, ami miatt napokkal ezelőtt leszakadt tőlünk. Eszembe jutott, hogy az első héten vettem egy olyan kenőcsöt, ami kifejezetten ilyen fajta fájdalmakra van, ezért felszaladtam (már amennyire esetemben lehet szaladgálásról ilyen állapotban beszélni, nagyjából hasonlított inkább egy gatyájába tojt öregember holdkóros kacsázásához) a cuccaimhoz, és odaadtam Czareknek az alig használt palackot. Kerek szemekkel meredt rám, hogy nem adhatom neki ezt oda, mi van, ha pont ma esik valami bajom, és szükségem lesz erre? Megráztam a fejem, jelezve, hogy nem hiszem, hogy bármi gond lenne, de nem is érdekel különösebben. A vállam kínoz kíméletlenül már jó ideje, de az elmúlt napok megváltoztattak annyira, hogy ne foglalkoztasson ez a kelleténél többet. Sokkal jobban fáj a tudat, hogy közeledünk valami olyasminek a végéhez, amit még fel sem fogtunk. Marcella, Kasia, Gyuri és Francesco közben már útrakész volt, a két Anna, Derick és Rita pedig már rég elmentek, igyekezve megelőzni a sok divat-zarándokot, turistát. Kasia már az út elején morgott a szokatlanul sok ember miatt, de igyekeztem békítő lenni, elterelni a gondolatait. Az első szakaszokon nagyjából együtt maradt a reggeli csapat, aztán szépen lassan elkezdtünk elszakadozni egymástól, bár a fogyatkozó erőnk és különböző teherbírásunk miatt többször előfordult, hogy újra találkoztunk egymással. Igyekeztem egy jövendőbeli pszichológushoz méltó nyugalommal viseltetni a turistákkal szemben, de egy idő után elpattant bennem valami. A megszokott galíciai tájak, hegyek, völgyek és aprócska falvak romantikája vegyült valami olyasmivel, amit nem tapasztaltam még az út során. Az erdők visszhangoztak az artikulálatlan üvöltő és skandáló ál-zarándokoktól, a falvakban mozdulni nem lehet az 50 fős csoportokba verődött egyen-pólóban rohangászó emberektől, a hegyek tetején, amikor kifújnám magam, többször rám kiabálnak, hogy húzzak odébb, mert belelógok a képbe. Pont amikor valami igen szaftos káromkodáson gondolkodtam egy hegymenet végén Kasia mellett, beszélve arról, hogy mennyire dühítő ez, és még sok más nem Camino-ra való viselkedés, elém lépett egy igencsak dagadt amerikai akcentussal beszélő nő, és számon kérte rajtam azt, hogy hogy vagyok képes beszélni egy lejtőn felfelé. Csak pislogtam, mert nem értettem a kérdést, így Kasia válaszolt helyettem: megszoktuk már, így nem fut ki minden levegő a tüdőnkből. Erre a nő háborgott, hogy miért nézzük le, hiszen ő is úton van már két kerek napja, és pontosan tudja, hogy milyen úton lenni. Rengeteg mindent mondhattam volna, éreztem, hogy kavarognak bennem az érzelmek, az értetlenséggel vagy a fanyar humorral együtt, de egyszerűen csak ittam egy kortyot a kulacsomból, majd szó nélkül otthagytam a hápogó nőszemélyt. Nem vagyok hajlandó arra, hogy bármiféle energiát fecséreljek az ilyenfajta marhaságokra. Kasia jót nevetett, lehet, hogy vágtam valamilyen arcot, vagy talán a helyzet abszurditására reagált így, nem tudom. Nem is érdekes. Szépen lassan elértünk az út feléhez, ahol már úgy éreztük, hogy a zajongó, harsogó és bosszantó tömegeket lehagytuk, majd közeledtünk egy nagyobbacska város, Arzúa felé. Felzárkóztunk az előttünk haladó Gyuri és Marcella mellé, és elkezdtünk nosztalgiázni az út elejéről. Végigvettük azokat a barátainkat, akiket itt ismertük meg, és azon morfondíroztunk, hogy vajon mi lehet most velük. Számba vettük, hogy ki adta fel, kinek kellett hazamennie, ki ment előre, és ki szakadt le mögöttünk. Épp egy mondatom közepén voltam, amikor hatalmas kiáltás és nevetés harsant fel mellettem, és mikor oldalra néztem, megláttam a spanyol Annát, de most elmaradhatatlan társa, a lengyel Monica nélkül. Sokkal meggyötörtebb volt, mint mikor elváltunk a Meseta első napján, de ezen kívül úgy tűnt, hogy kutya baja, és még mindig olyan provokatív és nagyszájú, mint mindig. Nagy ölelkezések, nevetések, és rengeteg kérdés közepette letelepedtünk egy bar teraszára, ami pont árnyékban volt, így nem a gyilkos napfényben kellett ücsörögnünk. Hihetetlen érzés volt, hogy épp mikor a többiekről beszélünk, akkor bukkan fel egyikük, és az is, hogy a tapasztalatai, vagy az, amiket látott, átélt, szinte megegyeztek a mi gondolatainkkal. Az enyémmel. Emlékszem amikor Robinnal beszéltünk még arról, hogy mi lehet az, ami a legjobban csapattá, barátokká képes kovácsolni több embert, olyanokat, akiknek semmiféle közük nincs egymáshoz, csupán annyi, hogy egy helyen vannak, egy időben. A szenvedés? A közös tapasztalatok? Az, hogy mindegyikőnket valami ideűzte? A spiritualitás? A közös hit? Micsoda? Van egy olyan érzésem, hogy nem most fogom megtalálni a választ, hanem egyszer majd otthon, ha hazatérek. A bárnál a spanyolok bosszús arccal néztek ránk, kérdeztem is Annát, hogy mi lehet ennek az oka. Erre ő jót nevetve felhajtotta a sörét, és közölte, hogy a magyarok megint nyertek vízilabdában. Gyurival erre örömujjongásban törtünk ki, mondanom sem kell, hogy a környezetünk még bosszúsabban méregettek minket, mint annak előtte. A legyőzöttek gőgje, háh!! Hatalmas nevetések után újra elindultunk, hogy befejezhessük a napot, már délután volt, és még át kellett verekednünk magunkat egy nagyobb erdőn. Anna jött tovább innentől velünk, mesélve a történeteket, amik az után történtek, hogy különváltunk. Így megtudtuk mi volt Janival és Julival, Monicával, a belgákkal, és a többiekkel. Nem mindent ugyan, de még így is többet, mint reméltük. Az erdőben megint találkoztunk egy hangoskodó nagyobb csapattal, mire Anna hangos méltatlankodások közepette próbálta őket kikerülni, ugyanis a csapat nem nagyon foglalkozott azzal, hogy átengedjenek minket. A jelzések egyre furcsábbak voltak. Elindultunk egy irányba, és pár száz méteren belül egy teljesen másik irány felé akart minket vinni egy másik nyíl. Közben összeszedtünk Francesco-t is, aki a helyiektől igyekezett kideríteni, hogy akkor most merre is kéne mennünk. A helyiek eligazítottak minket, de azt mondták, ne menjünk most már tovább, mert nem lesz helyünk Arcában. Ennek ellenére tovább mentünk, nem akartam én sem pont a kitűzött cél előtt megtorpanni. Pont, mikor már a társaság az utolsókat nyögte, elkezdett felfelé vezetni az út. Kasia már alig állt a lábán, Annát a válla kínozta, Marcella térde pedig ijesztő kinézetével hozta rá a frászt. Próbáltam mondogatni nekik, hogy bírják ki, maximum csak 1 kilométerről lehet szó, talán icipicit többről, de hallottam a saját hangomat, a fáradtság miatt úgy éreztem, hogy nevetségesen hangzom, ennek ellenére buzdítottam tovább őket, Francesco és Gyuri pedig messze lemaradtak. Mikor megérkeztünk, megértettük miről beszéltek az előző faluban. Arca O Pinoban irgalmatlanul sok ember fogadott minket, és én hangos röhögésben törtem ki, amikor kiderült, hogy abban a városban, ami közvetlen az ezer éves zarándoklat végállomása előtt fekszik, egy olyan hely, ahol évente 3 millió ember megfordul, ahol nem csak zarándokok, hanem turisták, és sok más látogató is érkezik, ráadásul épp fesztivál illetve ünnepi időszak is van, egy nyomorult nem privát zarándokszállóval büszkélkedhet, ahol kereken 120 ember fér el. Gratulálok. Na mindegy, nem érdekelt már, hogy hol, csak leülhessek. Czarek, aki már előttünk megérkezett, pont az utolsó ágyat tudta megszerezni, amit aztán rögtön fel is ajánlott Ritának, de ő elutasította, majd továbbment. Előkaptam a térképemet, mert rossz érzésem volt, és azt láttam, hogy semmiféle szálláslehetőség nincsen a Santiago-ig vezető 21 kilométeres szakaszon. A két Anna természetesen nagyon aggódott érte, telefonon is keresték, én azzal próbáltam nyugtatni őket, hogy lehet, hogy egy kis faluban egy helyi megengedi, hogy meghúzza magát ott estére. A spanyol Anna és Marcella közben eltűnt, de az akkor felbukkanó, rég nem látott magyar pár, Jani és Juli elmondták, hogy találkoztak velük a városban, és találtak egy drága privátszállót, ahol úgy szálltak végül meg, hogy egy szobát kivettek hatan, miután rádumálták a tulajt, hogy engedékeny legyen. Gyuri is befutott közben, neki felajánlotta az egyik Anna az ágyát, mert meg tudták úgy oldani, hogy egy ágyban aludjon a két lány. Már csak Kasiának és nekem nem volt helyem. Viszont Kasiának volt egy sátra az egész út alatt, amit még csak egyszer használt. Megdumáltuk a hospitalerrel, hogy kifizetjük a 10 euro-t, csak had verhessük fel a sátrat valahol a füves részen a zarándokszálló előtt. Végül különösebb szópárbaj nélkül beadta a derekát a néni, így megnyugodhattam végül én is, hogy lesz hol ma este aludnom. Annyira fáradt voltam, hogy csak ételre és meleg zuhanyra vágytam, mielőtt felállítjuk a sátrat. Nem a legmegfelelőbb volt a terep, mert lejtett az egész, láthatóan nem arra találták ki, hogy bárki is sátrat verjen oda fel (miért is lennének illúzióink), de megoldottuk, szerencsére Kasia ügyesnek bizonyult, én meg segítettem, ahogy tudtam. Czarekkel és a lányokkal együtt főzni kezdtünk, előpakoltunk minden használhatót, ami még megmaradt a táskáinkban, és a végére egész sok kaját sikerült gyártani. Czarek nem bírta megenni amit ő csinált, így azt is mi ettük meg Kasiával, a lányok és Derick pedig valamiféle tejberizsen nyammogtak, amit Derick nem győzött elég hangosan kritizálni. Páran be akartak menni a városban lévő vásárra körülnézni, nekem viszont semmi motivációm nem volt, hogy tele hassal egy centit is mozduljak. Elkértem Kasia telefonját, ha már ő úgy is elment, és zenét hallgattam, mialatt próbáltam rendszerezni a gondolataimat. 1 óra múlva Jani és Juli is csatlakozott hozzám, ami borzasztóan jól esett, mert kezdtem nagyon pocsékul érezni magam a rengeteg ismeretlen hangoskodó turista között. Túl tiszták, túl kipihentek, túlságosan is mások voltak, és az elején próbáltam néhányukkal beszédbe elegyedni, de bizalmatlannak is bizonyultak. Az egészben azért annyi megnyugtató dolog volt, hogy legalább nem az én saját rosszindulatomról van itt szó, mert ettől is féltem. A legfájdalmasabb pontja az volt a mai napnak, amikor arról kezdtünk el beszélgetni, hogy ki hogyan tervezi a hazamenetelt. Annyira megszoktam már ezt az életvitelt, hogy az élet egyszerű és letisztult, és bár mindig meg kell küzdeni, és minden napra az erőm végét járom, mégis annyira... tiszta az egész. Mi lesz otthon, ezen gondolkodtam sokat, de most már korántsem érdekel annyira. Hogy fogok tudni kiszakadni ebből, itt, ami körülvesz? Ez most a kérdés. Elhagyni azt az utat, amin én küzdöttem, amin velem küzdöttek, és ahol mindenki önmaga lehetett. Mi változott? Hogy változtam? Miért nem akarok most már olyan vehemensen hazamenni, hiszen számoltam a napokat! Először zavaró tényezők jönnek be a képbe, mint ez a sok ember Santiagohoz közel, most meg ez. Kegyetlen tréfa ez, és még nem tudom, hogyan fordíthatnám önmagam építésére. Amikor megjöttek a többiek, szótlanul vonult mindenki aludni. Kasia látta az arcomon, hogy ugyanazok a gondolatok gyötörnek engem is, mint később kiderült, őt is. Aztán lefekvés előtt kiszakadt minden belőlem és belőle is. Sokáig beszélgettünk, és amikor már nem volt miről beszélni, akkor nevettettük egymást vagy meséltünk, amikor ebből a szusszból is kifogytunk akkor csak hallgattunk, és néztünk ki a fejünkből. Éreztem, hogy nagyon késő lehet már, így javasoltam, hogy aludjunk. Berakott a lengyel lány még egy utolsó zenét, egy Fandango című film esküvő jelenetének a zenéjét, ami megnyugtatta mindkettőnk zaklatott lelkét, és így merültünk el végül álmatlan álomba.

2013. 08. 03.                                     O Hospital – Melide

Megszokásból kora reggel ébredtünk, annak ellenére, hogy minden porcikám kegyetlenül tiltakozott az ellen, hogy kikászálódjak az ágyból. Először nem vettem tudomást az ébresztőkről vagy a zarándokok megszokott zörgéséről, de okosan megkértem még lefekvéskor Kasiát, hogy mindenképpen keltsen fel. Így is lett, a lengyel lány nem hagyott végül, ezért szép lilakarikás szemekkel vágtunk neki a sötétnek. Mivel a fejlámpám továbbra is úgy döntött, hogy nem fog működni, Kasiával igyekeztünk lépést tartani Ritával és Lenevel, legalább addig, amíg a szürkületben már magunktól is tudunk haladni. Nagyon álmos voltam egész út alatt, de az egyetemi órákkal ellentétben, ahol képes vagyok ülve elaludni, itt a folyamatos fizikai igénybevétel kényszerít arra, hogy ébren maradjak. Talán ezért fordulhatott elő, hogy nagyon gyakran azt éreztem ma, hogy ébren álmodom. Olyan dolgokat véltem felfedezni illetve látni az egymásba éri falvak és hosszú erdei ösvények mentén, amikről a józan eszem tudta, hogy nincs ott, de most már semmi erőm nem volt arra, hogy megrázzam magam, és elmulasszam az egészet, ezért csak akkor tudtam kizökkenni, amikor Kasia beszélt hozzám. Érezhette, hogy nem nagyon vagyok magamnál, ezért többször játszott velem, talányokat adott fel, hogy használjam az agyam valami értelmesre, és ne adjam meg magam az „árnyékoknak”… Mert ezek végül is árnyékok, a saját elmém árnyékai, ha úgy veszem. Igyekszem felvenni Kasia lassú tempóját, vagy ha elhúztam tőle, akkor leültem pihenni, míg megvártam a hatalmas táskával közlekedő zarándok-lánykát. Sokat mesélt ma a nővéréről, és hogy milyen különleges kapcsolatban vannak, hogy mennyire hiányzik neki, és mennyire szereti. Ahogy hallgattam, folyamatosan elterelődtek a gondolataim, és a mentális állapotom újabb mélypontra süllyedt. Rátapintott ezzel a témával egy önmagam által tudatosan letiltott, tabuként kezelt részre az életemben. Én nem vagyok jóban a nővéremmel. Vagy ő nincs jóban velem, vagy egyikünk sincs a másikkal, teljesen mindegy. Ez a kis könyv nem lenne elég arra, hogyha belemennék a pszichológiai elemzésébe a nővéremnek, vagy a kettőnk kapcsolatának, de attól még a lényeg mindig ugyanaz marad, hogy milyen érzelmeket vált ez ki, milyen következményekkel jár, és hogy miért nem tudunk előre jutni, bár ez inkább kérdés, semmint lényeg. Ezek elől mindig elmenekültem. Ezaz. Menekültem mindig az érzelmek elől, vagy a szőnyeg alá sepertem őket, mert nem tudok velük mit kezdeni. Mi az isten értelme van annak, hogyha mondjuk a múlton siránkozom, nem tudom megoldani, konstans rosszkedvre és boldogtalanságra ítél, ha törődöm vele, akkor meg mire jó, ha foglalkozom a dologgal? Így gondolkodtam. Legyen szó a lengyel szerelemről vagy bármelyik párkapcsolatomról, az életem fontosabb negatív történéseiről, vagy bármiről. Nem tudok mit kezdeni az érzelmi síkkal, ezért nem is foglalkozom vele, a végletekig racionalizálom, hogy mit kell az adott helyzetben tenni, amit természetesen nem követ az érzelmi rész… Most viszont, hogy itt vagyok, és folyamatosan szembenézek mindezzel, amit elzártam magamban, kezd egy kicsit túl sok lenni. Fáradt vagyok. Azon gondolkodtam, hogy vajon mit gondolhat most Réka? Komolyan veszi e vajon ezt az egész Camino dolgot, vagy csak legyint? Soha nem tudtam vele leülni beszélgetni rendesen, de erről azt hiszem én is tehetek. Arra gondolok, amit a bátyám mellett is a mai napig előfordul, hogy érzek. Amikor a társaságában vagyok, hirtelen mintha megint 14 lennék, egy kisgyerek, aki fel szeretné kelteni az idősebb testvérei figyelmét valamivel. Ezzel persze csak lejáratom magam sorozatosan, és ahelyett, hogy megmutatnám, hogy már nagyon régen nem vagyok kisgyerek, sőt, olyan dolgokat is megéltem, vagy megélek, amiről lehet, hogy a nővéremnek fogalma sincsen. Bizonyítani neki valamit, bármit. Annyi mindent tudnék neki mesélni, de kéne egy olyan szemüveg, amire akkor is gondoltam, mikor a barátaim körül jártak a gondolataim. Egy olyan szemüveg, amit ha felvesz valaki, az én szememmel látja a világot, az én érzéseimet érzi. Mennyivel könnyebb lenne, ha létezne egy ilyen dolog, de ehelyett egy dolog marad, a kommunikáció. Csak úgy elég nehéz, ha valakivel képtelen vagyok erre. Nem is tudom már mikor beszéltünk egymással önszántunkból. Ezt a marhaságot. Van egy nővérem, de semmit sem tudunk egymásról, azokat az információkat, amiket tudunk, azokat a család többi tagjától szerezzük be, sosem egymástól. Francba a pszichológiával, én ezt az egészet nem értem. Miért nem lehet felülemelkedni a kicsinyes sértettségeken, emlékeken, miért nem lehet egyszerűen és tisztán látni az egészet? Dühöngeni van kedvem, még szerencse, hogy találtam egy zugot, ahol senki sincs, és nyugodtan tudok írni. Dühös vagyok rá, dühös vagyok a helyzetre, de legfőképpen magamra vagyok dühös. Ennek az egésznek semmi értelme, inkább folytatom a nap további eseményeivel, mert csak ingerültebb leszek, nem tudok tiszta fejjel egyelőre erről gondolkodni.

A lassú tempó miatt Gyuri a táv felénél beért minket, és hármasban mentünk tovább. Kedvenc zenéket mutogatott az iphonról, amihez aztán Kasia is csatlakozott, mutogatta, hogy énekelt egyszer magyarul is, aztán valamiért Gyurival elkezdtünk magyar dalokat énekelni. Volt ott népdal, mint a „tavaszi szél”, de daloltunk Bikinit (azt hiszem az eredeti dal az övék) és Republikot is. Kasiának nagyon tetszett, titokban felvette a népdalos részeket. Minél inkább haladtunk, annál inkább sikerült feloldódnom, kiverni a fejemből a nyomasztó gondolatokat, és elkezdtem nagyon jól érezni magam. Gyuri sokat változott az út alatt, sokkal kevésbé bosszant fel az ilyen olyan dolgaival, vagy az is lehet, hogy nemes egyszerűséggel csak megszoktam, és elfogadom, bár ez lehet túl szép gondolat. Elég sok mindent megélt már ő is itt az úton. Elkezdtünk ökörködni egy két falu közötti szakaszon, hogy menet közben különféle zenékre táncoltunk, jól fejbe is vertem magam Gyuri sétabotjával, mikor a tánclépések között hadonásztam vele, mint egy szerencsétlen, de hatalmas nevetés volt a vigaszdíj. A nap akkor fordult át másik irányba megint, mikor egy középkorú férfi erős magyar akcentussal pénzt kért tőlünk egy erdő előtt. Gyuri is felismerte a magyar beütést, és magyarul kezdett beszélgetni vele. Egy olyan fickó volt, aki pár száz euróval, profi felszereléssel és egy sátorral indult neki, és úgy tervezte, hogy hazastoppol. Szép elképzelés, de Spanyolországban illegális stoppolni, ezért nem is nagyon vesznek fel esetleges stopposokat, csak nagyon nagyon ritkán. A pénze elfogyott, és most úgy döntött, hogy visszasétál még egy hónap alatt Saint Jeanba, és ott stoppol tovább. Elhűltünk Gyurival, és közöltük, hogy ez nagyon nem lesz így jó, megadtam neki a Camino klub elnökének a telefonszámát, hátha tud valami ismerőst, aki segíthet a fickón, illetve odaadtam a spanyolországi magyar konzulátus telefonszámát is, hogy végszükség esetén őket is fel lehetne hívni, hogy „kimentsék”. Meg adtunk neki aprópénzt, majd mentünk tovább. Nem kellett kimondanunk, de mind a hárman ugyanarra gondoltunk: nemsokára elérjük Santiago-t. Néma csendben folytattuk az utat, mindenki magába fordult, hogy megeméssze ezt az információt, aztán el is szakadtunk egymástól. Számoltam a visszamaradt napokat, és nagyon vágyom haza, ez igaz, de valahogy mégsem akarom itt hagyni az utat. Furcsa. Mi lesz otthon? Mi lesz velem otthon? Mit fogok csinálni? Hogy fogok látni, hogy fognak engem látni? Elhatároztam, hogy leszarom, és nem fogok ilyen kérdéseket feltenni magamban, mert teljesen felesleges ezen agyalni. Lesz ami lesz, ha napokon belül véget ér a Camino, akkor ki fogom hozni ezekből a napokból a maximumot. Megérkeztünk Melidébe, olyan délután 2 táján, de hirtelen összezavarodtunk, hogy hol van a mi zarándokszállásunk. Mikor a telefont használtam volna, hogy felkeressek valakit, hogy merre kell menni, megjelent a két Anna, Derick társaságában, épp boltba mentek. Nagy ölelkezések után elirányítottak minket a belváros egy szűk utcájához, ahol végül megtaláltuk a 200 fős zarándokszállásunkat. Szembesültünk azzal, hogy bár nagy és tágas a konyha, a tulajék szándékosan kispórolták belőle a felszerelést, hogy ne tudjunk főzni, és mindenki a szomszédos éttermekben költsön el minél több eurót. Ennyit a zarándok feelingről. Szerencsére találtunk megoldást, szereztünk más zarándokoktól mélyebb és nagyobb csajkákat, amiben instant tésztát főztünk ki Kasiával, és azt lapátoltuk szélsebesen az arcunkba, némi kenyér és olívabogyó kíséretében, ami elmaradhatatlan kellékké vált a kajálásokhoz. Marcella egy kisebb veszekedés árán (mert nem nagyon akart segíteni) megtudta a hospitalerünktől, hogy hol tudunk nyomtatni, mert még mindig nem nyomtattam ki a Leonban megvásárolt repülőjegyeket. Megkerestük a helyet, és megoldottuk, majd pár kólával gazdagabban visszamentünk a szállásra. Kiderült, hogy Czarek ugyanazon az emeleten kapott ágyat ahol mi, és volt egy külön részlegünk, ahol Kasia, Marcella, Francesco, Gyuri és én aludtunk. miután besötétedett megjelent 2 üveg borral, hogy akkor ezt itt és most el kéne fogyasztanunk, mert fene se akarja cipelni őket, úgyhogy kizárólag empátiából könnyítettünk a terhén. A második pohárnál mindenkinek a fejébe szállt a bor, és egyre viccesebb történetek kerültek elő, amik között legalább 10 perces szüneteket kellett hagynunk, mivel senki nem bírt beszélni vagy figyelni a görnyedten röhögéstől. Különösen azt a sztorit szerettük és fűztük a fejünkben tovább, amit Gyuri mesélt, ami egy barátjával történt. Az illető annak rendje és módja szerint berúgott egy szórakozóhelyen, nagyon rosszul lett, és kiszaladt a WC-be hányni. Mindegyik fülke zárva volt, de hősünk már nagyon nem bírta a cuccot magában tartani, ezért berúgott egy véletlenszerűen kiválasztott ajtót beszakítva ezzel az ajtót, és az éppen ott nagydolgát végző emberkét jól lehányta. Majd miután a gyomra kiürült, hirtelen átfutott az agyán, hogy ő mennyire dühös lenne, ha valaki nem hogy ráront kábelfektetés közben, de még le is okádja a folyamat közepén, ezért hirtelen ötlettől vezérelve leütötte a szerencsétlen áldozatát. Annyira lesokkolt minket a történet, hogy perceknek tűnő pillanatokig csak ültünk elképedten, és próbáltuk elképzelni, hogy ránk rúgnak egy zárt ajtót, lehánynak, majd leütnek, egy szórakozóhely budijának kellős közepén. Visító röhögésben tört ki nem hogy a mi részlegünk, de az egész környék, és innentől nem is bírtunk nagyon beszélni, mert röhögő görcsben fetrengett mindenki, egyedül Marcella zsémbeskedett, mert ő inkább találta gusztustalannak az egészet, semmint viccesnek. Na ebből szegény rosszul jött ki, mert belevettük a történetbe őt is, de aztán a folytatásban már szerepelt a CIA, rendőrkommandósok, Gyuri, mint a történet igazi hőse, több titkos-ügynök, és pár órának álcázott kommunikátor. Becsíptünk na… Miután már tudtunk levegőt venni és a bor is elfogyott, elkezdtünk lefekvéshez készülődni, bár halva született ötlet volt, hogy időben lefeküdjünk, mert a turistának csúfolt, nem zarándok emberek, akik csak maximum 60 kilométert tesznek meg az egész Caminoból, nem nagyon tartották magukat a zarándok etiketthez. Szerencsére még megvolt a füldugóm, és a bor is megtette a hatását, úgyhogy testvérekkel, borral, szórakozóhelyek mellékhelységeivel, meg mindenféle indokolatlan gondolattal a fejemben aludtam végül el.

2013. 08. 02.                                  Barbadelo – O Hospital

Lefekvés előtt, mikor mostuk a fogunkat Gyurival, Kasia lelocsolt minket, majd elégedetten távozni készült, mikor Gyurival egymásra néztünk, és egy fogkrémes vigyor kíséretében megragadtuk a pofátlan lengyel kislányt, és megfürdettük az egyik zuhanykabinban. Azt hiszem többet nem locsol le minket. Kifejezetten jó éjszaka volt, senki nem horkolt túl hangosan, így a reggeli ébredés a szokásosnál nem okozott problémát. Vaksötétben készülődtünk, próbáltam pár kekszet legyömöszölni a torkomon, majd vártam a többieket a szállás terasz részén, miközben németül társalogtam 2 német zarándokkal, amikor ők cigiztek. Nem vagyok biztos benne, hogy a némettanárom, aki egyben az osztályfőnököm is volt gimiben, vajon a haját tépné, vagy büszke lenne. Valószínűleg a kettő egy időben történne meg. Mivel csak nem akart kivilágosodni, egy nagyobb csoportban indultunk el, fejlámpások köré tömörülve, hogy ne essünk hasra már az első szakasz elején. Mikor már egyedül is elboldogultunk, és az a kevés köd is, ami volt, felszállt, teljesen szétszakadt a csapat. Én végül Kasia mellett maradtam, tovább hallgatva a történeteit, melyek vagy a családi dolgairól, vagy a hollandiai kalandjairól szóltak. Egy kétszer én is meséltem neki valamit, de sokkal szívesebben hallgattam, semmint, hogy én beszéljek. A mai útról kevés dolgot tudok elmondani. Érdekes, hogy amióta Galíciában vagyunk, egyre inkább jellemzővé válik az, hogy kisebb tanyák, falvak egymásba olvadnak, egyik pillanatban fák között mész, aztán kőfalak mentén találod magad omladozó házak mellett, majd megint pár méteren fák egy domboldalon, majd egy újabb falun megyünk keresztül. Az állati ürülék szaga most már maximálisan megszokottá vált, és amikor megjegyeztem ezt a többieknek, megnyugodtak, hogy nem csak a saját rosszindulatukról van szó, hanem tényleg rohadtul büdös van. Gyönyörű vad tájakon haladtunk keresztül olykor, a kilátás elképesztő, az idő is bőven elviselhető, és a nap sem tud meggyilkolni, mivel a legtöbb szakaszon fák alatt haladunk. Azért van ennek a szarszagnak egy kis romantikája, bár hiányozni nem fog, ha hazamegyek. Galícia, a kelták, a barátságtalan hospitalerek, a gyönyörű táj, és a szarszag hazája. Ezen Kasia jót nevetett, és maradéktalanul egyetértett. Komolyra fordítva a szót, tényleg nem tudok sok mindent azon kívül elmondani a mairól, minthogy szép és fárasztó. Megérkeztünk Portomarín városához, ami a nevéből is látszik, egy folyó menti kikötőváros. Hatalmas hídja volt, és irgalmatlan vastag folyó futott sebesen alatta. A híd közepén elfogott a vágy, hogy ugorjak egy hatalmasat. Aztán elmúlt. Kasia elment egy erődszerű templomhoz, hogy szerez pecsétet, én közben pedig a térképet tanulmányoztam. A mai úti célunk nem lehet nagyobb pár lakóháznál és egy bárnál, így javasoltam, hogy menjünk el vásárolni enni valamit, mert nem akarok folyton 10 eurót költeni egy zarándok menüre, ha jól akarok lakni, és a vegetariánus kosztból is egy életre elegem van, bármennyire is jó szívvel adták. A bolt előtt találkoztunk a két Annával és Derickkel, akik épp akkor indultak tovább. Vásárlás után haladtunk szépen tovább, újabb hidakon átkelve. A térképen már láttam, de akkor újra konstatáltam, hogy innentől legalább 12 kilométer hegymászás fog ránk várni. Nem bírtam Kasia lassú tempóját, lehagytam, gondoltam megvárom majd egy kisváros bárjánál. A hegyen eleredt az eső, ezért behúzódtam nem sokkal a cél előtt Gonzar mellett egy bárba, és ott vártam legalább egy órát, de Kasia nem volt sehol. Közben a német lány (talán Lene?), és Rita érkezett meg, majd elmondták, hogy Kasia egy fa tövében összeroskadtan pihen valahol a lejtő közepén. No, gondoltam szép, akkor megyek tovább, majd találkozunk a végén, mindenki járja csak a saját útját a saját tempójában. Így érkeztem O Hospital valóban 6 házból álló településére, egy 22 ágyas albergue-hez. Eszembe jutott, hogy a napokban van az unokabátyám esküvője, gondoltam jól esne nekik, ha telefonálnék egyet, és gratulálok az eseményhez, ha már nem vagyok ott, hogy személyesen megtegyem. Esküvő, jóég… Emlékszem, egy anyai unokanővérem, Anka esküvőjén kaptam meg a rokonoktól, hogy lassan illene az enyémre is készülni. Mondom ha kerítetek nekem megfelelő jelöltet, tőlem azt csináltok amit akartok. Erre azt mondta a nagybátyám, hogy az én koromban már az első feleségével volt javában. Morogva lenyeltem a kézenfekvő megjegyzést, és inkább az italpult felé vettem az irányt. Ismétlés volt apa egy rezidens kollegájának az esküvőjén is, csak ott nem kaptam megjegyzést, csak magamtól. Gyönyörű volt az egész, de utáltam magam, mert egyedül vagyok, mindenki más, aki körülvesz, pedig a párjával élvezi az estét. Innen visszagondolva mekkora hülyeségnek tartom az egész akkori viselkedésemet. Ez az igazán ledöbbentő. Mintha az emlékeim nem az enyémek lennének. Úgy tekintek múltbéli önmagamra, mint egy idegenre. Tudom az indokokat, de nem értem a viselkedést. Persze ehhez egyáltalán nem kell egy Camino-t elkezdeni, gondolom én. De ha nem jöttem volna el, eljutok e azokra a következtetésekre, amikre eljutottam? Kezdek kicsit megzakkanni. Nem kellett eljönni a Caminora, de ahhoz, hogy ezt megtudjam, el kellett jönnöm. Najó, ezt így levegőben hagynám. Igazam volt, unokabátyám nagyon örült, hogy beszélgettünk kicsit, sajnálkoztak, hogy nem jutok el az esküvőre, de egy rossz szót nem hallottam tőlük. Jó utat kívántak, és mire leraktam a telefont, ott ácsorgott Kasia is. Kiderült, hogy nem csak a fáradtság miatt kuporgott egy fa alatt, hanem mert kiderült egy rokonáról, hogy rákos lett. Az emberek épp az ilyen sokkokat jönnek feldolgozni ide, ő mégis itt kapja ezt meg. Beteg egy játék ez. A nap további része sok beszélgetéssel, közös evéssel, fényképek készítésével telt, közben elkezdtük Kasiát magyarra tanítani, akinek szivacs agya van, és pillanatok alatt megtanult alap dolgokat. Lefekvéskor, pont még naplóírás előtt a mellettem fekvő német lánnyal is sokat beszélgettem. Elmondta, hogy az út utolsó hetét csinálja csak meg, ahogy Francesco is, megnézik, hogy mennyire bírják, milyen ez az egész, és jövőre, vagy az azt követő évben eljönnek, és megcsinálják az egészet. Egy kicsit különösnek tartom, én nem tudom képes lennék e így csinálni, de rohadtul unalmas egy világ lenne, ha mindenki olyan lenne mint én. Megint nehezen fogunk ma elaludni, mert már megint zeng az egész szálló a zarándokok harsány nevetésétől. Szeretem ezt az életet.